A bérgyilkos csodálatos élete

barraban | 2010. november 17. |

C+

Martin Booth: Az amerikai - Egy magának való úriember

Fordította: Gellért Marcell, Athenaeum Kiadó, 2010, 432. o., 3490 ft

 

Néhány hetes különbséggel került a magyar könyvesboltok polcaira egy brit író 1990-ben írt regénye, és a mozivásznakra Anton Corbijn, a Depeche Mode és a U2 fotósának-kliprendezőjének, valamint Ian Curtis krónikásának a könyvből készített filmadaptációja. A komótosság himnusza írásban és képekben.

Azoknak, akik egy bérgyilkosról szóló történettől vért, verítéket, könnyeket és izgalmakat várnak, Booth terjengős és aprólékos regénye akkorát koppint az orrára, hogy le is csúszik róla az olvasószemüveg. Persze főhőse nem virtigli bérgyilkos, ő csak fegyvert énekel s nem vitézt: a végrehajtó eszközt biztosítja az örök vadászmezők hivatásos benépesítőinek, s emberéletlángokat saját kezűleg csak végszükség esetén oltogat. A kiöregedett fegyverkészítő visszavonulásról szőtt álmai egy aprócska olasz város kellős közepén szilárdulnak elhatározássá, ahol újabban élnie és dolgoznia adatott: a lakosságnak lepkefestőt mímel, miközben elfüggönyözött szobájában legfrissebb megbízatását teljesítve fegyvert eszkábál csutkára tekert Bach, Mahler, vagy Mendelssohn mellett.

A főhősnek (sosem fedi fel az igazi nevét) a hegesztőkéhez hasonlatos munkája mellett bőven marad szellemi kapacitása, hogy folyamatosan az élet dolgain, és önmagának az univerzum teljességéhez fűződő viszonyán töprengjék. Sajátos krédó-tákolmányába belefér az alkotó művész ethosza és tökéletességre törekvése, az isteni hatalom birtoklásának érzete, a történelmi szereptudat, a kártékony diktátorok és potentátok likvidálásához való hozzájárulásból keletkező morális kielégülés, mellyel verifikálja azt a tényt, hogy szeretett alkotásai végső soron puszta gyilkolómasinák. Alig cselekszik, inkább csak naphosszat monoton-konokon pepecsel és gürcöl, mint akármelyik melós, s ha akad egy kis ideje, nem Kőbányai Világossal nyugtatja fáradt idegeit, hanem meghitt bárok teraszán kávézgat, vagy kiautózik a hegyekbe, hogy a keresztes viperák társaságában elrágcsáljon egy fűszálat a mezőn. Ennek megfelelően a regény hemzseg a leíró részektől: a narrátor (a bérgyilkos maga beszéli el az eseményeket, nemegyszer személyesen megszólítva az olvasót) nem tud betelni a festői olasz kisváros megannyi csodájával. A szélben hajladozó fák, a balzsamos nyári éj mosolya, a közeledő vihar fenyegető szépsége, a lenyűgöző régi épületek és a történelem megannyi emlékezete folyvást cirkalmas leírásokra ösztönzi, s ez az olvasó nehezülő szemhéjának egy thriller olvasása közben igencsak szokatlan erőpróba.

Bár úgy tűnhet, mintha Booth szándékosan megfosztotta volna regényét mindenfajta sikeresélyes összetevőtől, azért ez sem teljesen igaz. A tökéletes, szinte mozdulatlan hétköznapiságot időnként megszakítják a lopakodók, az üldöző vagy megfigyelő, titokzatos árnyak is. Ezek a váratlan felbukkanások egyrészt a jelent is izgalmassá teszik, másrészt a narrátornak a történelem rejtelmei és a természet szépségei körül cirkuláló gondolatmenetét a múltba terelik, mozgalmas(abb) megmenekülés-történeteket flash-backelve. A terepszemlék, a felderítő utak, saját védelmének minden részletre kiterjedő, precíz bebiztosítása ugyanazt az akkurátus tempót követi, mint gondolatainak hosszas elidőzése egy lepke szárnyalásán, vagy az alibi-pikniken elfogyasztott prosciuttón és az itáliai vörösbor fenséges ízén, ám a folyamatos csengőfrász önmagában feszültséget lop minden tájleíró sorba.

