1988 nyarán eltűnt lányok megcsonkított holttestére bukkannak egy marylandi kisvárosban. A bizonyítékok alapján kiderül, hogy a csendes környéket egy kegyetlen sorozatgyilkos tartja rettegésben. Hamarosan elterjed a szóbeszéd, miszerint a helyi tinédzser lányokra leselkedő ragadozó nem is egészen evilági lény. A bűnüldöző szervek az FBI nyomozóinak segítségével viszont nagyon is biztosak abban, hogy az elkövető egy hús-vér ember, aki kegyetlen játékot űz velük. A paranoia és a gyanakvás csapdájában rekedt, egykor békés közösség számára egyre inkább úgy tűnik, hogy a rémálomnak soha nem lesz vége.
A horror- és krimiszerzőnek készülő, frissen végzett egyetemista, Richard Chizmar éppen akkor tér vissza szülővárosába, amikor bevezetik a kijárási tilalmat és megalakul a környékbeli lakosokból verbuválódott figyelőcsapat. A fiatal író, akit egyébként a saját esküvője és a karrierindítása kötne le, egy valódi horrortörténet közepén találja magát. Az események hatására Chizmar személyes beszámolót kezd el írni a sorozatgyilkos rémuralmának időszakáról, holott akkor még nem is tudta, hogy ezek az események évek múlva is kísérteni fogják.
Richard Chizmar: A rémkirály nyomában (részlet)
1
Úgy emlékszem, először egy vasárnap reggeli misén láttam Natasha Gallaghert a családjával. Tizenkét éves voltam akkor, Natasha tehát hat lehetett. Aznap csak a szüleimmel hármasban mentem a templomba – akkorra már mindegyik idősebb testvérem kirepült a családi fészekből –, és szándékosan a hátsó sorban ültünk le, mert apámnak jegye volt a Baltimore Colts meccsére, és elhatározta, hogy azonnal lelép, mihelyst a mise véget ér.
Gallagherék néhány perces késéssel érkeztek. Hallottam, ahogy a nehéz ajtók nyikorogva kinyílnak a hátam mögött, és hátralestem.
Az ifjú Josh a szülei között állt, és pontosan annyira látszott lelkesnek, hogy ott lehet, mint amilyennek én tűnhettem. A kis Natasha oldalt állt, az anyja kezét fogva. Pöttyös ruhát viselt, hosszú, szőke haja lófarokba volt kötve. A család tett néhány tétova lépést a padok közti folyosón, aztán megtorpantak, és nyakukat nyújtogatva ülőhelyet kerestek. Apám azonnal intett nekik, és arrébb hessentette anyut meg engem a pad közepe felé. Gallagherék sorjában becsusszantak mellénk. Miután mindenki letelepedett, lazán előrehajoltam és alaposabban megnéztem őket. Josh álmos szemmel mért végig, és olyan jéghideg eleganciával biccentett felém, amire James Dean és Elvis is büszke lehetett volna. A bal oldalán ülő Natasha széles, foghíjas mosolyt villantott, és túlzó lelkesedéssel integetett felém. Azonnal hátradőltem, és egyenesen előrefelé meredtem, vöröslő arccal és füllel. Úgy tűnt, minden lány ilyen hatással van rám, tartozzon akármelyik korosztályba. Utáltam ezt.
Amikor legközelebb láttam őt, nyár volt. Natasha a házunk előtti járdán ugrált, karját magasan a feje fölött lengetve, és vékony orrhangon a Scooby-Doo főcímdalát énekelte. Ötméternyire ment el mellettem, anélkül hogy tudta volna, hogy ott vagyok.
Egy öreg tölgyfa nőtt az előkertünk közepén – immár több éve elpusztult –, kellemesen takarva a tornácot az elhaladó forgalom elől, dús koronája a járda fölé is kinyúlt. Gyakran felmásztam arra a fára, négy-öt méter magasan a föld felett letelepedtem az ágak közé, és társaságnak általában egy puha kötésű Stephen King-regényt vittem magammal.
Tetszett az érzés, hogy láthatatlan vagyok a világ számára,
hogy figyelhetem az elhaladó autók és az olykor felbukkanó gyalogosok áramlását, tudván, nekik fogalmuk sincs róla, hogy ott vagyok, gyakorlatilag elég közel ahhoz, hogy kinyúlva megérintsem őket. Meglapulva, csendben ültem ott, és azt találgattam, milyen az életük, merre tartanak, és vajon boldogok-e, vagy szomorúak, jó vagy rossz gondolatok járnak-e a fejükben?
Tudtam a szövegét a dalnak, amelyet Natasha énekelt – a Scooby-Doo volt a kedvenc szombat reggeli rajzfilmem –, és fontolóra vettem, hogy csatlakozom a daloláshoz, de nem akartam megijeszteni Natashát, ezért hallgattam, és hagytam, hadd menjen tovább.
