Sajnos a cicijeim nem végeztek magyar szakot - Dolgok, amiket csak női írók hallanak

“A próza a mai napig a férfiírók körbepisilt földterülete maradt”, mondta néhány hónapja egy oktatásról és a nemek közötti egyenlőségről szóló konferencián Tóth Krisztina, majd elmesélte, milyen beszólásokat kapott a szakmán belül csak azért, mert nő. “Jó lesz ez”, de nem ártana kiszedni belőle a terhes nőket, mert elriasztják a férfiolvasókat, idézte Moskát Anita a kiadókeresés csodáit egy olyan regényhez, amelynek épp a terhesség a mozgatórugója. (Szó szerint.)

Miután a Moskát-cikk megjelent, kaptam egy emailt, amelyben az állt, hogy akár gyűjtést is rendezhetnénk a nyíltan szexista, vagy épp poénnak szánt beszólásokból és megjegyzésekből, mert biztos, hogy minden nőnek van ilyen sztorija, aki írásra adja a fejét. (Miközben ezt a cikk készült, Balog Zoltán épp azt találta mondani Jókai Anna temetésén, hogy "akár politikus is lehetett volna, nőként is válhatott volna belőle államférfi".) Ugyanis nemcsak a prózát pisilték körbe a férfiak, hanem az egész irodalmat. Legalább is azt a fajtát, amit komolyan lehet venni, vagyis ahol a kánon képződik. Néhány területet meghagytak azért a nőknek, például az ifjúságnak szólót, hiszen ők úgyis jobban értenek a gyerekekhez, vagy épp a romantikát, mert a férfiaknak köztudomásúan nincs lelke. (Szegény, szegény Nicholas Sparks.) A zsánerműfajokban maradtak a bezzeglányok, és nagyon úgy tűnik, hogy az irodalmi díjak területén is. Az összes többiben pedig a szemellenzős piszkálódás, amit néha bóknak neveznek, és amit a piszkálódó másnapra simán elfelejt, ám abban, akinek szánta, mély nyomot hagy. 

Cikkünkben, melyet nem általánosításnak szántunk (vagyis nem állítjuk, hogy minden férfiszerző, szerkesztő vagy olvasó szexista), hanem a szemellenző meglazításának (viselje azt akár szakmabeli, akár olvasó), 16 író, költő mesélt személyes élményekről - volt, aki csak egy-egy milliószor hallott mondatot küldött, volt, aki videót és olyan is, aki egy komplett mininovellát.

Tóth Krisztina: A próza a mai napig a férfiírók körbepisilt földterülete maradt

Az Ezer Gyerek Egyesület február végén tartott egy konferenciát Budapesten, melynek fő témája az oktatás és a nemek közötti egyenlőség volt. A konferencián felszólalt Tóth Krisztina is, az előadásáról szóló videó a napokban került fel az internetre. Összeszedtük a főbb megállapításait, benne sok...

Berg Judit

És a négy gyerek meg az írogatás mellett dolgozol is valamit?

Molnár T. Eszter

Csak női író kaphat olyan - egyébként valószínűleg bóknak szánt - kérdést egy pályatárstól, mint amit nekem tett fel valaki a könyvbemutatóm után: Miért pazarlod regényekre a szépséged? A kérdés szerencsére költői volt, amúgy sem tudtam volna válaszolni.

Szécsi Noémi

Egyszer azt a sajátos bókot kaptam az egyik olvasómtól, hogy a Kommunista Monte Cristo című regényemet olyan nagy élvezettel olvasta és annyit nevetett rajta, hogy határozottan az a meggyőződése támadt, hogy én valójában nem írónő, hanem női álnév alatt író férfi vagyok…

Tompa Andrea

Legkedvesebb olvasói bejegyzés, amit olvastam magamról, úgy szólt, hogy főhősnőmet (a Fejtől s lábtól leendő orvosnőjét) úgy képzeli a tisztelt olvasó, mint engem, a szerzőt: "nem szép, de okos". Ez csak kicsit jobb, mint ha fordítva mondta volna (szép, de buta), bár ugyanolyan butuska, vagyis tudatlan. Amikor színikritikákat szerkesztek (a lapunknál, a SZÍNHÁZ folyóiratnál), a "szép, bájos, csinos színésznő" típusú megjegyzéseket következetesen irtom és visszajelzek a szerzőknek, hogy nem oké. Én sem szoktam csinos, sármos, dögös férfi színészekről írni. De ennek a magyar színikritikában elképesztő nagy hagyománya van.

