Szemlélődjünk! – javasolja Byung-Chul Han, hogy ezzel ellensúlyozni tudjuk a gyorsulásként érzékelt időzavart, a mélyén meghúzódó diszharmóniát és a kiégést, ahova mindez vezet. Az idő illata című esszéje izgalmas történelmi időutazáson keresztül mutatja be, hogy az újkortól kezdve az aktív élethez való ragaszkodásunk olyan munkakényszert teremt, amely az embert dolgozó állattá, animal laboransszá fokozza le.
A mindennapi rutinjainkat jellemző hiperaktivitás lehetetlenné teszi, hogy az időt kiteljesedésként éljük meg. Számos gondolkodóra, köztük Heideggerre, Nietzschére és Arendtre támaszkodva a szerző amellett érvel, hogy a korunkat jellemző időválság leküzdéséhez a szemlélődés újratanulására van szükség.
Idézet szövege
Byung-Chul Han dél-koreai születésű, az 1980-as évek óta Németországban élő sztárfilozófus, kultúrteoretikus. Rövid, esszéisztikus írásaiban korunk filozófiai-szociológiai alapozású kritikai elemzésére vállalkozik: könyveiben többek között a kiégés, az önkizsákmányolás, a pszichopolitika, a digitalizáció kérdéseivel, a szépség fogalmának átalakulásával foglalkozik. Műveit több mint húsz nyelvre fordították le.
Byung-Chul Han: Az idő illata (részlet)
Fordította: Csordás Gábor
A tétlenség rövid története
Van ágyunk és van gyerekünk a nőmmel!
És a munka is mindkettőnkre vár.
Van napsütésünk széllel és esővel,
s hogy szabadok legyünk, mint a madár,
csak egy csekélység: idő kéne már.[1]
Richard Dehmel
Heidegger állítólag ezzel kezdte előadását Arisztotelészről: „Arisztotelész megszületett, dolgozott és meghalt.”[2] Meglepő módon Arisztotelész életét munkaként jellemzi. Jóllehet tudnia kellett, hogy egy filozófus mint biosz theóretikosz élete minden, csak nem munka. A filozofálás mint theorein Arisztotelész szerint a tétlenségnek (szkholé) köszönhető. A görög szkholénak alig van köze a mai értelemben vett „henyéléshez” vagy „szabadidőhöz”. A szabadság kényszertől és szükségtől, fáradtságtól és gondtól mentes állapota. A munka ezzel szemben megfoszt a szabadságtól, mert az életszükségletek kényszere alatt áll.
A tétlenséggel ellentétben nem önmagában nyugszik, mert a hasznosat és szükségeset kell előteremtenie.
Arisztotelész az életet két tartományra osztja fel, nevezetesen a nem-tétlenségre mint elfoglaltságra (a-szkholia) és a tétlenségre (szkholé), tehát a nem-nyugvásra és a nyugalomra. A munka mint nem-nyugvás, mint nem-szabadság alacsonyabb rendű a tétlenségnél. Arisztotelész a tevékenységek (prakta) tekintetében is a hasznoson és szükségesen kívül, a munkán kívül helyezi el azt, ami szép és nemes.[3] Csak a szükség kényszerít munkára, amely emiatt szükségszerű. A tétlenség ezzel szemben a szabadság kényszertől és gondtól mentes terét nyitja meg, túl az életszükségleteken. Az emberi lét lényege Arisztotelész szerint nem a gond, hanem a tétlenség. A szemlélődő nyugalomnak feltétlen elsőbbsége van. Minden tevékenységnek e nyugalom érdekében kell megtörténnie, majd ismét abba torkollnia.
Arisztotelész a szabad ember három létmódját különbözteti meg: az élvezetre (hédoné) törőt, a poliszban szép és nemes tetteket végrehajtót (biosz politikosz), és azt, amelyik az igazság szemlélődő vizsgálatának van szentelve (biosz theóretikosz).[4] Mind a három mentes az élet szükségleteitől és kényszereitől. A pénzszerzésre irányuló életet kényszer-jellege miatt elveti. A biosz politikosz sem az együttélés szervezését jelenti, hiszen az a szükséges és hasznos dolgok közé tartozik. Ehelyett inkább becsületre és erényre törekvés. Az olyan dolgokat is, mint a rajzolás és a festés, azért tanulja meg az ember, mert a testi szépség szemlélésének képességét igénylik.[5] A legnagyobb boldogság a szépnél való szemlélődő elidőzésből származik, amelynek egykor theória volt a neve. Idői értelme a tartam. Olyan tárgyak felé fordul, amelyek múlhatatlanok és változhatatlanok, amelyek egészen önmagukban nyugszanak. Nem az erény és az okosság,
hanem egyedül önmaga szemlélődő átengedése az igazságnak viszi az embert közelebb az istenekhez.
