A
Grecsó Krisztián: Mellettem elférszMagvető Kiadó, Budapest, 2011, 292 oldal, 2990 Ft
Mindenkinek vannak történetei. Nekem is, apámnak, nagyapámnak és nagyanyámnak, sőt a nagybátyámnak is vannak. Utóbbi már meghalt, tragikusan korán, így már nem tudja elmesélni a sajátjait. Pedig a családi legendakincs sokat elárul, nemcsak a családról, a szomszédokról, a rokonokról, a városról, faluról, ahol élünk, hanem bizony önmagunkról is. Persze a családi legendáknak van még egy fontos jellemzője: az, hogy többnyire nem igazak, vagy csak részben igazak. Grecsó Krisztián harmadik kötetét először átlapozva ez jut eszembe, vagyis az, hogy bár megvannak/meglehetnek a családtörténeteink, mert esetleg volt bátorságunk és érdeklődésünk, hogy megismerjük őket, mégsem tudjuk, hogy igazak-e. Hogy úgy történt-e minden, ahogy?
Grecsó Krisztián azt mondja, a Mellettem elférsz nem klasszikus értelemben vett családregény. Ám mégiscsak merített a saját családi legendáriumából, hogy messzebbre ne menjek, a nagymamája írásos visszaemlékezéseiből, meg persze az egymásnak mindig részben ellentmondó szóbeli elbeszélésekből. Ha valami izgalmas és újszerű ebben a regényben, akkor az éppen az, hogy felmutatja a családtörténeteknek ezt a páratlan flexibilitását. Amely egyébként nem holmi amnéziás állapotra vezethető vissza, hanem arra, hogy mindenki a maga nézőpontjából módosítja a történeteket, mindenki kicsit átírja őket. Elvégre mire valók volnának ezek, ha nem arra, hogy önigazoló téziseket gyártsunk belőlük, vagy hogy világmagyarázatokat alkossunk? És akkor még ott van a szándékos elhallgatások rafinériája is. Talán ez utóbbi az, amely leginkább meghatározza/megmagyarázza ezt a családnarratívát.
Három generáció és négy fajsúlyos történet bontakozik ki a könyv lapjain. Az első, a nagyszülők generációjának története, amelyben különös módon egy homoerotikus kapcsolat eseménysora válik dominánssá. Benedek, a papnövendéknek készülő bumfordi fiú, és Sadi, a mindig kicsit furcsa ruhabolti eladó korai barátsága fejlődik idáig. Minden ellenkezésük, hiábavaló küzdelmük, elvándorlás és tartós harag, na meg a körülöttük működő elutasító elvárásrendszer dacára találnak egymásra, és ami nagyon szép, hogy ez a hangsúlyozottan szerelmi, tehát érzelmi alapozottságú történet olyan közegbe helyeződik, amely teljesen idegen számára. Hiszen mégiscsak a huszadik század közepe táján járunk, egy vidéki településen, hogy ne mondjam egy faluban, egy olyan szeparált közösségben, ahol mindennek megvan a maga helye, a férfinak nő kell, a nőnek férfi, és ez így vagy rendjén. Grecsó fikcióteremtő készsége azonban képes hitelesíteni ezt a borzasztóan furcsa helyzetet, melyben a normaszegést elvileg a kívülről érkező megbélyegzésnek kellene követnie. Az elbeszélő képes megoldást találni a helyzetben rejlő narratív kihívásra, és innentől kezdve ebben a regényben már semmi sem az, ami volt. A történetek elemelkednek a látszatok kiismerhetőnek vélt valóságától.
A második generációban szintén egy barátság története rajzolódik ki. A sok mellékszállal kiegészített eseményláncban az ifjabbik Márton - az elbeszélő főszereplőhöz képest a nagybácsi - és Imre barátságáról, tragikus kimenetelű versengéséről kapunk részletes tudósítást. Két férfi, akik mindig ugyanazon nővel kerülnek szerelmi viszonyba, s furcsamód sohasem boldogulnak, mert az egyik nem akarja a nőt, a másik pedig túlzottan is. Ettől aztán mindketten kudarcra vannak ítélve. Alkoholizmus, korai elbutulás, korai halál, paranoia, az összeesküvés-elméletekre való kivételes fogékonyság - mindez valószínűleg apáink generációjának jellemző léthelyzete. Általánosítani persze nem lehet, pláne nem egy olyan időben behatárolt beszédhelyzetből, mint amilyen az elbeszélőé, és amelyben nemzedéki sajátosságok okán nekem is szerencsém van osztozni, mégis azt látom, hogy ez a történet kivételes érzékenységgel ragadja meg ezt a tudathasadásos állapotot, melyből megint csak a mássá-lenni-vágyás kudarca, és a gyökeresség mint az individuum kiteljesedésének akadálya válik kiolvashatóvá. Az objektív kényszer, amelyet részben a genetikai meghatározottság, részben a földhöz kötöttség, e ma is élő feudális hagyomány határol, áthághatatlan ebben a történetben, és bizony az is marad.
Pedig a határok igenis átjárhatóak. A harmadik történetegység, az anyai nagyapa, azaz Domos tata története éppen erről az átjárhatóságról ad számot. Hogy tudniillik a viharsarki, paraszti származású építőmunkás, aki megjárta a világháborút, nos ő is képes lehet arra, hogy a fővárosban egy elegáns újlipótvárosi fiatalasszonnyal essen szerelembe, és e szerelem virágozzék is a maga módján. Integrálódni persze nehéz, csaknem lehetetlen számára ebbe az idegen és többé-kevésbé érthetetlen világba, ám Domos tata története mégsem kudarctörténet. Annyiban legalábbis nem az, hogy képes a határvonalak átlépésére, képes az ismeretlen ám nagyon is vonzó világ bejárására. Noha kétségtelen, hogy ez átmeneti állapot számára is.
És persze van az elbeszélő-főszereplő jelenbeli története, amely párhuzamosan fut a családtörténeti elbeszéléssel. A harmincas évei elején járó budapesti hivatalnokot bosszantó körülmények között hagyja el a szerelme, és ez a kudarc olyan válságélménnyé érik benne, hogy önkéntelenül is a múltkeresés, vagyis a családtörténeti emlékek felfejtése felé fordul. Aminek egyébként egzisztenciális tétje lesz a számára, annyiban, hogy a létértelmezés eszközévé teszi a családi legendárium kibontását. Megoldást azonban nem talál, legfeljebb felismeri, hogy a gyökereitől, történeti és genetikai meghatározottságától ő maga sem képes megszabadulni.
Grecsó Krisztián harmadik regénye - a Tánciskola részben kudarcos fogadtatása után - visszatér a szerző korábbi gyakorlatához, amely nagyon erősen merít az autobiografikus történetek és más kéznél levő, közvetlenül hozzáférhető események világából. Ez a regény felhagy a misztikummal való - a Tánciskolában gyakran erőltetettnek ható - játszadozással, és a szövegben helyreáll a jól ismert, jellegzetesen grecsói mesélőkedv, kiegészülve az érett szerző pszichológiai érzékenységével, fejlett, analitikus gondolkodásmódjával. Ami aztán olyan történeteket teremt, amelyeknek nincs szükségük külső megerősítésre, nincs szükségük mesterségesen kreált elbeszélői bravúrokra. Megállnak önmagukban, azok lesznek, amiknek lenniük kell.