A szerelmi szál erőltetett, de kötelező csatlakozó a narratív áramkörbe. Úgy látszik, a bérgyilkoslét elkerülhetetlen velejárója a kurvaromantika, romlottat a romlotthoz szokás rendelni, valójában persze a prostiszív aranyból van, ez a hölgy meg csak egy fokkal prostibb, mint Julia Roberts a Pretty Womanben. Hősünk ízlelgeti a gondolatot, hogy Clarával karöltve kvietál, persze ebből a szakmából ritkán vezet vörös szőnyeg a békés társas öregkor felé.

A munkájában vagy egyszerűen csak az életben megfáradt angolszász úr tehát mediterrán tájakon leli meg az élet sóját, lassan elreneszánszosodik, a látvány, az ízek és illatok, és persze a szerelem felfedezése a megváltás ígéretét hozza el a bűnös léleknek (még katolikus papot is kap a nyakába, hogy egy kézenfekvő séma se maradjon ki). Ismerős? Az amerikai igazából önmagára találás-történetként is értelmezhető, és bármily bizarrul hangzik, rokonítható a nagy női önmegvalósítás-bestsellerekkel és filmekkel a Shirley Valentine-tól az Eat, pray, love-ig. Érdekes, ha nem is őrületes írói trouvaille ezt a közhellyé koptatott toposzt a hasonlóan kizsigerelt bérgyilkos-motívummal valamint az említett totyogó tempóval kombinálni, és a végeredmény legalább egyszeri elolvasásra érdemessé teszi a könyvet.

Booth regénye átjárót jelenthetett volna Anton Corbijn számára a szemcsés, fekete-fehér művészfilmek világa felől a hollywoodi, sztárokkal teletűzdelt mainstream irányába. De csak látszólag. A fotográfusból filmrendezővé avanzsált Corbijn ugyanis a könyvre jellemző ráérős és aprólékos ritmust nemhogy megtartja, de még rá is pakol néhány lapáttal, s ez nem kimondottan álomgyári sajátosság. Szenvedélyesen rajong fotós hivatásáért (a lepkefestő ál-melót a filmben fényképész-mesterséggé transzformálja, amivel izgalmas értelmezési lehetőségeket kínál saját valódi munkájával kapcsolatban), és már a Controlnál is az volt az érzésem, hogy a mérleg nyelve egyoldalúan a formavilág felé billen a tartalom rovására. Minden kép gyönyörűen megkomponált, százszor átgondolt, de gyakran üres és semmitmondó. Különböző szögekből felvett beállításokat láthatunk rogyásig a paradicsomi szépségű itáliai városkáról: a tízedik után biztos voltam benne, hogy a mozi kijáratánál olasz utazási ajánlatokkal bombáznak majd a filmből préselt anzikszokat lobogtatva.

George Clooney Alain Delont idéző maszkszerű ábrázattal és sokszor tökéletesen indokolatlanul hordott, a hitman-identitás atavisztikus építőkockájává vált sötét napszemüveggel játssza a nagyon magának való úriembert, aki valamiért azt képzeli, hogy napszemüvegben kevésbé lesz majd feltűnő a pöttömnyi településen, és aki naphosszat csodafegyvereket fúr-farag, belső monológjait viszont mindössze a pappal és a prostival folytatott ritka párbeszédei helyettesítik. Nem világos, hogy miért kell nekünk ezt az egészet látni, hacsak azért nem, hogy Corbijn megmutathassa saját, a regény végétől gyökeresen elütő befejezését, aminek őszerinte biztos több értelme van, bár érthetetlen, ezt az elképzelést mire alapozza. Az összes motiváció, ami a regénybeli narráció segítségével úgy-ahogy összeáll, itt végképp elsikkad. A film a könyvvel ellentétben tényleg semmiről sem szól: amit Corbijn útjára enged, az egy tetszetős, de töküres luftballon. A Ne nézz vissza! című Nicolas Roeg-filmet idéző klausztrofób sikátoros üldözés viszont jól sikerült, és a nyitószcéna is ütős. Fel is hördült rajta a mozi, mielőtt végképp jótékony álomba süppedt volna.