Richard Adams: Gazdátlanok
Metropolis Media, 2013, 416 oldal, 3490 HUF
Alapszabály, hogy kutyával bármit el lehet adni, és hozzátehetjük: szenvedő kutyával bárkit meg lehet ríkatni. Mármost az 1977-es Gazdátlanok két kutya részletekbe menő, fizikai-lelki szenvedéstörténete, úgyhogy a papírzsebkendőt tessék készenlétben tartani. Richard Adams, a Gesztenye, a honalapító című klasszikus, felnőtt témákat felvető kaland-gyerekkönyv brit írója mindig is az állatokkal szembeni kegyetlenség egyik leghangosabb ellenzője volt. Ötödik regénye nagyjából ennek az eszmeiségnek a helyenként ugyan igencsak didaktikus, mégis hatásos materializálódása borzalmas, lelketlen állatkísérletekkel, szegény, mélyen megsebzett, életükért menekülő kutyákkal, és rosszindulatú, aljas, amorális emberfajzatok egész sorával. Ahogy az egyik – természetesen antropomorf módon megszólaltatott – címszereplő keserűen hajtogatja: Kegyetlen egy világ ez az állatoknak.
A helyszín a vidéki Anglia egyik nemzeti parkja, amiben furmányos politikai manővereknek köszönhetően pár évvel korábban felhúztak egy állatkísérleteket folytató intézetet. A patkányokat, majmokat, kutyákat és társaikat névleg az emberiség, valójában nem egyszer pusztán a haszonéhség, a vállalati szféra kiszolgálásának érdekében kegyetlen tesztek egész sorának teszik ki. De egy nap két kutyának, az agyműtéten átesett Snitternek és a rengetegszer vízbe fojtott, majd újraélesztett Hraffnak a véletlenek összejátszásából adódóan sikerül megszöknie. Az ebek, éhesek lévén, idővel csirke- és birkaölésre szánják el magukat, és később még egy, a környéket és a vad életmódot jól ismerő róka is hozzájuk szegődik. De a szabadság nem tarthat örökké: politikusok és szennylapok hamarosan botrányt kovácsolnak a szökevények köré, (alaptalan) hírét terjesztve annak, hogy a kísérleteknek hála az állatok akár bubópestist is hordozhatnak. Most már nem csak a jószágaikat féltő gazdák akarják puskavégre kapni Snittert és Hraffot: szabályos hajtóvadászat indul ellenük.
A Gazdátlanok furcsán ambivalens olvasmányélmény. A négylábú főhősök viszontagságai túlzás nélkül torokszorítóak, noha azzal, hogy egy író kegyetlen körülményeknek szolgáltat ki szimpatikus karaktereket, nem nehéz hatást elérni. Ráadásul Snitter és Hraff többször is olyan benyomást tesznek az olvasóra, mint a gyerekek: elveszettek, kiszolgáltatottak, szülői (gazdai) felügyeletre szorulnak, szükségleteik elemiek, elképzeléseik a világról (és a szabadságról, a könyv egyik fontos motívumáról) tévesek, de saját, limitált tapasztalataik alapján, a maguk módján logikusak.
Adams legnagyobb teljesítménye az, ahogy a kutyák szemszögébe kényszerít. Snitterébe, akinek egyszer volt gazdája, de akinek kísérleti agyműtétje miatt furcsa víziói vannak, és Hrafféba, aki mindig magára volt utalva, és mivel csak fájdalmat és halált kapott az emberektől, gyűlöli őket. Világnézetük egyrészt gyökeresen eltérő, másrészt az olvasó számára mégis hasonló, épp úgy, ahogy két, más-más fajhoz tartozó kutya is hasonló az emberhez képest. És persze a kutyák, intelligensek és antropomorfok lévén, igyekeznek megérteni a világot maguk körül, így aztán megteremtik a saját mitológiájukat, benne a mindenható Csillagkutyával és az emberek szerepével. Adams távol marad mind a disneys „aranyos, beszélő állatkák”, mind az érettebb művek „nemes vad” sablonjaitól – a Gazdátlanok ebei, bár beszélnek és emberiek, nagyon is „állatiasak” és gyarlók.
A történet azonban két szálon fut, és a másik már nem ennyire fényes: Adams abban az intézet tudósai, a politikusok, az újságírók és a környéken élő gazdák reakcióit meséli el, azt, ahogy az alapvetően kis jelentőségű helyi ügy országos médiaeseménnyé, politikai botránnyá és végül már egészen abszurd módon bona fide katonai akcióvá dagad, köszönhetően főleg egy Digby Driver nevű, gusztustalanul szenzációhajhász, tényferdítő firkász törekvéseinek. A könyv nyilván egy példázat az állatokkal szembeni kegyetlen bánásmód ellen, de az emberi szereplők ehhez képest is bántóan egydimenziósak, röhejesen amorálisak, kicsinyesek és aljasok, rajzfilmszerűen gonoszak. Tovább nehezíti a befogást a szerzőnek a témához nem mindig kapcsolódó szószátyársága, az angliai táj (az előszó tanúsága szerint) teljesen autentikus, de sokszor érdektelenül hosszú részletezése, és a vaskos vidéki akcentusok használata (az eredeti szöveg egészen hírhedt ilyen szempontból: nemhogy az amerikai, a brit olvasók se nagyon értették pl. a róka dialektusát – a magyar fordító egészen korrekt munkát végzett vele).
És persze ott van a vége: a sztori sebesen, megállíthatatlanul halad egy tragikus kóda felé, hogy aztán Adams egy egészen arcátlan deus ex machinával lépjen közbe, és elsimítsa a konfliktusokat, két kézzel osztogatva nem csak a megérdemelt boldogságot, de néhány aljas szereplő megváltását is (megjegyzem, az 1982-es, remekül sikerült animációs adaptáció lecsippenti a megnyugtató utolsó passzusokat). Eddigre azonban az író annyi megrázkódtatáson rugdosta át a címszereplőket, hogy az olvasó minden pozitívumot fenntartások nélkül ölel a keblére, fenébe stílussal, hangulattal, giccsel, dramaturgiával, de még az itt már szinte tényleg elviselhetetlenné váló didaktikussággal is. Mert bármily „hozzáragasztottnak” tűnik a lezárás (és elvileg tényleg az: az eredeti verzió úgy ért volna véget, ahogy a rajzfilm), érzelmileg rendkívüli kifizetődő.
