Végh György – Réber László: Képtelen képes ABC
Ulpius-ház Kiadó, 2010, 22 oldal, 1999 forint
Az abszurd egyike a legjobb túlélési stratégiáknak, nem csoda hát, ha a gyerekeinket is be akarjuk oltani a világ túlságosan is egysíkú szemlélete ellen. Mi (fel)olvasókorúak már nem is tudjuk, milyen lenne nélküle felnőni, mert ha nem is az anyatejjel, de a magyar estimese-klasszikusokkal mindenképp ezt szívtuk magunkba. Szidhatjuk a magyar sírva-vígadást, de ne feledjük: néha röhögéstől csurran az a könny. Nem a tótágas a legrosszabb alapállás, biztonságot ad, ha a világot a feje tetején is természetesnek látjuk, ha elfogadjuk, hogy a kerek erdő lehet négyszögletes, a savanyúcukor meg édesség. (Persze azért ne bízzuk el magunkat, sok népnek megvan a maga nemzeti ökörsége a limericktől a klasszikus északi gyerekversekig.)
Amit a kötet kínál, épp az, ami a legjobb volt gyerekkorunkban: a már-már ízléstelenül tűzoltópiros borító Réber-színekkel és Réber-ízekkel csábít, sejtjük, hogy az oldalakon valami nagyon egyedi, valami nagyon képtelen és nagyon humoros vár. Tudjuk előre, hogy igazságtalanok vagyunk a szöveggel szemben, de hát olyan ritkán fordul a világ akkorát, hogy a grafikust becsüljük méltán, és a szerzőt feledjük méltánytalanul. Rengeteg dolog sejlik fel a képeket nézegetve, mert a legtöbb kis rajzocska nem egyszerűen tárgyakat, hanem valamiféle mozgást jelenít meg, ettől a dinamizmustól válik többé-jobbá a szótárszerű ábécéskönyveknél, egyfajta kurta-furcsa, töredezett mesévé.
Pedig nyilvánvaló, hogy még Rébernek is kellett a jó alapanyag az olyan miniatúrákhoz, mint a „csizmás csacsit vár a csónak”. Vannak persze ennél jóval egyszerűbb elemei is a szövegnek, melyekkel sokszor találkozhatunk más ábécékben is. Rengeteg szó esik például az állatokról, az ételekről, és valamiről, ami gyerekkorban még inkább nyűg, mint gyönyör: az alvásról. A megszokott elemek derűs univerzumot varázsolnak elénk, ahol alapvetően minden állatka aranyos és ártatlan, bár akkorát azért Végh sem füllent, hogy mondjuk a sasból vegetáriánust csináljon. (Azért természetesen a naturalista részletektől mind az író, mind az illusztrátor megkímél, amikor a karmok közé kerül egy kis barika…) Megférnek a történetekkel a gyereknevelő jó tanácsok is, kapnak a nyakukba intelmet éjszakai tévézésről, öklelő ökrökről, tolvajok büntetéséről és koránkelésről is, bár a legrosszabb a következetlen szülői igazságszolgáltatás klasszikus eseteit idézi föl („ki ujjong az uszodába’, uborkát kap uzsonnára”). A szöveg viszont kétségtelenül akkor a legjobb, amikor vegytiszta hülyeség (lásd: „a gyík hátán van egy gyűszű”, „íróasztal ínycsiklandó tejszínhabbal”, „gomblyukamban nincsen lasszó”, és „a nyuszi a nyestet nyírja” – véletlenül sem fordítva és ki-).
Vannak persze dolgok, amit a mai gyereknek magyarázni kell majd: kikopott a városokból az ócskásszakma, nosztalgiával gondolunk a recsegő-ropogó rádióra, sőt, ideális esetben az sem ugrik be a lurkónak, milyen is az igazi, évtizedes pörköltzsírtól rózsaszín éthordó. Vannak bocsánatos vétkek a szövegben – jobb lenne átugrani azt a sort, ami a csukott szemmel szánkózást propagálja -, és vannak olyanok is, amik vitathatatlan szándékolatlanságuk ellenére kiverik a biztosítékot politikailag korrekt korunkban („négernek is van nadrágja”). Azt is be kell ismernünk óvatosan, hogy a versike néhol összecsapott. Alapvetően jó érzés, különösen lendületesen, kieresztett hanggal szavalva, hogy sosem tudjuk, hová lyukad ki Végh a fel- és lebillenő hangsúly hullámvasútján, de nem mindig a legjobb helyen lyukad ki. A „Jóska, Jutka mindig játszik” soron például nincs mit szépíteni: fáj.
Pont ezért elhibázott ebben a formájában a vállalkozás: amit tovább készülünk adni, az a nyolcvanas évek változatlan utánnyomása. Amikor a könyvesházakban emeletet töltenek meg a színes-szagos gyerekkönyvek, még a zsenialitás sem pótolhatja teljesen a jó minőségű alapanyag hiányát. Még kevésbé indokolhatja a túlzsúfolt eredeti tördeléshez való makacs ragaszkodást: rossz ránézni a kép- és szövegrengetegre, a gyerek szeme golyózik, a szülői vibrál, vizuális terror ez mindkettejüknek. A töredezett mese töredékes katalógussá változik, a minimalizmus zsenialitása elvész az áttetsző lapokon, melyeken átütnek a következő oldalak, melyek a kelleténél is vékonykább kötetet alkotják. A sorsa így az lesz, ami minden keskenygerincűé: elvész a nagyok között, menthetetlenül hátracsúszik nem csak a polc mélye, de a feledés felé is. Kár – író és illusztrátor is minden apró hibája ellenére főhelyet érdemel. Várjuk a Végh-életműkiadás következő köteteit!