A Tupelo sarkán a járda végéhez érve Natasha abbahagyta az ugrándozást (és az éneklést), mindkét irányba körülnézett, majd átkelt az úttesten. Mihelyst biztonságban átért a túloldalra, ismét ugrálni és énekelni kezdett, és még hetykébb ritmusban haladt tovább a Hansonon. Lepillantottam a könyvemre, lapoztam egyet a következő fejezethez, és mire újra felnéztem, Natasha már eltűnt.
Ugyanezen a nyáron később Natasha és két barátnője egyszer megálltak a limonádésstandom mellett. Mindhárom lánynak vizes volt a haja, és a nyakukban törölköző lógott, így kitaláltam, hogy nyilván úszni voltak. Az egyik barátnő közölte, hogy egy fillérje sincs, ezért Natasha előhúzott egy apró pénztárcát, és mindhármuk italát kifizette. Ellentétben azzal az alkalommal, amikor a templomban láttam, most szinte félénknek tűnt, alig nézett rám vagy szólt egy szót is. De amikor visszamászott a biciklijére, a válla fölött rám nézett, és így szólt: „Viszlát később, Richie Rich.” Meglepődve, hogy tudja a nevemet, csak álltam ott, és néztem, ahogy elhajtanak.
1982-ben, végzős középiskolásként láttam őt utoljára. A karácsonyi szünet előtti hét volt, és Jimmy Cavanaugh meg én a tornateremben ültünk, a lelátó felső sorában. Odalent az Edgewood és a Bel Air birkózói épp bemelegítettek. Van Halen bömbölt a hangszórókból. Tizenöt perccel a mérkőzés kezdete előtt a hazai csapat tanulói szekciója már készen állt, és felsorakozott. Mellettem Jimmy el volt foglalva azzal, hogy Jimmy legyen: kihúzta a rágógumit a szájából, és az ujja hegyére tekerte, arra késztetve engem, hogy cukkoljam őt, nem meri beledobni az előttünk ülő tizedikes dús, göndör hajába.
Először Mr. Gallaghert láttam meg, aki a tornaterembe besétálva épp nehéz télikabátját hámozta le magáról. Felesége és lánya közvetlenül mögötte érkeztek, mindkettőnek kipirosodott az arca, és még mindig dideregtek a parkolótól a tornateremig vezető hideg sétától. Natasha lehúzta a fejéről rózsaszín sísapkáját, hosszú, fényes, szőke hajának hullámai a vállára omlottak. Magasabb lett, mióta utoljára láttam, és jó úton volt afelé, hogy igazi kis bombázóvá váljon. Még szerencse, hogy ott volt a fivére, Josh, hogy kordában tartsa a középiskolás fiúkat.
Natasha apja intett valakinek a tömegben, és a három Gallagher libasorban megindult a túloldali lelátó felé. Félúton Natasha hirtelen irányt váltott, és a tornaterem közepén elhelyezett, piros-fehér Edgewood Rams birkózószőnyeg felé indult. Ekkor láttam meg Josht, aki a szőnyeg bal szélén a hátán feküdt, lábát maga alá húzva, hátát és karját lehetetlen pózba feszítve. Natasha megállt fölötte, és mondott valamit. Josh meglepetten nézett fel. Ahelyett, hogy dühös lett volna, amiért a húga megzavarta – mint azt vártam volna –, gyorsan talpra állt, arcán széles mosoly ragyogott fel, és átkarolta a lányt. Miután befejezték az ölelkezést, összepacsiztak, és Natasha elsietett a szülei után. Emlékszem, arra gondoltam akkor: A lánytestvérek talán mégsem olyan rosszak. Aztán AC/DC harsant fel a hangszórókból, és a gondolat abban a pillanatban elhussant, és én megint azzal voltam elfoglalva, hogy megakadályozzam Jimmyt, hogy egy gyanútlan lány hajába dobja a rágóját.
2
Az öt év alatt, amíg távol voltam az egyetemen, Natasha Gallagher minden bizonnyal felnőtt. 162 centiméteres magasságával és mindössze 45 kilogrammos testsúlyával született tornásztehetség volt. Imádta ezt a sportot, és szorgalmasan gyakorolta: hetente ötször edzett a William Paca üzletközpontban lévő Harford Gymben. A talajgyakorlat és a gerenda volt a specialitása. A szurkolócsapatnak is lelkes tagja volt, és ő volt az egyetlen gólya, aki bekerült az Edgewood High csapatába. Ha arra kérnék Natasha családját és barátait, hogy meséljenek valami emlékezetes dolgot róla, akkor egy gyönyörű és örökké boldog tinilány képét festenék le. Imádta a fahéjas rágógumit és a színes hajcsatokat, és őrülten szerelmes volt az életbe. Szeretett nevetni, és szeretett másokat is megnevettetni.
