Nem minden nap jelenik meg itthon eredeti, magyar graphic novel, úgyhogy ez efféle alkalmak már csak a puszta megtörténtük okán is figyelemreméltóak. A Café Postnuclear ugyan részben már olvasható volt pár éve a Random online képregénymagazin hasábjain, de az alkotók most, sok év munkája után átdolgozva, némileg újraírva és újrarajzolva dobták piacra történetük első felvonását – 74 oldalon, keménykötésben, albumméretben. Igazi nívós kiadvány – legalábbis kívülről nézve.
A Café Postnuclear nagy ötlete az, hogy egy jól ismert tematikát ültet át jellegzetesen magyar körülmények közé. Szűcs Gyula (író) és Budai Dénes (író és rajzoló) a világvége utáni kopár, sivatagos, mocskos-véres, autóroncsos-lőporfüstös-benzingőzös akciófilmek dramaturgiáját és stilisztikáját fürdeti meg a Kádár-korszak posztapokaliptikus maradványaiban.
A sztori szinte teljesen lényegtelen (és már csak azért is nehéz érdemben beszélni róla, mert sajnos ez a kötet csak egy felvezetés, szereplő-, közeg- és szituációbemutatás), a hangsúly érezhetően a ’80-as évekbeli Magyarország és a világvége-történetek összemosása nyújtotta hangulati és vizuális lehetőségek szórakoztató kiaknázásán van. Annak Mad Max és Mad Max-utánzatok inspirálta elképzelésén, hogy hogyan nézne ki ma kishazánk, ha úgy harminc éve kitört volna a totális nukleáris háború: úgyhogy van itt Lada, Skoda, Trabant, Áfor-kút, moncsicsi, Hungária, Star Wars, Conan és mindenféle egyéb popkulturális utalás, amit csak akarsz. Ez így együtt kellemes, nosztalgikus, mókás elmerülés egy közép-európai posztapokalipszisben, ahogyan azt egy geek elképzeli. A baj az, hogy a Café Postnuclear tudománya itt meg is áll.
Egy olyan képregénytől, amely a klasszikus, olcsó világvége-exploitationök mintájára készült, talán felesleges elvárni az épkézláb történetet és a jól megírt karaktereket (bár utóbbiak, ha összetettek nem is, legalább egyszerűségükben markánsak lehetnének – és sajnos nem azok), de ritmussal, feszültséggel, atmoszférával azért illene szolgálnia. Igaz, az első pár oldalon még szolgál is. A nyitó autósüldözés remek érzékkel ránt be ebbe a sajátos világba, még akkor is, ha a nagy lózungokban fogalmazó, keménykedő narrációval már itt is kilóg a lóláb.
Kapcsolódó cikk:
Később azonban egymást érik a rosszul megszerkesztett akciójelenetek (a kocsmai lövöldözés), a cselekmény lendületét megtörő információközlések, a rutinszerűen, „mert kell bele”-mentalitással ellőtt meztelenkedések, a csikorgó dialógusok, a zavarba ejtő történetmesélési elemek (egy alkalommal a képregényes formátumot elfelejtve, prózában kapunk meg egy hosszabb beszélgetést) és a suta vizuális megoldások. Utóbbi különösen fájó, mert Budai rajzai amúgy sokszor, ha messze nem is mindig, szépek, részletekben gazdagok (szinte minden oldalra el is rejtettek egy ’80-as évekbeli utalást) és erőteljesek; ám inkább illusztrációkként vagy poszterekként szolgálnának jól, mintsem narratív eszközökként – a panelezések, plánozások, beállítások egyszerűen nem képregényesek, nem gördülékenyek, nem vezetik jól az olvasó szemét, sőt, néhol egyenesen zavaróak, hibásak. Az alkotóknak van még mit tanulniuk a formátum hatásmechanizmusáról (ez a már említett kocsmai jelenetben nagyon erősen kiütközik).
A Café Postnuclear így egyelőre csak egy érdekes kísérlet – nem egy jó képregény, hanem néhány vagány ötlet (posztapokaliptikus magánszocializmussá alakított hotel a kiszáradt Balaton partján) tetszetős vizuális kivitelezésének füzére, benne sok töltelékkel. Potenciál azért van benne, szóval meglátjuk, hogy a második kötet hozzá tud-e majd ehhez tenni valamit.
