A
Centauri: Kék angyal, Magvető, 2008, 338. oldal
„…- legyen szó ivásról vagy írásról. Mindkettőre igaz, hogy felkavarhatja az életünket, nemritkán valószerűtlen események találnak ránk, s legyenek abszurdak vagy szépek, gyakran lépik át a realitás demarkációs vonalát” (Centauri: In vitro veritas)
„ - Szerintem te képtelen vagy a tőmondatokra – mondta erre C.” (Zárójelentés)
Centauri éppen betörőben van a köztudatba, vagy talán már meg is érkezett, és ha majd már megállapodott benne, akkor vajon sikerül-e megőriznie a személyét övező homályt? Hiába, kevés figyelemfelkeltőbb aktus létezik a rejtőzködésnél.
Néhányan dicsérték már Centauri prózáját, és bizonyára még többen fogják. Én pedig most ebbe a sorba állok, mert tetszett a könyv. Egyrészt azért, mert iszonyúan humoros (az iszonyban is, vagy főleg abban). Nem mindig és feltétlenül nevettet, inkább fanyar tragikomikumban tart, de mélyről jön, az biztos, még ha nem is mindig felszabadult, mindenképp csiklandozós kacagást vált ki. Nálam legalábbis, de biztosan többeknél az a kedves irónia, aminek nem a gúnyosan sértő éle, hanem könnyű játékossága, gyermeki derűje és nemtörődömsége domborodik ki. Egyúttal azonban elkerüli a felszínességet is, és pontos marad.
A novellákat (pontosan 15-öt) tartalmazó Kék angyal a második könyve a nemrégiben (2006) felbukkant szerzőnek, az első Pátosz a káoszban címmel jelent meg (2007, Liget) és bizonytalan műfajú írásokat tartalmaz. E két könyv bizonyos szempontból egymás inverzének nevezhető: míg a Kék angyal füzérré/ciklussá összeállni látszó novellákból áll, amaz kicsiny darabokra esni látszó gondolatfolyam. Itt egymás felé gravitálják a darabokat a közös szereplők, a hasonló élményvilág, valamint a vélhető komponáltság, ott széttaszítják őket a gyakori ritmus- és gondolatmenetváltások.
A fordítgatásokkal való játék – különös tekintettel az alak-háttér cserére - az egyik meghatározó dinamizmus. Hol csak a papír és a tinta cserél helyet: „néha valóban elhittem, hogy nem a betűk ülnek be a papír anyagába, hanem a papír olvadozó cellulóza tölti ki a kemény szavak olvadozó hézagjait.” (A téma titka); hol viszont maga az elbeszélő, vagy a hős változik alakból háttérré, tágul embernyiből kozmosznyivá vagy válik élőből halottá - illetve fordítva.
Az emberi létezés fizikai meghatározottságai (fiziológiai és környezeti tényezők) több helyen is fontos szerepet kapnak a szövegben. Ami nekem ezek közül feltűnt, az érzés, hogy ez egy "puha világ", mintha folyton "nedves közeg"-ben mozognánk. A novellákban újra- és újra hangsúly kerül arra, hogy a folyékony halmazállapot állandóan körülvesz minket és lüktet bennünk. Testnedvek formájában (a hasnyáltól a könnyig), vagy tenger-/eső-/folyóvízében, s közéjük csatlakozik az alkohol is. Mindebben jó adag misztikus - és kozmikus töltés van. Realizmusát nevezhetjük mágikusnak, úgy ír, mintha egyszerűen annyit tenne, hogy a valóságban eleve adott szürreálisra és naturálisra figyel. Az élmények szélsőségeire, olyan határpontokra, ahonnan vagy robbanás, vagy vákuum keletkezik.
A novellák tematikája változatos: néhány az önéletrajzi élmények kemikáliáiból „kotyvaszt”, vagy párol le (a kémiai metaforika a szerző sajátja, rögtön a Pátosz a káoszban fülszövegén). Több is van, amelyik az írást helyezi el az üdvözülés – kárhozat vonatkoztatási rendszerében és némi szerelmi alkímiából is kóstolót kapunk, legerőteljesebben és legtöményebben a Norma Lea zónatitka című darabban. 5 novellában E/3 személyű az elbeszélés, 10-ben E/1, múlt idő. Épp középütt (a 7. helyen), vagyis a gravitációs középpontban a Bróm-robbanás című novella áll, amelyik egy olyan robbanás dokumentuszerű elbeszélése, melynek létrejöttéhez a megszámlálhatatlan véletletleneknek a lehetetlen határát súroló egybeesése szükségeltetett. Innen terjednek szét a novellák (véletlenek) mindkét irányba, előre és hátra, haláltól halálig.
A különböző írások színvonala enyhe ingadozást mutat, a Norma Lea zónatitkától az In vitro veritasig terjedő 5 középponti darab van az én rangsoromban elöl, ezeket fogja legerősebben a gravitáció, a többi inkább a transzcendencia megfoghatatlanságába való elröppenés irányába mutat.
Végül még egy szó a rejt-jelezés lélektani hatásairól: Miután birtokomba került az opusz, az első dolog, amit megígértem magamnak, hogy nem fogok azon kattogni, ki lehet a szerző. Nem fogom felsorakoztatni a kortárs irodalom jeles képviselőit a név mögé, és arra sem gondolok, hogy talán valamelyik ismerősöm. Tehát az első dolog, amit tettem, az volt, hogy felsorakoztattam a kortárs irodalom képviselőinek, de még néhány ismerősömnek az arcát is a név mögé, és próbálgattam, illik-e rá. Konklúzió: Végülis, nem tökmindegy? Adni tud.