Szörnyen énekelt, de soha nem zavartatta magát emiatt, mindig ő énekelt a leghangosabban. Bolondos volt, folyton pezsgett, és egy csöppet sem volt beképzelt, ami ritkaság egy Natasha-korú lánynál. Szeretett firkálni és ábrándozni. Szerette a virágokat, és örömmel segített az anyjának a kertben. És tehetséges sportolóhoz képest imádnivalóan esetlen volt a tornaszőnyegen kívül. Az a fajta lány volt, aki fölszedte a földön talált szemetet, és azt mondta vadidgeneknek, hogy legyen csodálatos napjuk. Gyakran sírt filmnézés közben, és ő ölelt a világon a legjobban.
Ezek hangzottak el a nekrológjában.
3
Épp a szobatársaimnak segítettem kihurcolkodni abból a katasztrófaövezetből, amely a háromszobás lakásunk volt a Marylandi Egyetem campusának külső részén, amikor
megkaptam a hírt, hogy Natasha Gallaghert meggyilkolták.
Aznap reggel elveszítettem egy pénzfeldobást, és épp úton voltam, hogy kínai kaját vegyek mindannyiunknak, amikor az autórádióban bemondták a rövid híreket. Majdnem satuféket nyomtam a Greenbelt Road közepén, amikor meghallottam a „fiatal lány Edgewood külvárosából” kifejezést és az áldozat vezetéknevét.
Imádkozva, hogy csak rosszul hallottam, amint visszaértem a lakásba, azonnal hazatelefonáltam, és beszéltem apámmal. Nem tudott sokkal többet, mint én, csak annyit, hogy megerősíthesse, valóban a szomszédunk, Natasha az áldozat. Rövid és komor beszélgetés volt. Ez a hír szerepelt minden csatorna esti híreinek az élén, és másnap reggel jó néhány helyi újság címlapján. Délután felhívtam pár régi barátomat, és ők elmondták a történet többi részét.
Ezt tudtam meg:
Két nappal korábban, 1988. június 2-án, csütörtökön a tizenöt éves Natasha Gallagher a szüleivel töltötte az estét az alagsori tévészobában, kilenc óráig. Miután a film véget ért, a lány jó éjszakát kívánt, és felment, hogy lefeküdjön. Nyári vakáció volt, és este kilenc óra még korainak számított a lefekvéshez, de Natasha a délután nagy részében egy barátjáéknál úszott. Kimerült volt, és le is égett. Körülbelül 21:10-kor még egyszer lekiabált a lépcső tetejéről, jó éjszakát kívánt, és Mr. és Mrs. Gallagher hallotta, ahogy végigmegy a folyosón, és becsukja a hálószobája ajtaját. Körülbelül egy óra múlva a szülők lekapcsolták a televíziót, felmentek, ellenőrizték, hogy a bejárati ajtó zárva van-e, és aludni tértek. Csak hárman voltak a házban; Josh, aki birkózásból eredő vállsérülése után másodéves korában abbahagyta az egyetemet, most egy bérelt házban lakott a közeli Joppatowne-ban, ahol teljes munkaidőben dolgozott az Andersen’s műszaki áruházban.
Másnap reggel, miután kikísérte az ajtón munkába induló férjét, majd bepakolta a mosogatógépet, Catherine Gallagher a konyha órájára pillantott, és meglepődve látta, hogy majdnem kilenc óra van. Natasha vállalta, hogy vigyáz a szomszédok kutyáira, míg azok nyaralni vannak, és nem az a fajta volt, aki elaludt volna. A konyhai rádió elég hangosan szól ma reggel. Lehet, hogy már felkelt, és a zuhany alatt áll, csak én nem hallottam, gondolta a jóhiszeműségre törekvő Mrs. Gallagher, miközben végigsétált a folyosón.
Miután azonban üresen találta a fürdőszobát, Mrs. Gallagher már ingerülten kopogott be kétszer is Natasha hálószobájába, és amikor nem érkezett válasz, kinyitotta az ajtót, és bement. A lánya ágya üres volt. Az előző este kikészített tiszta rövidnadrág és póló még mindig az íróasztal előtti széken hevert. Natasha kedvenc sárga papucsa is ott volt az ágy lábánál.
Mrs. Gallagher immár nem ingerülten, hanem összezavarodva indult ki a szobából, amikor valami furcsát vett észre az ablakon. Az elmúlt héten kora nyári hőség telepedett Edgewoodra, a hőmérséklet harminc fok fölé kúszott. Natasha könyörgött az apjának, hogy kapcsolják be a központi légkondicionálót, de az apja – nem okozva ezzel meglepetést – elutasította a kérést. „Csak július első hetében kapcsoljuk be, tudod, hogy ez a szabály – oktatta ki a lányt. – Mit gondolsz, a pénz a fán terem?” Natasha duzzogott, de csak rövid ideig és nem igazi átéléssel.
Mrs. Gallagher lassan az ablakhoz lépett. Szinte teljesen fel volt tolva, a függönyök zizegtek a párás reggeli szellőben, de nem ez ragadta meg az asszony tekintetét. Hanem az, hogy hiányzott a szúnyogháló.