'Lány létedre egész tökösen írsz' #Dolgokamiketcsaknőiírókhallanak

Joanne Harris ( Csokoládé-trilógia, Szederbor, Ötnegyed narancs) nemrég elindította a ThingsOnlyWomenWritersHear (vagyis Dolgok, amiket csak női írók hallanak) hashtaget a Twitteren, és elmesélte, hogy a Csokoládé bemutatóján a Híres Férfiszerző őt egy pillantásra sem méltatva gratulált a kiadójának, aki természetesen férfi. Talán nem túl meglepő, hogy nem ő az egyetlen, akinek van hasonló története.

Kiss Noémi

Nekem mondjuk olyan kedves és kitüntetően figyelmes beszólás sosem jutott, mint Nemes Nagy Ágnesnek Szerb Antaltól, hogy "a költő nem hord magas sarkút". Vagyis vegyen nadrágot, ha be akar kerülni. Eleve a lelátón szurkoltam, miközben talán mások épp befocizták magukat a hallgatólagosan szabályozott esztétikai pályájukra. Nem tudom, épp máshol járt a fejem, nem figyeltem ilyesmit, nem volt semmilyen célom, se idősebbektől tanácsot nem kaptam. Jóval később történt, emlékszem, egyszer vízilabdáztunk a műfordító táborban. Passzolgattunk, lőttem néhány gólt. Az első fontosabb irodalmi ismeretségek akkoriban voltak  számomra, tetszett, imponált, egyáltalán nem versekről szólt. Hanem a férfias magatartásról, annak bájos elismeréséről, hogy te tudsz olyasmit, amit nők általában nem szoktak. Akkor írni is tudhatsz, ilyesmi, behelyettesítő magatartások.

Ha egy nő határozottan ír, vagy beszél, akkor nagyszájúnak nevezik. "Olyan szép vagy, minek írsz." Vagy hogy "elcsúnyít a feminizmus". "A nőket nem börtönbe kéne zárni, inkább szilenciumra ítélni", mondta pár hete a kollégám, mert nem értettem vele egyet valamiben, és ennek hangot adtam. Felkacagtam. Sőt, elnézően bólogattam.

Tudok nevetni ezeken a butaságokon, a hülye berögzült mondatokon. Viszont azt is tudom, hogy ez érettség, évek munkája, több bántás, esés, zuhanás után újra fel kellett állni. Leporolni a kabátot, szoknyát, nadrágot. Kötetek, szereplések - a pálya szélén lófrálás, abból lehet igazán sokat tanulni. A csípős mondatok, az ignorálás edzetté tesznek, és egyszer csak észreveszed, hogy kevésbé vagy már sebezhető, ki tudod kérni magadnak, és nincs is veszteni valód. Sokkal könnyebben megy az írás, ha a szurkolói körben álldogálsz. Ma már kimondottan imádom a mondatokat, amiket csak azért hallhatok, mert a női írók térfelén játszom. Minket már elég nehezen lehetne gatyába zárni, nem?

Turi Tímea

„Maga olyan okos, mint egy férfi.” (Konferencia után egy idős férfi előadótól)

„Nem zavar, hogy a feleséged ilyen verseket ír?” (Közös barát a férjemnek)

„És most ki vigyáz a gyerekre?” (Ezt mástól is hallottam, de én is gyakran hallom könyves rendezvényeken, bármikor, bárkitől)

Én például úgy besokalltam a női témáktól, hogy elhatároztam, nyilvános helyzetekben elkezdek nyakkendőt hordani, tehát a hivatalos, casual, legunalmasabb férfiviseletet. Azt hittem, ez majd jó alkalom lesz elmondani, mit gondolok a témáról, de nem szoktak rákérdezni, miért vagyok ilyen göncökben, csak tétován félrenéznek.

