A
Fabio Geda: A tengerben élnek krokodilok – Enaiatollah Akbari igaz története
Fordította:Gyimesi OlgaAthenaeum Kiadó, 2011, 272 oldal, 2990 Ft.
A lapos orrú, mandulaszemű afgánok egyesek szerint Dzsingisz kán katonáinak leszármazottai. Mások úgy tartják, legendás Buddha-szobrok építői voltak az őseik, akadnak azonban olyanok is, akik rabszolgáknak mondják a felmenőiket, ezért aztán velük is rabszolgaként bánnak. Ezt meséli legalábbis Enaiatollah Akbari, aki tízévesen indult kényszerű vándorútra egy afgán falucskából és rettenetes kalandokat kiállva egészen Torinóig jutott. Megdöbbentő, mindnyájunkat érintő és megérintő, vérfagyasztó élettörténetét egy Fabio Geda nevű olasz szociálpedagógusnak mondta tollba, aki pátosztól mentes, naturalista pikareszkké, tanmesévé, tanúságtétellé formálta a sokat látott fiú tapasztalatait. Erről szól A tengerben élnek krokodilok című regény.
Na nyúlj drogokhoz, na használj fegyvereket, ne lopj. Ha tízévesen ezt ígérteti meg veled az édesanyád, álomba ringat, reggelre pedig magadra hagy, hát akkor tényleg rendesen egyedül maradtál. Elsőre talán azt is nehéz megértened, hogy mindezt érted tette. Hogy azért vetett ki a muszlin világ Taigetoszára, mert életre szán, szeret téged. Így aztán nem marad más lehetőséged, mint hogy összeszorított foggal a saját lábadra állsz. Az utcán alszol, mecsetekben mosakszol, verekszel, napról napra élsz. Iskolára nincs többé időd, egyébként pedig lehetőséged sem, hiszen azt a tálibok bezáratták, miután szemed láttára mészárolták le a tanítódat. Míg tízóraizol, lopva hallgatod a szerencsésebb gyerkőcök zaját, a falnak ütődő labdák csattogását. Sötétedésig seftelsz a sikátorokban, ahol kegyetlen gyerekbandák lesnek rád. Aztán, úgy döntesz, útnak indulsz. Nem tudod még, hogy merrefelé, annyit csak, hogy innen el. A sárból tapasztott, petróleum világította viskó, az ízletes almák, vagyis a szülőfalud emléke elkísér egy darabon, aztán elfelejted ezt is. Előre tekintesz.
Megismered a nyugat felé sodródás tehetetlenségi törvényét, magad is részese leszel ennek a modern kiűzetés-történetnek, tagja a menekültáradatnak, az emberzajlásnak. Embercsempészekre bízod magad és összes vagyonod. Kiszolgálójuk, rabszolgájuk leszel, mert mást egyszerűen nem tehetsz. Kizárólag sötétben mozogsz, de akkor is csak rettegve. Napokig nyomorogsz egy kétfenekű kamionplató alján egy üveg vízzel, vagy magas fűben lapulsz meg, mint a szöcskék. Útközben számolni érdemes. Csillagokat, autókat, felrobbantott hidakat, kiégett tankokat. Az út nehéz, erre hol sziklák közé szorult szamár teteme, hol megfagyott sorstársaid holtteste emlékeztet. Mégsem jut időd kétségre, kétségbeesésre. Meghallod már a különbséget gépfegyver és gépfegyver között. Félsz, mégis felmordulás nélkül követed az országukból kitoloncoló rendőröket. A tévében látsz két ledőlő tornyot – állítólag honfitársaid tették őket tönkre – neked azonban sokkal jobban fáj, hogy a barátod továbbállt arról az építkezésről, ahol több kemény hónapot húztatok le együtt. Egy hónapig kaptatsz felfelé az iráni hegyek között, gumicsónakkal szeled át a Földközi-tengert. Szinte naponta eljutsz a fizikai teljesítőképesség határára, aztán egyszer csak sikerül, megérkezel. Nem tudod, hogy ide indultál, de azt veszed észre, hogy nincs, aki innen elűzne. Nem látod, de nem is kell látnod a következő állomást. Iránban felsejlettek a hatalmas török hegyek, Isztambulból átnézhettél a görög földre, Athén parkjaiban hallottad, hogy melyik buszra kell felszállnod a római vasútállomás közelében. Aztán Torinóban végre otthonra találsz.
