Johan Theorin: A falon túl
Animus Kiadó, 2012, 352 oldal, 2797 Ft.
Az utóbbi egynéhány évben némi értetlenséggel figyeltem a skandináv krimik térhódítását, az ömlesztve érkező művek többségének a színvonala ugyanis sok esetben egyáltalán nem indokolta azt – a nyilván A tetovált lány-trilógia sikere által gerjesztett – ájult rajongást, amely ezeket a könyveket általában övezte, és övezi a mai napig. Éppen ezért nem kevés szkepszis volt bennem, amikor kezembe vettem Johan Theorin A falon túl című kötetét.
A könyv hozza a skandináv krimik nagyjából minden jellegzetességét: van benne sötétség, alkohol, depresszió, gyilkosság. A történet viszont, hogy ezek dacára, vagy éppen ezért, ezt még nem tudtam eldönteni, nagyon jól működik. Itt és most be kell vallanom, A falon túl igazi meglepetés volt.
Pedig a sztori felütése nem túl eredeti. Adott egy középkorú asszony, akinek húsz évvel ezelőtt Öland partjainál elveszett a fia. A nő napjainkban depresszióval és a vörösboros palackokkal küzd, és küzdene valószínűleg a végtelenségig, ha egy napon nem hívná fel azzal az apja, az egykori hajóskapitány, jelenleg egy idősotthon lakója, hogy csomagot kapott, a csomagban pedig nem más lapult, mint a húsz éve eltűnt gyerek egyik szandálja. A nő kocsiba vágja magát és visszatér fiatalkora, és a rejtélyek színhelyére.
Miközben apa és lánya emlékfoszlányokból, elejtett megjegyzésekből, megsárgult fotókból és újságcikkekből megpróbál valamiféle képet alkotni magának arról, mi is történhetett húsz évvel ezelőtt a „falon túl”, minduntalan ugyanaz a név merül fel – Nils Kant. A rovott múltú férfi, akit korábban egy rendőrtiszt meggyilkolásával és saját testvére vízbe fojtásával is meggyanúsítottak, azonban elméletileg már sok éve halott, sokan mégis azt rebesgetik, hogy talán csak megrendezte a saját halálát, és azóta is éli az életét.
Ami biztosnak látszik, hogy valakinek egyáltalán nincs ínyére, hogy a falubeliek közül többen újra megkapargatják ezt a több évtizedes ügyet: a rejtélyek számát újabb halálesetek növelik.
Theorin regényében a skandináv krimik többségétől eltérően nem fedezhetők fel markánsan a társadalomkritika nyomai, sokkal inkább az emberi viszonyokra, az alapvető emberi érzelmekre és lelki jelenségekre (ragaszkodás, szeretet, bosszú, sóvárgás, bűntudat) fókuszál. A kettős narráció (a jelen eseményei mellett párhuzamosan feltárulnak a múltban történtek is, ez utóbbi a hírhedt Nils Kant szemszögéből) remekül kiegészíti egymást, és feszíti a húrt egészen a végkifejletig. A nyomozás javát rendőrök és oknyomozó újságírók helyett pedig egy maroknyi öregember végzi, közülük is a legemlékezetesebb a nagypapa, Gerlof Davidsson alakja. Ezért külön piros pont.
A skandináv krimiben tehát még van muníció, csak éppen olvasó legyen a talpán, aki a sok változó színvonalú kötet közül kihalássza az igazán izgalmasakat.