Zilahi Anna

Anna, szervezünk egy felolvasást, Juli, Kati, Mari lesz még meghívott és Teri moderál. Örülnénk, ha lenne hozzá kedved!

Beszélgetés. Negyedórás monológ után mikrofonhoz jutok, elmondok néhány mondatot, kis szünetet tartok, amely szünetben a beszélgetőtársam kiveszi a kezemből a mikrofont, percekig beszél, majd feleszmél és a következővel tolja elém a mikrofont: Úristen, csak én beszélek, léci te is mondj már valamit.

Szerveztünk egy kerekasztal-beszélgetést, ami jól sikerült. Az eseményt követően az épület előtt beszélgetünk, mi, szervezők (két lány) és a moderátor (egy fiú). Odalép hozzánk egy szakmai tekintéllyel rendelkező idősebb személy, kezet ráz a moderátorral, gratulál neki, majd ránk néz, és azt mondja, „nézd, a csajoknak is tetszett". Visszakérdezek, hogy „a csajoknak?", amit terelés követ, és az, hogy szakmai tekintéllyel rendelkező idősebb személy ezek után sem mutatkozik be kettőnknek, ámde magabiztosan lelép.

A nőket nem hallani

J.K. Rowling, Allegra Goodman, Claire Vaye Watkins, Nicola GriffithEnnek a cikknek tulajdonképpen meg sem kellene születnie. Azt gondolnánk, hogy 2016-ban már nagyjából senkit nem érdekel, hogy egy könyvet férfi vagy női szerző jegyez. Azt is gondolnánk, hogy senki nem úgy emel le egy kötetet a...

Láng Orsolya

A Tejszobor egyik bemutatója után odajött hozzám egy idősebb úr (aki urambocsá', maga is íróféle), és azt mondta: "Ha egyszer úgy adódna, szívesen bebizonyítanám önnek, hogy ön nő, mert úgy vettem ki a szavaiból, hogy ez önnek mindegy" (feltételezem, ez annak kapcsán merülhetett fel benne, hogy a regényem narrációjában nem kap különösebb hangsúlyt a szereplők neme, amit a beszélgetésben úgy indokoltam, hogy a történet szempontjából ez nem is lényeges). Azon túl, hogy az úr saját referenciális olvasatát dörgölte az orrom alá, amelyben ugye az E/1 narrátor megegyezik a szerző személyével, úgy látta jónak, ha hozzájárul nemi identitástudatom megfelelő erősítéséhez. Minthogy akkor talán nem megfelelőképpen reagáltam, ezúton is szeretném kifejezni undoromat.

Tóth Kinga

Harsh noise zenei fesztiválokon is zenélek, sok művészeti performanszom is van és emellett írok, szóval több helyről kapom ezeket, de egy próbálkozás után nem merik még egyszer, és amúgy sem nagyon merik szerencsére, mert elutasító vagyok és egyértelmű, persze udvarias azért.

Maga nemcsak ír, hanem performanszot is csinál? Milyen édes.

Igazi kemény csaj vagy és nagyon jó a feneked is.

Nagyon durván tolod, biztos nem vagy leszbikus?

Egy ilyen kicsi lánynak hogy lehet ilyen hangja?

Ne legyen már mindig olyan komoly.

Maga igazán nagyon okosakat mond és még okosabbakat kérdez.

Finy Petra

Szerencsére nem kaptam gyakran ilyen típusú megjegyzéseket, megnyilvánulásokat, de néhányat fel tudok idézi. Emlékszem, egyszer egy felolvasó est után az egyik neves kiadó férfi vezetője azzal talált meg, hogy ő figyelte  a közönséget, és a nőkre fantasztikus hatással voltam, de sajnos a férfiakat egyáltalán nem hoztam lázba. Mivel erősen női szövegeket (anyaság és a női lét drámái) olvastam fel, én ezen nem lepődtem meg. Elgondolkoztam vajon, mit képzelt, hogyan hathattam volna jobban a férfiakra? Bikiniben olvasok fel, kánkánozok vagy rúdon pörgök?