A munka az élet szükségletéhez kötött. Nem öncél, hanem eszköz, szükséges, szükséges eszköze az életnek. Így nem méltó egy szabad emberhez. Ha a szükség egy nemes származású embert munkára kényszerít, akkor egyenesen titkolnia kell, hogy dolgozik. A munka megfosztja szabadságától. A tétlenség az az állapot, amely minden gondtól, minden szükségtől, minden kényszertől megszabadult. Csak abban ember igazán az ember. A tétlenség antik felfogását a jelenvalólét olyan elgondolása alapozza meg, amely a mai ember, a munkába, hatékonyságba és termelékenységbe elmerült világ számára megközelíthetetlen, egyenesen érthetetlen. A tétlenség antik kultúrája, távlatos értelemben, arra utal, hogy lehetséges egy egészen más világ, mint a mostani, egy világ, amelyben az emberi jelenvalólét alapvonása nem, mint Heideggernél, a gond. A munka olyan fogalma, amely Heidegger kijelentése szerint Arisztotelész életének alapja, csak később alakult ki. A protestáns élettervben gyökerezik, Arisztotelésztől teljesen idegen. Heideggernek voltaképpen ezt kellett volna mondania: „Arisztotelész megszületett, nem dolgozott és meghalt.”
A tétlenség mint szkholé a munkán és a nem-cselekvésen túl helyezkedik el. Sajátos képesség, amelyre nevelődnie kell az embernek. Nem a „lazítás” vagy a „kikapcsolódás” gyakorlása. A gondolkodás mint theorein, mint az igazság szemlélődő vizsgálata egyenesen a tétlenségen alapul.[6] Így különbözteti meg Augustinus is a tétlenséget (otium) a passzív nemcselekvéstől: „A nyugalomban ne a tétlen semmittevés gyönyörködtessen, hanem vagy az igazság keresése, vagy annak megtalálása.” A „dicséretes nyugalom” része „az igazság megismerésének igyekezete”.[7] A tétlenségre való képtelenség egyenesen a henyeség jele. A tétlenség nem rokona a henye semmittevésnek, hanem ellentéte. Nem a szétszóródást szolgálja, hanem az összegyűjtést.
Az elidőzés az értelem összeszedését feltételezi.
A középkorban a vita comtemplativa még megtartotta elsőbbségét a vita activával szemben. Így ír Aquinói Tamás: „Vita comtemplativa simpliciter melior est quam activa.”[8] Az ismert ora et labora mondás nem a munka felértékelését fogalmazza meg a szemlélődéssel szemben. A középkorban a vita activát még egészen áthatja a vita contemplativa. A munka a szemlélődéstől nyeri el értelmét. A nap imádkozással kezdődik. És az zárja le. Ez adja meg az idő ritmusát. Az ünnepekhez és ünnepnapokhoz egészen más jelentés társul. Nem munkaszüneti napok. Az ima és tétlenség idejeként saját jelentőségük van. A középkori naptár nem pusztán a napok számolására szolgál. Inkább egy elbeszélésen alapul, amelyben az ünnepek és ünnepnapok narratív stációkat alkotnak. Biztos pontok az idő áramában, amelyek megkötik a narratívát, hogy ne folyjon szét. Temporális szakaszokat képeznek, amelyek tagolják és ritmizálják az időt. Úgy működnek, mint egy elbeszélés fejezetei. Értelmesnek mutatják az időt, annak lefolyását. Egy elbeszélés fejezete lezár egy narratív szakaszt. Az előző lezárás előkészíti a narráció következő szakaszát. A temporális szakaszok értelmes átmenetek a teljes narratív feszültségíven belül. A remény ideje, az öröm ideje és a búcsú ideje mennek át egymásba.