Mrs. Gallagher közelebb lépett, és azonnal észrevett egy sötét, egy centiméternél nem nagyobb foltot az ablakpárkányon. Nem tudta megállni, kinyújtotta a kezét, megérintette a foltot, és az ujjbegye barnásvörösre színeződött. Az asszony közelebb emelte a kezét az arcához.
Teljesen úgy nézett ki, mint a vér,
mondta később a rendőrségnek, de nem voltam biztos benne.
Az ébredő pánik szorításával a torkában Mrs. Gallagher kihajolt az ablakpárkányon, vigyázva, nehogy a vöröses anyag a blúzára kerüljön, és kinézett. Az ablak alatt, kicsit odébb a gyepen ott hevert a szúnyogháló. Szinte kétrét volt tekeredve. Mrs. Gallagher kalapáló szívvel, kényszerítve magát, hogy ne fusson, visszament a konyhába, és felhívta férjét az irodában.
Reggel 9:07 volt ekkor.
4
Az első két rendőr 9:20-kor érkezett a Hawthorne Drive-on lévő Gallagher-rezidenciára. Catherine Gallaghert a kocsifelhajtón ide-oda járkálva találták. Az arcát könnyek csíkozták, két kezét szorosan összekulcsolta maga előtt, de képes volt tiszta hangon, céltudatosan beszámolni a járőröknek. A Marylandi Állami Rendőrség tisztviselői jelentésükben később így írták le: „Rémült volt, és izgatott, de teljes mértékig ura önmagának. Az események láncolatát világosan és következetesen adta elő.”
Az egyik rendőr visszakísérte Mrs. Gallaghert a házba, és miután megkérte, hogy várjon a nappaliban, gyorsan körülnézett Natasha hálószobájában. A másik tiszt az oldalsó udvarba ment, és vigyázva, hogy ne érjen hozzá semmihez, megvizsgálta a nyitott hálószoba-ablakot és a földön heverő, tönkretett szúnyoghálót.
A Harford megyei seriffhivatal két járőrkocsija épp akkor parkolt le a járda mellett, amikor a második rendőr visszatért a ház elé. Mielőtt bement volna, hogy csatlakozzon a társához, és együtt kérdezzék ki Mrs. Gallaghert, gyorsan tájékoztatta a frissen érkezett tiszteket, és megkérte őket, hogy kezdjék meg a környező terület átkutatását. Ekkorra már szomszédok kis csoportja gyűlt össze kint a járdán.
9:29-re megérkezett Russell Gallagher a házhoz, Cadillacjét leparkolta a kocsifelhajtón, és rohant befelé. A szomszédok arról számoltak be, hogy a házból dühös kiabálás hallatszott, és később megtudták, hogy Mr. Gallaghert úgy kellett visszafogni, nehogy berontson a lánya hálószobájába, és összezavarja a bűnügyi helyszínt.
9:41-kor érkezett meg Joshua Gallagher, akit az anyja szintén felhívott. Alig tíz perc alatt tette meg Joppatowne-ból a normálisan tizenöt perces autóutat. Josh röviden beszélt a várakozó szomszédokkal a járdán, majd bement.
5
10:07-kor, kevesebb mint negyvenöt perccel azután, hogy az első rendőrök megérkeztek a Hawthorne Drive-ra, a Harford megyei seriffhivatal egyik tagja felfedezte Natasha Gallagher holttestét a házuk mögötti erdőben. A lány ugyanabban az összeillő világoskék rövidnadrágban és ujjatlan felsőben volt, amelyben előző este a szobájába ment. A testét egy fához támasztották, a bokája keresztbe vetve, keze az ölében pihent. A nyakán körben komoly zúzódások és duzzanatok voltak, eltört az arccsontja, mindkét szeme körül fekete véraláfutások, jobb kezének hüvelyk- és gyűrűsujja eltört. A halottkém megállapította, hogy sérüléseinek többségét valószínűleg elhúzódó küzdelem során szerezte. Ami viszont nem a küzdelem során keletkezett, az a következő volt:
a lány bal fülét ismeretlen formájú, éles pengével levágták.
Sem a fegyvernek, sem a levágott fülnek nem volt nyoma a tetthelyen. Az előzetes jelentés a halál okaként fojtogatást jelölt meg. A halál hozzávetőleges ideje még meghatározásra várt.
6
A pletykák szinte azonnal megindultak.
A szomszédok felhívták az ő szomszédaikat, és a kerítések fölött vagy egy csésze kávé vagy tea mellett kitárgyalták a történteket. Idegenek és barátok beszélgettek róla a bárban, a mirelitárusoron Santoni élelmiszerboltjában vagy a sorban állva a postán. A gyerekek hallották, amit a szüleik beszéltek, és elismételték a hallottakat a focipályákon és a játszótereken.