Enaiatollah Akbari élettörténetén keresztül korunk egyik alaptörténetét meséli el Fabio Geda. A rabszolgaság, a kiszolgáltatottság, a vak, elszánt lemmingként nyugat felé nyomulás történetét. Azét a permanens népvándorlásét, amely csupán annyiban különbözik az ókori verziótól, hogy éghajlati helyett elsősorban vallási-kulturális feszültségek okozzák. Az utazás végcélja azonban mit sem változott, és ahogy a Római Birodalom tanácstalan, tehetetlen volt a barbárok beszivárgásával kapcsolatban, úgy egyelőre az Európai Unió számára is ugyanolyan nyomasztó és kezelhetetlen a területére ömlő emberanyag. Hogy egy csapat siheder halált megvető bátorsággal, gumicsónakkal indul neki a Földközi-tengernek, az egyfelől elképesztően heroikus, másfelől azonban kimondhatatlanul félelmetes kortünet. A kilátástalanság elszánttá, vakmerővé teszi a remélt élet felé szökő sokezreket. Tényleg nem veszíthetnek ugyanis semmit.
A kikötők környékén mindig hallani afgán szót. A kéretlen, de elkerülhetetlen odüsszeia alatt a regény mesélő-főhőse helyenként beéri szülőhazájából korábban indultakat, másutt őt csapják hátba a később felkerekedett honfitársai. A kelet ugyanis löki, taszigálja az életben maradókat egyre nyugat felé, pumpálja a megrettent embertömeget, mint a szív a vért. A levegő, Európa irányába. Erről az egyirányú útról számol be ez a regényben elbeszélt dokumentarista monodráma. Egyre megy ugyanis, hogy dohány, kábítószer, vagy ember a rakomány. A határvidékeket emberkereskedők lesik. Olyasmi ez, mint a táblajáték csúszdákkal és létrákkal. Ha szerencséd van, egy kamionban lapulva átjuthatsz a következő országba, máskor ököllel, puskatussal vernek vissza a határon. Kegyetlen, életveszélyes. Nem játék ez, a példa is rossz, abszurd. De hát mégiscsak így tudom magamnak elképzelni, amit a könyv elbeszélője – sorstársával együtt – átélt. Mert ez másként elképzelhetetlen volna. Így lesz A tengerben élnek krokodilok a megválaszolatlan, s talán fel sem tett kérdés regénye. Mit kezd ez az öregedő közösség a milliónyi szívós utazóval? Létrejöhet-e a fáradt Róma és izmos barbárjainak szimbiózisa, vagy egyiküknek tűnnie kell?
A könyv azonban mégiscsak egy sikertörténetet beszél el, megérkezést, befogadást és befogadtatást. A tengerben élnek krokodilok ezért a hit regénye. Nem a robbantó, torkot vágó tálibok vérgőzös hite ez, hanem a határ menti emberlerakatokban becsomagolásra és nyugat felé feladásra várók töretlen, soha fel nem adó hite. A tengerben élnek krokodilok a remény regénye. „A szabad élet reménye erősebb bármiféle érzelemnél” – tanítja Gedát és minket is Enaia. Hitelesebben hangzik szobafiloszok elvont merengésénél. A tengerben élnek krokodilok a szeretet regénye is. A telefonba sírt sóhaj, az anyai, a gyermeki szeretet, az élet szeretetének regénye. Korunk és kultúránk regénye, egészen különös szemszögből elbeszélve. Értékes és érzelmekkel teli könyv. Ha elolvassuk, talán közelebb kerülünk a körülöttünk és bennünk zajló harcok megértéséhez. Enailatollah Akbari élete akár így esett, akár nem – felteszem, tényleg így történhetett – kortünet, kordokumentum-értékű életrajz. Széljegyzet a huszonegyedik századhoz. Enaia maga mondja: „Az események, azok a fontosak. A történet fontos. Ami történik, az változtatja meg az ember életét, és nem az számít, hogy hol és kivel esett meg.”