A késő középkorban elkezd megváltozni a munkával kapcsolatos beállítódás. Például Thomas Morus az Utópiában egy olyan világot ábrázol, ahol mindenki dolgozik. Szociálforradalmi társadalmi tervezete, amely a rendi különbségek ellen irányul, az igazságos munkamegosztást vetíti előre. Mindenkinek csak napi hat órát kell dolgoznia. A munkától szabad idejében Utópia lakosa a tétlenségnek és szemlélődésnek szenteli magát. A munka önmagában itt nincs felértékelve. Csak a reformáció folyamán tesz szert a munka olyan jelentőségre, amely messze túlmegy a létszükségleteken. Egy teológiai értelem-összefüggésbe helyezik, amely legitimálja és felértékeli. Luthernél a munka mint hivatás Isten hívó szavával kapcsolódik össze. A kálvinizmus révén a munka üdvgazdasági jelentőséget kap. Egy kálvinista bizonytalan a tekintetben, hogy kiválasztatik vagy elvettetik. Így az egészen önmagára utalt egyén cselekvését a szorongás, az állandó gond uralja. Egyedül a sikeresség a munkában számít a kiválasztottság jelének. Az üdvözülés gondja munkást csinál belőle. Igaz, hogy a fáradhatatlan munkálkodás sem eszközli ki az üdvözülést.
De ez az egyetlen eszköze a kiválasztottság biztosításának és ezáltal a szorongás enyhítésének.
A kálvinizmusban nagy hangsúlyt kap a tevékenység, az elszántság a cselevésre: „A virtuóz hívő úgy biztosíthatja saját kegyelmi állapotát, hogy vagy az isteni hatalom véredényének, vagy pedig saját eszközének érzi magát. Az előbbi esetben misztikus érzelmi kultúra felé hajlik vallásos élete, az utóbbi esetben aszketikus cselekvés felé.”[9] A kálvinista azzal biztosítja üdvözülését, hogy elszántan tevékenykedik. Az üdvkeresőt nem a vita contemplativa, hanem a vita activa viszi közelebb céljához. Csak az elszánt tevékenység, csak az abszolutizálás tünteti fel elvetendőként a vita contemplativát mint dologtalan szemlélődést.
A protestantizmus e világi aszkézise a munkát az üdvözüléssel kapcsolja össze. A munka fokozza Isten dicsőségét. Életcéllá válik. Max Weber a pietista Zinsendorfot (1700–1760) idézi: „Nemcsak azért dolgozunk, hogy megéljünk, hanem a munkáért élünk, s ha már nincs mit dolgoznunk, akkor szenvedünk, vagy jobblétre szenderülünk.”[10] Az időpazarlás a legsúlyosabb bűn. A feleslegesen sok alvás is elítélendő. Az idő és az üdv ökonómiája áthatja egymást. A kálvinista Baxter írja: „Keep up a high esteem of time and be every day more careful that you lose none of your time, then you are that you lose none of your gold and silver. And if vain recreation, dressings, feastings, idle talk, unprofitable company, or sleep, be any of them temptations to rob you of any of your time, accordingly heighten your watchfulness.”[11] Max Weber a protestáns aszkézisben a kapitalizmus szellemének csíráját látja. Felhalmozási kényszerként is megnyilvánul, amely a tőkeképződéshez vezet. Elvetendő a megpihenés a megszerzett javakon, és a gazdagság élvezése. Az ember szüntelenül még nagyobb nyereségre törekedve lehet csak istennek tetsző: „Az evilági protestáns aszkézis teljes erejével ellene működött a birtoklás természetes élvezetének, leszűkítette a fogyasztást s főként a luxusfogyasztást. Ezzel szemben olyan lélektani hatása volt, hogy megszabadította a javak szerzését a tradicionalista etika gátlásaitól, s úgy rombolta le a nyereségvágy korlátait, hogy nemcsak legalizálta azt, hanem […] kifejezetten az isteni akaratot láttatta benne.”[12]
A szekularizáció nem tüntette el az üdvgazdaságot. Az a modern kapitalizmusban tovább él. Az anyagi mohóság önmagában nem magyarázza meg a szinte irracionálisan működő pénzszerzést. A felhalmozási kényszert az üdvkeresés alapozza meg. Az üdvbe ruháznak be, arra spekulálnak. Tartalma eközben különféle. A vágy mellett, hogy a pénz mint megalvadt idő végeérhetetlen felhalmozásával a saját korlátozott életidőnknél végtelenül több idő álljon rendelkezésünkre, a hatalomvágy is gyarapítási és felhalmozási hajlamot szül. A ’vagyon’ szó szintén sokatmondó.[13] A vagyon gyarapodása mint tőke a lehetőségeket is gyarapítja.