Egy másik esetben egy pódiumbeszélgetés után a könyves szakma egyik férfi vezetője épp egy irodalmi kérdés lehetséges válaszait ecsetelte, miközben megállás nélkül a mellemnek magyarázott. Sajnos a cicijeim nem végeztek magyar szakot, és klasszikus műveltségük is igencsak hiányos, így nem tudtak hozzászólni a témához. Pedig nagyon szerettek volna.

Akadt olyan is, hogy egy kritika közvetített szexista gondolatokat. Rémlik egy recenzió egy neves lapban, melyben a Madárasszony című regényemet méltatták (vagy méltatlankodtak miatta). A férfi szerző, aki közvetve ismerte a családomat, és tudta, hogy a Városmajor utcában nőttem fel, valami ilyesmit talált mondani rólam: budai úrilányként, aki a pilisi erdőt csak kirándulásokból ismerhette, nem lehet hiteles regényt írni a természetről, melyben ráadásul egy rész pont a  Pilisben játszódik. Nyilván nem járt utána, hogy három évet éltem a Pilisben, egy aprócska faluban, egy közvilágítás nélküli utcában, az erdő mellett, ahol a kertemben vaddisznók, szarvasok s nyulak randalíroztak, az ablakom felett rozsdafarkú és denevér tanyázott. A házat pedig időnként be akarta habzsolni a vadszőlő. Szóval némi fogalmam azért talán mégiscsak lehetett a pilisi természetről.

Baráth Katalin

„Egy nő miért ír ilyen erőszakos dolgokról?” – mert az unikornisokról és a százszorszépekről már mindent leírtak.

„A női lélek finom rezdülései” – szerencsére az én könyveimet még nem próbálták ezzel a fájdalmasan degradáló fordulattal eladni, de amikor meglátom egy női szerző vagy női főhőssel rendelkező regény fülszövegében/kritikájában, felsikolt finom női lelkemben az ütvefúró.

„Te mint nőként író nő” – vagy lustaságból, vagy a pozitív diszkrimináció segítő szándékából származó kérdések felütése. (A férfi kollégák ilyenkor ironikusan reklamálnak, hogy tőlük miért nem kérdeznek hasonlót.) 1) Elsősorban Baráth Katalinként írok. 2) A tapasztalataim max. 5%-a köthető kizárólag a nemi jellegemhez, szóval ha akarnék, se tudnék kizárólag nőként írni. 3) A nőként/férfiként írás elképzelése olyan gettó, amibe nincs alkotó, aki józanul beköltözne.

„Azért nők a főszereplőid, mert férfiakat nem tudsz írni?” – hogyne, direkt azért lettem író, mert se fantáziám, se empátiám.

Kiss Judit Ágnes

Az első: Kedves szerzőtársam buzdított anno, hogy kezdjek publikálni, csináljak kötetet - el is vitte olvasni egy rakás kéziratomat. Egy barátja meglátta őket az asztalon, beleolvasott a paksamétába. Valami erotikus szövegbe futott, mert a következő szavakkal csapra le a verseket az asztalra: á, ennek is csak baszhatnékja van. A történet visszajutott hozzám, elöntött a düh, és nem múlt el, míg meg nem írtam a Ballada a kettős erkölcsről című versemet.

A második: Szintén odaadtam a verseimet olvasni egy fiatal férfi költőnek (azóta irodalmi főmufti). Utólag beismerte, hogy azzal a fanyalgással olvasta őket, hogy "nő úgyis max középszerűt írhat", míg bele nem botlott egy már publikált, neki tetsző szövegbe - amelyet megjegyzett, de nem emlékezett rá, hogy nő írta.

A harmadik: első kötetem megjelenése és szakmai elismerése után egy fiatal férfi szerzőtársam azt mondta: könnyű neked, olyan kevés nő ír jól, hogy rád sokkal inkább odafigyelnek, mint egy férfira.

Ps.: De nagyon sok jó, kedves, elfogadó véleménnyel is találkoztam!

