Ransom Riggs: Üresek városa, fordította: Gálvölgyi Judit
Kossuth Kiadó, 2014, 384 oldal, 3490 HUF
A-
A hipszterherceg nem más, mint Ransom Riggs, akinek varázslatosan szép kötete, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei 2012-ben került a boltokba, Magyarországon a Kossuth Kiadó gondozásában. Bár alapvetően szerettem a könyvet, nem lelkesedtem érte túlságosan - rengeteg gyermekbetegséggel küzdött, a történet néhol le-leült, a megteremtett világ ígéretes volt ugyan, de kidolgozatlan, időnként önmagának teljesen ellentmondó, a karaktereket pedig nem volt elég idő megismerni. Mégis volt valami, valami, ami miatt örömmel üdvözöltem a megjelenését, és (nem csak a cikk kedvéért, hanem) őszinte várakozással tekintettem a második rész megjelenése elé, annak ellenére is, hogy az első rész lezárása nagyon nem volt kedvemre való: a dramaturgiai csúcsponton a folytatás ígéretével első kötetet lezárni szerintem gonoszság.
A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei megpróbálkozik azzal, ami jóformán lehetetlen: egy teljesen újfajta fantasy-univerzumot teremteni, ami minden eddigitől különbözik. Ez a második részben sem sikerül maradéktalanul, viszont vagy az író szerzett végre megfelelő mennyiségű tapasztalatot, vagy a nyakába varrtak egy éles szemű szerkesztőt, mert a regény történetvezetése, szerkezete, logikája, egyáltalán, kidolgozottsága összehasonlíthatatlanul egységesebb, mint az elsőé volt. Riggs eredeti ötlete, hogy a kissé utómunkázott, bizarr hangulatú vintage-fotók köré szerkeszti a szöveget, a második részben már kevésbé tűnik ürügynek: és éppen azért, mert a szöveg és a történet maga erősebb, a képek is jobban beteljesítik a feladatukat, és hihetőbb, hogy az éppen aktuális szereplőről/helyszínről készültek. Az első részben gyakran éreztem azt, hogy a történet azért kanyarodik egy bizonyos irányba, mert Riggs feltétlenül igazodni akart az illusztrációként felhasznált képhez, míg itt inkább úgy érződött, hogy jaj de jó kis fotót talált pont ehhez a történethez- és ez mindent el is árul a két könyv közti minőségbeli ugrásról.
Az első regény végén a Vándorsólyom kisasszony ereje által fenntartott időhurok összeomlott, az ott nevelt különleges képességű, örökifjú gyerekek, akiket évszázadok óta óvtak a történelem egy bizonyos, kikristályosodott, örökké újra- és újrakezdődő napjában, el kellett, hogy hagyják a menedéküket. Vándorsólyom kisasszony madár alakjában maradt, ráadásul napról napra többet veszít emberségéből, tőle segítséget nem várhatnak, de gyerekeknek muszáj egy újabb időhurok biztonságába menekülniük, hiszen ha túl sokáig maradnak az időben, megöregszenek és meghalnak. Az időhurok a második világháborús események közé vezeti őket vissza, a vidéki Angliát és Londont is éppen bombázzák, őket pedig különböző, veszedelmes, démoni lények üldözik, akiket csak a főszereplő-narrátor Jacob lát a maga különleges képességével. Mint kiderül, az időhurkokat fenntartani tudó madárasszonyokat, az ymbrinnéket Londonban tartják fogva az üresek és a lidércek, márpedig rajtuk kívül senki nem tud segíteni a kis csapaton.
A gyerekek tehát, illetve a gyermeki testbe zárt különlegesek és Jacob elindulnak a bombatámadás sújtotta London apokaliptikus díszletei között, hogy megmentsék magukat és gyámoltalan oltalmazójukat.
A történet ezúttal szépen lezárt, kielégítő befejezést kapott, persze a folytatást gondosan előkészítve, és nem maradt hiányérzet az elolvasása után: sőt, már-már letehetetlenül izgalmas volt. A karaktereket jobban megismerhettem, és végig volt egy olyan érzésem, hogy az író ezúttal teljesen biztos magában, megismerte és megszilárdította a világát, és pontosan tudja mit akar: hogy ha Jacob letérne az általa választott útról, és elkalandozna a Riggs által létrehozott dimenzióban, akkor is lenne hova mennie, mert a történet egyre inkább tele van élettel, és az üresek városa már egyáltalán nem üres.