Mire három nappal később hazaértem, már fél tucat különböző elméletet hallottam arról, hogy mi történt Natasha Gallagherrel. A legelterjedtebb hiedelem az volt, hogy Edgewood titokzatos Tapogató Fantomja végül szintet lépett, és a besurranó kukkolás és tapizás helyett immár a hidegvérű gyilkosság és csonkítás hozza lázba. Nagy népszerűségnek örvendett az a feltételezés is, hogy újra megteszi, méghozzá inkább előbb, mint utóbb. A helyi rendőrség gyorsan megcáfolta ezeket az állításokat, és azt kérte, hogy a lakosság maradjon éber, de nyugodt. Kétségbeesetten igyekeztek mondani valamit, ezért közel hat hónap után először meglepő új részleteket is közöltek a Tapogató-nyomozással kapcsolatban.
– Pillanatnyilag nem hisszük, hogy van bármi összefüggés a két ügy között – mondta Buck Flemings őrnagy, a Harford megyei seriffhivatal vezetője. – Különböző okokból, amelyeket jelenleg nem áll módunkban nyilvánosságra hozni, úgy gondoljuk, hogy ezeket a bűncselekményeket két különböző személy követte el. Ami azt illeti, a hosszadalmas nyomozás során nemrégiben úgy hittük, hogy immár tudjuk, ki a Tapogató. Volt egy gyanúsítottunk, aki egy, az üggyel nem összefüggésben lévő másik bűncselekmény miatt letartóztatásba került, és attól az időponttól fogva az incidensek megszűntek. Ezért úgy gondoltuk, hogy valószínűleg ő az az ember, akit keresünk.
– Ez a személy rövid időre szabadlábra került, majd újra bebörtönözték – folytatta Flemings. – Az incidensek újrakezdődtek, amíg szabadlábon volt, s ez látszólag megerősítette a gyanúnkat, de aztán tovább folytatódtak a zaklatások, bár a férfi, akit gyanúsítottunk, ismét őrizet alatt állt. Most... most nem tudjuk, mit gondoljunk.
Újabb meglepő beismerésként Flemings beszámolt arról is, hogy a Tapogató legutóbbi akciója mindössze két héttel korábban történt, de a seriffhivatal kérésére nem hozták nyilvánosságra az ügyet.
– Ugyanaz volt a minta, mint korábban. Az asszony arra ébredt, hogy egy férfi áll fölötte a hálószobájában. Megérintette a haját és az arcát. A nő felkiáltott, és a férfi elmenekült.
– Tehát visszakerültünk a startmezőre. Nem tudjuk, hogy ugyanaz a fickó volt-e végig, vagy valami másoló járkál szabadon. Annyit tudunk, hogy semmi sem változott. Ugyanazt tette két hete, mint amit 1986-ban és 1987-ben tett. Pontosan ugyanaz az elkövetési mód, és semmilyen nyilvánvaló hasonlóságot nem mutat a Natasha Gallagher-üggyel. De megnyugodhatnak, hogy minden egyes tisztem éjjel-nappal ennek a szörnyű bűncselekménynek a felgöngyölítésén dolgozik.
A városban terjedt egy másik elmélet is, amely különösen nyugtalanítónak bizonyult, mert Natasha Gallagher apját érintette. Több közeli szomszéd szerint Russell Gallagher igencsak furcsa viselkedést tanúsított azokban a napokban, amelyek Natasha holttestének a felfedezését követték. A rendszerint sztoikus és állhatatos – egyesek akár érdesen férfias karakterűnek is mondanák – Mr. Gallagher a gyilkosság utáni negyvennyolc órában alig volt képes felkelni az ágyból.
– Olyan volt, mintha transzban lenne, vagy ilyesmi – állította az egyik szomszéd. – Egész idő alatt, amíg ott voltam, csak sírt, és azt motyogta: „Sajnálom, sajnálom.” A szeme annyira feldagadt, hogy alig bírta nyitva tartani.
Eleinte szinte teljes egészében Mrs. Gallagherre hárult a rendőrök, nyomozók, szomszédok és a sajtó áradatának kezelése, akik mind ki-be jártak a házba egész nap, de Josh gyorsan közbelépett, és meghúzta a határokat, a hét második felében pedig Mrs. Gallagher húga is odarepült a floridai Orlandóból, hogy segítsen. Rose Elliott szerint, aki régebb óta élt Gallagherék szomszédságában, mint bárki emlékezett volna, Mrs. Gallagher még azt is fontolóra vette, hogy kórházba viteti a férjét. Ennyire kétségbeesett volt szegény asszony.
A legtöbb ember számára Mr. Gallagher viselkedését magyarázta a nyilvánvaló tény, hogy az egyetlen lányát néhány nappal korábban erőszakosan meggyilkolták. Egyértelműen feldúlt volt, és elképzelhetetlen fájdalom gyötörte. Ráadásul sokan tudni vélték azt is, hogy Mr. Gallagher nagyobbrészt önmagát hibáztatja Natasha haláláért. Végül is ő volt az, aki nem engedte, hogy bekapcsolják a ház légkondicionálóját. Ő volt az oka annak, hogy Natasha ablaka nyitva állt azon a sorsdöntő éjszakán.