Kalapos Éva Veronika

Ez nagyon érdekes kérdés, mert épp nemrég gondolkodtam el – Tóth Krisztina nőnapi beszéde kapcsán -, hogy lettem-e én konkrét vagy burkolt szexizmus áldozata az eddigi pályám során. Az alapvető tapasztalatom, hogy legyen szó férfi vagy női szerkesztőkről, írókról, irodalmi emberekről, én mindig hasonló mennyiségű támogatást vagy ellenszenvet kaptam. Annál gyakrabban szembejött azonban az egyik műfajom, az ifjúsági irodalom állandó lekicsinylése, ami végül is felér valamiféle kulturális kirekesztéssel. Az ebben a körben tevékenykedő kollégáimmal együtt számtalanszor tapasztaljuk a mai napig, hogy az ifjúsági és gyermekirodalom a magas irodalmat űző szerzők szemében valamiféle aranyos, vicces mütyürnek tűnik, amivel hadd játsszon az írócska, ők meg addig foglalkoznak a komolyabb és fontosabb dolgokkal. Hozzátenném, sokszor már az szerencse, ha egyáltalán szépirodalomnak nevezik ezeket a műfajokat, kaptam már meg, hogy a könyveim inkább a „segítő típusú irodalom” kategóriába tartoznak, csak mert tinédzserkori problémák is megjelennek bennük. Sőt, olyat is hallottam már, hogy az ifjúsági és gyerekirodalom „csajműfaj”, mert a nők érzékenyebbek, és jobban értenek a gyerekekhez, szóval ilyen módon mégis csak felütötte a fejét az a fránya szexizmus. Mint ahogy abban az alapvetően jóindulatúnak szánt megjegyzésben is, hogy cukik ezek az ifjúsági cuccok, de írjak már végre „valami rendeset”, értsd, felnőtteknek szólót (amit amúgy folyamatosan megteszek, több irodalmi orgánumban is publikáltam már ilyen novellákat), mert addig ugyan komolyan nem vesz a morózus irodalmi szakma. Tehát gyakorlatilag ugyan senki nem ragadott meg a puncimnál fogva, képletesen viszont annál gyakrabban. A magam részéről szorgalmaznám a kevesebb előítéletet és a több őszinteséget, mert miközben még mindig azon rugózunk, hány nő van az irodalomban és létezik-e olyan, hogy női- vagy férfiirodalom, a szakmán belül – legyen szó nőkről vagy férfiakról – számos egyéb jelentős problémát agyonhallgatunk.

Kemény Zsófi

"Nézd, számomra ritka ebben a műfajban, hogy egy lány, vagy nő megközelíti az egyébként a műfajban profiknak számító, idézőjeles elit színvonalát."

Kleinheincz Csilla

Bezzeglány vagyok. Egyike azon keveseknek a zsáneren belül, akiket előszednek, ha meg kell cáfolni, hogy a sci-fi és fantasy terepe a férfiak felé lejt, ha bagatellizálni kell egy másik írónő személyes tapasztalatát a megjelenés - vagy egyáltalán, a szerkesztő asztalára kerülés - nehézségeiről. Irodalomtörténeti szempontból nem is lehetne nagyon tagadni, hogy így van, az SFWA nagymestereinek döntő többsége férfi, és a sci-fi aranykorában nem volt ritka, hogy a nők férfi álnév mögé voltak kénytelenek rejtőzni. (Talán a leghíresebb közülük James Tiptree Jr., akinek haladó és érzékeny novelláit férfikollégái is nagyra tartották - szerencsére azután is, hogy fény derült a kilétére, ma a nevét egy rangos SF díj viseli.) Joanna Russ, a feminista sci-fi egyik legnagyobb alakja, egy egész könyvet szentelt annak, hogy feltérképezze: milyen tudatos és nem tudatos berögzülések, választások vezetnek el odáig, hogy a "női irodalom" sokszor még az írói által is mentegetni való, másodrendű irodalomként él velünk. A zsánerirodalmat nem lehet kiemelni az irodalom egészéből, a jelenség ugyanúgy érinti, ugyanakkor a zsáner is változik, jóval több nő jelenik meg komoly és kritikai sikereket is elérő művel, mint korábban.

