Bogdan Suceavă: A félhanggal emelt időből érkezett.
Noran, 2009, 332 oldal, 2499 Ft. Ford.: Éltető József
Eredetileg Bukarest térképe lett volna a könyv címe; ugyanis ezt a csodás jelet viseli a mellén a regény egyik főszereplője, Vespasian Moisa. Kétség nem férhet hozzá, a gyerek kiválasztott, isteni eredete annyira bizonyos, mint az, hogy szász anyától és szerb apától született egy erdélyi faluban. Felnőttként térít, és csodákat tesz, követői között poliamori kapcsolatban élő zenészek és tudósok egyaránt akadnak, célja Bukarest új Jeruzsálemmé avanzsálása. És ha már életútja kísértetiesen emlékeztet Jézuséra, az üldöztetés, a meghurcoltatás és a kínhalál sem maradhat el – a megváltás azonban igen.
Felbukkannak egyéb önjelölt szentek, mártírok, megváltók és más csodabogarak, és mivel a nép ki van éhezve a gyors és végleges megoldással kecsegtető eszmékre, hamarost hívek is csapódnak hozzájuk. Ebben a világban teljesen természetesnek veszik, hogy a dicső Nagy Ștefan vajda reinkarnálódott, vagy hogy a román nyelv a legősibb és Arghir doktor képtelen etimológiai fejtegetései tökéletesen helytállók, valamint, hogy besugárzással macskává alakítottak egy, funkcióját illetően besúgó tisztet, aki ily módon hatékonyabb, mint kétlábú kollégái. Eszembe jut egy másik macska, nevezetesen A Mester és Margarita Behemótja, aki azonban inkább Moszkva lakosainak őrületbe kergetésén fáradozott, nem a felettese precíz szolgálatán. Behemót rokonszenvesebb is volt nekem, pedig ő aztán tényleg a Sátán kíséretének egyik tagja volt, míg a vörös kandúr−Trăistaru hadnagynak csak zöld szeme csillogásában van valami ördögi jelleg. Igaz, Bulgakov Sátánjáról kiderült, hogy jó fej, Bogdan Suceavă regényében meg senki sem az.
Ahogy nincs egyetlen igazi individuum sem. Minden szereplő valamely, hagymázas eszméket valló csoportosulás híve, vakon imád vagy engedelmeskedik, és az egyes csoportok vezetői sem emelkednek ki a zűrzavarból: „Minden odúban egy isten lakik. (…) amikor Nemesis közel jön a Földhöz, elárasztja a világot az eszmék hullámaival”. Ami közös a történet hőseiben, az a birkaszellem; mindegy, hogy a hadseregnek dolgoznak, vagy egy szektához tartoznak. Terveik nagyratörőek: például lépésről lépésre kidolgozzák, hogyan hozzák a felszínre Atlantiszt. Oké, de először is, hol van Atlantisz, és van-e egyáltalán, kérdezem én. Ígéreteik szépen csengők, csak éppen tartalmuk nincs. Mindegy, hogy a dicső történelmi múlthoz, a valláshoz vagy a tudományhoz nyúlnak; a fanatizmus hevíti őket, de valódi tettekre képtelenek. Vespasian Moisát elfogják az ellenségei, de csupán kisstílű megalázásra futja az erejükből; a hóhér szerepét Moisa Barbie nevű követője vállalja magára, hogy beteljesítsék – majmolják – a megváltásról szóló történetet. Moisa kultusza viszont csak addig tartott, amíg élt; rövidesen új próféta kerül elő, és ugyanolyan gyorsan gyűlnek köré a csodára szomjazó emberek, mint azt elődjénél tapasztalhattuk. Mintha mi sem történt volna, és úgy tűnik, jó ideig nem is fog.
A harmincas évek Moszkvája sem változott jelentősen ama bizonyos Walpurgis-éj után, a kilencvenes évek Bukarestjéről meg már ne is beszéljünk: „az emberiséget nem lehet megváltani, mert a Sátán túlságosan erős”, hangzik el a regényben. Frászt, szó sincs itt Sátánról, csak néhány holdkórosról, meg az arctalan tömegről, akik megkapták a szabadságot, és nem tudnak mit kezdeni vele. Talán mert túl sokáig volt a nyakukon az iga. Cinikus, szürreális elemekkel vegyített politikai szatíra A félhanggal emelt időből érkezett, a stílusa is olyan, mintha újságcikkeket, politikusok beszédeit és tudományos esszéket ollóztak volna össze, és figuráztak volna ki, így aztán úgy érzi magát az olvasó, mint aki szerencsétlenségére éppen Bábel kellős közepébe csöppent, és csak kapkodja a fejét. Ami pedig igazán elkeserítő, hogy a céltalan kavargásnak és a tartalmatlanságnak, értéktelenségnek egyáltalán nincs ellenpontja. Talán csak ezek – a szöveg egészéhez képest − meglepően értelmes mondatok: „senki sem éli a saját igazi életét, csak a füstből és párából valót. Senki sem azt kapta az élettől, amit akar, hanem valami mellette találhatót, sem többet, sem kevesebbet, csak mellette valót, és a valóság nem más, mint annak az eredménye, amit elértünk mindannyiunk sorsának elromlása révén globális méretekben.”