– Nincs egyetlen épeszű érv sem – mondta Frank Logan, Russell Gallagher egyik munkatársa a biztosítási ügynökségnél –, amely arra mutatna, hogy Russnak köze volna a lánya meggyilkolásához. Az ellenkezőjét állítani teljességgel nevetséges és felelőtlen.
De voltak mások, akik igyekeztek hangsúlyozni, hogy Mr. Gallagher már a Natasha meggyilkolása előtti napokban is meglehetősen furcsán viselkedett.
– Nagyon fura volt – mondta az egyik helybéli. – Éppen a múlt héten vitatkoztunk. Egyszer csak minden előzmény nélkül megvádolt, hogy a kutyáim az ő udvarán végzik a dolgukat. Tizenöt éve élek Gallagherék mellett, és még egyszer sem hagytam, hogy valamelyik kutyám odarondítson a gyepére. Ő is nagyon ideges volt ettől. Fogalmam sincs, mi ütött belé.
Egy másik Hawthorne Drive-i lakos hasonló aggályokat vetett fel.
– Általában elég csendes és magának való. Mármint elég barátságos, köszön, integet, szép napot kíván, ilyesmik.
De az utóbbi időben idegesnek és zavartnak tűnt.
És sokkal többet beszélt, mint máskor, szinte mintha takargatni akarna valamit. Más városiak gyanakvásának célkeresztjébe az első perctől Lenny Baxter került. Lenny kitüntetett vietnámi veterán volt, aki azzal töltötte a napjait, hogy szemetet szedett az Edgewood Road mentén, és kerti munkákat végzett, ha talált valakit, aki megbízta. Soha nem koldult, és nem fogadott el alamizsnát. Egy ideig az anyjával élt a Perry Avenue-n, nem messze a középiskolától, de az asszony a hetvenes évek végén meghalt, Lenny pedig képtelen volt fizetni a jelzálogkölcsön részleteit, és elveszítette a házat. Az év nagy részében – tavasszal, nyáron és ősszel – sátorban élt a posta mögötti erdőben.
Pletykák jártak róla, hogy álnok módon csapdákat állított fel a táborhelye környékén, de én ezt nem hittem el. Senki, akivel beszéltem, nem tudta, hol tölti Lenny a téli hónapokat. Lennyvel ez volt a helyzet: első pillantásra ugyan valóban elég erősnek tűnt ahhoz, hogy megfojtson egy fiatal lányt, de erősen sántított egy régi csípősérülésnek köszönhetően, és alig bírt az emberek szemébe nézni, amikor megszólalt, nemhogy hosszan beszélgetni tudott volna. Nagyon büdös is volt, és a fogainak nagy részét elveszítette. A gondolat, hogy Lenny Baxter kicsalogathatta Natasha Gallaghert a házból, be az erdőbe, kissé elrugaszkodottnak tűnt. Az a gondolat pedig, hogy mindezt úgy tegye meg, hogy ne hagyjon maga után egy sor bizonyítékot, egyenesen lehetetlennek. Semmi máson nem, kizárólag a kényelmen alapuló elmélet volt ez. Egy csipetnyi kétségem sem volt, hogy ha Lenny Baxter követte volna el a bűncselekményt, akkor már rég elkapták volna.
Más, kevésbé népszerű pletykák is felszínre kerültek. Az egyik történet egy rejtett naplóról szólt, amelyet Natasha hálószobájában fedeztek fel egy cipősdobozban, és amely részletesen beszámolt egy titkos találkozósorozatról egy idősebb fiúval. Egy másik pletyka egy féltékeny barátnővel folytatott, hirtelen erőszakossá váló vitát ecsetelt. E helyi mesék egyikét sem támasztotta alá semmiféle bizonyíték, de ahogy az lenni szokott,
a sutyorgás nem ült el.
Azon az első héten gyakorlatilag mindenkivel beszéltem Edgewoodban, aki hajlandó volt szóba állni velem Natasha Gallagher meggyilkolása kapcsán: barátokkal és szomszédokkal, a bank pénztárosával és a posta pultoskisasszonyával, régi ismerősökkel és vadidegenekkel. Sőt azon kaptam magam, hogy kihallgatom mások beszélgetéseit. Nem voltam büszke rá, de képtelen voltam elfordítani a fejem a valóságtól, a ténytől, hogy egy lányt, akit ismertem – bármilyen felületesen is –, megöltek, mindössze egyutcányira onnan, ahol felnőttem. Olyan volt, mint egy film. Mint egy rémálom.
7
A temetést a következő péntekre halasztották. Feltételeztem, azért, mert a családnak meg kellett várnia, hogy a halottkémi hivatal kiadja Natasha holttestét, amire rohadtul rémes volt gondolni. Anyámnak igaza volt: nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmi történjen velünk.