Így is jellemző, hogy hacsak nem ifjúsági fantasyre szakosodott kiadóról van szó, a fantasy és sci-fi területén alkotó nő kézirata jóval később kerül a szerkesztő elé, és jóval kisebb az esélye a is, a tematikus zsánerantológiák pedig szintén csak mutatóban tartalmaznak női szerzőktől írásokat. Tagadhatatlan az is, hogy hogy az egyetlen magyar sci-fi díjat, a Zsoldos-díjat nő még nem nyerte el, de az ezt firtató kérdésre is az a válasz, hogy "az utóbbi években egyre ügyesebbek a női írók" (talán egyszer a férfiak szintjét is elérhetik, ugyebár). Pedig nem vagyunk kevesen, régen megdőlt az, hogy sci-fit, fantasyt inkább férfiak írnak. Pályakezdő írók között legalább annyi, ha nem több nőt találni, mint férfit.

Én olyan helyzetben vagyok, hogy lehetőségem van nem csupán alkotni, de segíteni más írókat is. Nagy öröm és büszkeség, hogy a szerkesztésemben jelenhetett meg Lőrinczy Judit, Moskát Anita és Gaura Ágnes, és az általam szervezett írókörből indult Varba Bea (On Sai) is, aki most maga is szerkesztőként fedez fel és támogat más írónőket. Célom növelni a bezzeglányok táborát, egészen addig, míg már el nem kopik ez a jelző, míg már ugyanolyan esélyekkel indulhat a megjelenésért és az olvasókért egy nő, mint egy férfi. Nem vagyok egyedül. A megjelenő fantasy írónők többsége közösségből érkezik - kezdő írók támogatják egymást és lendítik át az akadályokon - ideértve a kudarcot, a lesajnáló megjegyzéseket is -, ajánlják, véleményükkel, kapcsolataikkal segítik egymást. Az írói műhelyek, írókörök, NaNoWriMo-közösségek sok hátrányt kompenzálni képesek, és elsősorban a nagyon is szükséges önbizalommal ruházzák fel az írókat, hogy aztán választ tudjanak adni az olyan megjegyzésekre, hogy "nem olvasok nőtől, mert nem érdekel, amiről ír". Elvégre minden írásukkal lehetőséget adnak arra, hogy ezen a szemléleten változtasson az olvasó.

Az olvasás ugyanis - bizonyított tény -  fejleszti az empátiát, a szavakon keresztül hidat képez író és olvasó között. Hiszem, hogy egy sokat olvasó embert minden könyv közelebb vihet a nyitottsághoz, az előítéletek elmorzsolásához. Ha a lelkemet kitéve, a tudásom legjavát adva, önazonosan és őszintén írok, azzal már megteremtettem a lehetőségét annak, hogy egy olvasó egy időre az én szememmel lásson - és ezzel talán egy kicsit ő is megváltozzon.