A pénz Marx szerint is annyiban mindenható, hogy a tényszerűséget, a belevetettséget [Geworfenheit] egy tervezettség [Entworfenheit] javára megszünteti.
A tényszerűen adott általános elemelését idézi elő. Így még a rútságot is elemeli: „Ami a pénz által számomra-való, amit én megfizethetek, azaz amit a pénz megvásárolhat, az én vagyok, maga a pénz birtokosa. Amekkora a pénz ereje, akkora az én erőm. A pénz tulajdonságai magamnak – a birtokosának – tulajdonságai és lényegi erői. Azt tehát, ami vagyok és amire képes, semmiképpen sem egyéniségem határozza meg. Rút vagyok, de megvásárolhatom a legszebb asszonyt. Tehát nem vagyok rút, mert a rútság hatása, elriasztó ereje a pénz révén megsemmisült.”[14]
Az ’ipar’ [Industrie] szó a „szorgalom” jelentésű latin industria szóból ered. Az angol ’industry’-nak még ma is megvan a „szorgalom”, „iparkodás” jelentése. Az ’industrial school’ például javítóintézetet jelent. Az iparosítás nem csupán a világ gépesítését jelenti, hanem az emberek megfegyelmezését is. Nemcsak gépeket állítottak üzembe, hanem követelményeket is, amelyeknek az emberi viselkedést, a testi vonatkozásokat is beleértve, optimalizálniuk kell az idő és a munka gazdaságossága szempontjából. Philipp Peter Guden egyik értekezése 1768-ban jellemző módon ezt a címet viseli: Az iparkodás politikája, avagy értekezés a lakosság szorgalmát ösztönző eszközökről.
[1] A munkás. Ford. Csordás Gábor.
[2] Lásd Hannah Arendt – Martin Heidegger: Briefe 1925 bis 1975 und andere Zeugnisse. Frankfurt a. M., Klostermann, 2002. 184.
[3] Arisztotelész: Politika, 1333a. Budapest, Gondolat, 1994. 271.
[4] Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, 1095b. Budapest, Európa, 1997. 10.
[5] Arisztotelész: Politika, 1338b. 288.
[6] Kant is megkülönbözteti az „éleselméjűséget” (acumen), a szellem különös élességét és az elmésséget a szükségletek terén gyakorolt szellemi tevékenységtől. Az nem a szükségletekhez igazodó munka, hanem „valamiképp az elme fényűzései”. Immanuel Kant: „Pragmatikus érdekű antropológia”. In uő: Antropológiai írások. Budapest, Osiris, 2005. 125. Ford. Mesterházi Miklós.
[7] Szent Ágoston: Isten városáról, 4, 19, 19. Budapest, Kairosz, 2009. 249. Ford. Földváry Antal.
[8] „A szemlélődő élet egyszerűen jobb, mint a tevékeny.” Summa theologica, II, 2, 182.
[9] Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest, Cserépfalvi, 1995. 121. Ford. Józsa Péter és mások.
[10] Uo. 189.
[11] „Tartsd nagy tiszteletben az időt, és ügyelj minden nap gondosabban, hogy nem veszítesz időt, akkor nem veszítesz sem aranyat, sem ezüstöt. És ha hiú szórakozás, öltözködés, lakomázás, henye beszéd, haszontalan társaság vagy alvás, vagy bármely más kísértés akarja megrabolni idődet, légy résen még fokozottabban.” Idézi uo. 185.
[12] Uo. 211.
[13] ’Vermögen’ – „vagyon”; ’vermögen’ – „képesnek lenni valamire” – a ford.
[14] Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest, Kossuth, 1962. 96. F. n.
Támogatott tartalom.