Életemben csupán néhány temetésen voltam – pár nagybátyámén és egy jó barátom édesanyjáén, aki rákban halt meg az utolsó középiskolai évünkben –, de azért csak sikerült megformálnom magamban egy sor elvárást az ilyen eseményekkel kapcsolatban. Az első ilyen elvárás az volt, hogy egy temetésen nagyon kevés a beszélgetés, és amennyi mégis van, az elcsukló hangon és valamiféle nyers jelbeszéddel zajlik. A második, hogy egy temetésen az időjárás elkerülhetetlenül megfelel a résztvevők hangulatának: sötét, viharos és nyomasztó. A hideg eső gyakorlatilag kötelező.
Natasha Gallagher temetésének hajnalán derült, enyhe nap virradt. Itt-ott vékony, fehér felhők csíkozták az eget, amely olyan ragyogó kék volt, hogy szinte könyörgött egy piknikért a tengerparton, vagy sárkányrepülőzésért vagy egy hajókirándulásért a folyón. Helytelennek, szinte obszcénnek tűnt a kéksége.
Az istentiszteletre a Willoughby Beach Roadon lévő Béke Hercege-templomban került sor, ugyanott, ahol először láttam Natashát. Francis atya celebrálta a misét – elviselhetetlenül ünnepélyes, nagy létszámú szertartás volt –, és mindent megtett annak érdekében, hogy megpróbáljon értelmet találni a történtekben. Azt hiszem, azért is mindent megtett, hogy a szertartás a lehető legrövidebb legyen; annyi fájdalom és szenvedés volt abban a helyiségben, hogy egy tucat hasonló misére elegendő lett volna.
Szüleimmel a templom első felében ültünk le a szomszédainkkal, Gentile-ékkel. Anyám és Norma az egész prédikáció alatt gombóccá gyűrt zsebkendőket kínálgattak egymásnak. Mr. és Mrs. Gallagher meg Josh néhány sorral előttünk ültek, egy csomó emberrel együtt, akiket nem ismertem fel, de feltételeztem, hogy rokonok.
A városszerte hallott történetek ellenére Mr. Gallagher szilárdnak és összeszedettnek tűnt. Talán addigra már minden könnyét elsírta. Mrs. Gallagher végig zokogott, fejét lehajtotta, keskeny válla remegett. Egy ponton Josh átkarolta az anyját, ő pedig a fia vállára hajtotta a fejét. Ekkor én is majdnem összeomlottam. Azt kívántam, bárcsak Kara ott lenne velem, de nyári kurzuson volt a Hopkinson, és nem engedhette meg magának, hogy lemaradjon az első laborgyakorlatáról.
Önző próbálkozásként, hogy megpróbáljam elterelni a figyelmemet a Gallagher család bánatáról, úgy tettem, mintha nyújtózkodnék, és lazán körbepillantottam a templomban. Szinte minden pad tele volt. Tucatnyi ismerős arcot láttam a környékünkről (sokan ráncosabbak és testesebbek lettek, mások vékonyabbak, valamennyien idősebbek), szüleim barátait, akiket évek óta nem láttam, volt tanárokat és edzőket, valamint egy maroknyi régi barátot a középiskolából, bár egyet sem fiatalkorom szűk baráti körének tagjai közül. Legtöbbjük mostanra elment a városból. Cavanaugh-ék Dél-Karolinába költöztek, miután Jeff befejezte a középiskolát. Brian Anderson nyári egyetemen volt Nyugat-Virginiában. Nem tudtam, Craig miben mesterkedik, senki sem tudta. Steve Sines csatlakozott a légierőhöz, és Maine északi részén állomásozott. Carlos Vargas Washington mellett élt, ahol mérnökként helyezkedett el. Tommy Noel és néhány másik srác teljes munkaidőben dolgozott az Arsenalban. A többiek többsége szétszóródott az országban, mint a pitypang magja a szélben. Hirtelen elszomorított ez a gondolat.
Egy csontos könyök belebökött a bordámba, és én megfordultam. Apám bámult rám az arcára vésődött, ismerős „figyelj már oda” pillantással. Bűntudatosan bólintottam, és újra hallgatni kezdtem Francis atyát.
De még mielőtt apám leteremtett volna, a templom hátsó részében észrevettem két férfit, akiket még soha nem láttam. Sötét öltönyt viseltek, az arcukon üres kifejezés ült. Felszegett álluk egyenesen Francis atya felé mutatott, de a szemük aktívan fürkészte a tömeget. A rendőrség – gondoltam rögtön, és borzongás csiklandozta a lapockámat. Teljesen logikus. Végül is a gyilkosok gyakran visszatérnek a tett helyszínére, hogy lássák, milyen kárt okoztak, nem igaz?
8
A Natasha Gallagher temetését követő esős nyári napokban több érdekes esemény is kezdetét vette. Nem tudom, miért, de valahányszor a postára mentem, vagy Frank pizzériájába kint a 40-es úton, vagy az Edgewood Road-i élelmiszerboltba, hogy vegyek valamit anyámnak, azon kaptam magam, hogy a hosszabbik úton vezetek hazafelé. Ahelyett, hogy a 24-esre tértem volna rá a 40-esről, vagy a Hanson Roadon hajtottam volna egyenesen hazafelé, inkább a kerülő utat választottam, és egy sor kevésbé forgalmas mellékutcán mentem végig, amelyek mind óhatatlanul a Hawthorne Drive-hoz vezettek – egyenesen el Gallagherék háza mellett.