Péntek Orsolya

Fabula

Délután volt, talán délután – mintha a gyerekkor csupa délutánból állna, alig valahol egy reggel –, amikor a nagyanyámat megkérdeztem, miért nincs a színpadon, mint a rendes zongoristák. „Gyereket kellett nevelni. Dolgozni kellett. Nem lehetett” – mondta, korrektül, úgy, ahogy a megfellebezhetetlen dolgokat, majdnem úgy, ahogy a másik nagyanya kurtán felnevetett, hogy hogy gondolom én, hogy a háztartás mellett ő komolyan vehette volna a festést, és akkor örökre tudomásul vevődött, hogy csak a férfi művészeknek lehet gyerekük, a nőknek választaniuk kell; „egyébként sem lennél jó anya, te megírod az életet, ahelyett, hogy élnél” – mondja egy férfi tizenöt évvel később, akkor, amikor már csak írni merek, festeni nem, azóta nem, mióta megmondták, hogy nincs női zeneszerző, nem véletlenül nincsen, és festő se nagyon, mondják, bebaszva ülnek az Andrássy úton, nem, a Zazie-t nem Vian írta, hanem Queneau, mondtam, ugyan, honnan tudnám, mondják, és röhögnek, aztán nézem a vakkeretre szögelt felmosórongyot a klubban, amelyre rá van írva, hogy Léthiány, ez a címe, kiállították, de még rászögelve is rosszul van ahhoz, hogy léthiány legyen, csak egy felmosórongy, az a mű, akkor ez, amit én csinálok, a színekkel, ez nem aktuális – gondoltam, és eltettem a színeket, egyenként, a kéket először, aztán a zöldet és a pirosakat, végül a sárgát, az fájt a legjobban, a napsárga, Egry hagyta rám, a mesterem azt mondta, Egry hagyott rá és Egryt hagyja rám, aztán meghalt, ő egyedül nem mondta, hogy a nők ne fessenek, ő egyedül mondta, hogy vigyázzak a kezemre, jobban vigyázzak mint bármilyen testrészemre, a kezemre és a szememre, „modellt ülhetsz” – mondta a Fényképész aztán, pedig felszedhetett volna a klubban akár tíz másik taknyos kamaszkurvát, annak voltunk mondva mind, fogdosták a seggünket néha, az is egy testrész, nem volt pénz, soha nem volt pénz enni se, már rég nem volt apa, se anya, se konyha, se ebéd, csak albérletek, esetleg kenyér, mondtam, jó, fényképezz le, ha adsz érte pénzt, lehúzta a vállamról a ruhát, ha aktot vállalsz, kétszer annyit fizetek, összművészet, lihegte, úgysem tudod, mi az – röhögcsélt az arcomba, mondom, életlen, nem látod?, ja, a Gesamtkunstwerk, tudod, otthon néha németül is beszéltünk nagyanyával, és nem vállalok aktot, csak az arcom adom el, mégis olyan, mintha kurválkodásból lenne a pénz, abból a pénzből lett a Pilinszky-kötet; abból lett ez az egész Fabula, ahogy nézte a farkas az embereket, ott nyitottam ki először egy decemberi hajnalon, aztán a Hivatalban, ahol dolgozni kellett, a pénzért, hogy mégse a seggemmel keressem, és titokban a lépcsőházban írni néhány sort papírra, ceruzával, mert a másik helyen az éjszakai műszakban már nem lehet írni se, úgy 13 órát kell dolgozni két helyen naponta, hogy ki tudjam fizetni a rezsit, szomorú az arcocskája, mondja a Főgeci a Főhivatalban reggel, és odahajol egészen, hónapok óta nem aludtam, két vers lett belőle, Főgeci úr, mondtam volna, ha tudok még beszélni, de már csak írni tudtam, akkor külföldiek jöttek, beszéljen velük maga, én sietek, mondta, mert nem beszélt idegen nyelveket, de ő volt a Főgeci, nekem meg csak diplomám volt, és arcocskám, ezek közül a diploma volt az, amelyikről nem illett beszélni, meg akart erőszakolni egy parkolóban egy hivatalos úton, de impotens volt, hála istennek, menekültem bele az éjszakába, mit jelentsek fel, hogy nem áll fel a farka, miközben erőszakolni akar?, nem fogok hát festeni, de írni legalább, megtanulom hát ezt a másik nyelvet, ha az anyanyelvemen, a színek nyelvén nem hagytak beszélni, ha a Gesamtkunstwerkről se hagytak beszélni, ha arról a hajnalról se hagytak beszélni, amelyen a farkas áll a házban, néma lettem hát egészen, már csak a szavak jöttek a papírra, téptem, töröltem, téptem, töröltem, mintha még festenék, dobáltam el, ami nem jó, mire évek után először valamiből szöveg lett, és nem felmosórongy, nem, nekem nem volt elég a léthiány, álltam a szerkesztő előtt, a világ úszott, alig hallottam, ahogy azt mondta, „nem hiszem, hogy maga jól ír, maga nem úgy néz ki, mint aki tud írni”, mondta, és mosolygott, aztán elvette a kéziratot, végül otthagyta az ablakpárkányon, anélkül, hogy belenézett volna, fentről látni lehetett, ahogy beszáll a taxiba, esik, azért megy taxival, nem fogja elolvasni soha, gondoltam, csak majd ha egészen megölték a nőt, aki voltam, majd csak akkor olvassa el egy másik szerkesztő, de előtte nyitott szemmel állok majd egész éjszaka, és reggel is, mikor agyonvernek.

Rostás Eni - Ruff Orsolya