Amikor először hajtottam arra, Mr. Gallagher épp lehúzódott az úttest szélére, és egy barna papírzacskóval a kezében kiszállt az autójából. Lejjebb csúsztam a vezetőülésben, és felgyorsítottam, míg elhaladtam a ház mellett. Gallagherék előkertjében az egyik fa törzsére vastag, élénkpiros selyemszalagot kötöztek. Az oldalsó udvar egy részét Natasha hálószobájának ablaka alatt sárga rendőrségi szalag csíkjai zárták körbe. Amikor pár nappal később megint arra autóztam, mind a fára kötött, mind a rendőrségi szalag eltűnt.
A következő héten a fa tövében virágokkal, gyertyákkal és fényképekkel ékesített, házi készítésű kis emlékhely jelent meg. Nem vagyok teljesen biztos benne, miért kezdtem rendszeresen elhajtani Natasháék háza mellett. Ilyen az emberi természet? Talán. Morbid kíváncsiság hajtott? Valószínűleg.
Bimbózó megszállottság lett úrrá rajtam? Egyértelműen.
Szégyelltem bevallani, de mi más lehetett? Nappalaimat és éjszakáimat csupa olyan történettel, regénnyel és filmmel töltöttem meg, amelyek az emberi gonoszság mélységes mély, sötét kútjába kukucskáltak bele. A pokolba is, hiszen ilyen bepillantásokból akartam karriert csinálni! Akkor hát csak volt értelme annak, hogy ez a fajta elragadtatás a való életemben is megjelent, ugye? Őszintén szólva nem voltam biztos benne, és nem szerettem ezen gondolkodni.
Körülbelül ekkor kezdtem hívogatni Carly Albrightot is. Kara gyerekkori barátja volt, okos, vidám lánynak ismertem, aki élénkpiros szemüveget viselt, és túl hangosan beszélt, de soha nem álltunk közel egymáshoz. Ők ketten egymás szomszédságában nőttek fel Long Bar Harborban, ebben a nagyrészt vízparti városrészben a 40-es út mellett, de elszakadtak egymástól, amikor Carly családja egy nagyobb házba költözött Edgewood belvárosában, és Carlyt a középiskola első évében átíratták a John Carrollba, a Bel Airben lévő katolikus magángimnáziumba. Most, miután elvégezte a Goucher Főiskolát, Carly megint Edgewoodban élt a szüleivel, és az Aegis-nél dolgozott. Elmondása szerint elég sokat dolgozott, közösségi riportokat írt garázsvásárokról és egyházi jótékonysági vásárokról, valamint a YMCA ingyenes elsősegély-klinikáiról. Adjuk még ezekhez az alkalmanként megírandó gyászjelentéseket vagy egy-egy beszámolót a középiskolai sporteseményekről, és már kész is a mélységesen unott kezdő újságíró.
És pontosan innen eredt a kezdeti érdeklődésem Carly iránt: hogy aggályai ellenére igenis valódi, dolgozó újságíró volt. Tényleges újságírói munkát végzett, és bejuthatott a híradószobákba, a hírügynökségekhez és a tapasztalt újságírókhoz, akik évtizedek óta komoly sztorikkal foglalkoztak. Lenyűgözött a gondolat, hogy alig huszonkét évesen teljes állásban, teljes fizetést kap egy valódi újságtól. Ironikus módon Carly hasonlóképpen érzett velem és az én Marylandi Egyetemen szerzett diplomámmal („tudod, az egész országban a három legjobb között van az ottani újságíró szak” – mondta egyszer egy bulin) és még inkább a maroknyi eladott novellámmal kapcsolatban. Szóval, igen, mondhatnánk, hogy tápláltunk némi kölcsönös rajongást egymás iránt, és az elkövetkező hetekben Carly nemcsak felbecsülhetetlen információforrásnak bizonyult, hanem megbízható jóbarátnak is.
Nem minden fejlemény volt személyes jellegű. A közösség megkönnyebbülésére a hét elején arról számoltak be a hírek, hogy Natasha Gallaghert nem bántalmazták szexuálisan a meggyilkolása előtt vagy után. A halál idejét is leszűkítették, nem sokkal éjfél utánra, ami arra utal, hogy valószínűleg röviddel azután elvitték a házból, hogy felment aludni. Az a kérdés volt mindenki kettes számú fő kérdése, hogy hogyan lopták ki Natashát a hálószobájából anélkül, hogy szülei küzdelem hangjait vagy bármilyen hangot hallottak volna. Az egyes számú kérdés természetesen ez volt: Ki követte el ezt a rettenetes bűncselekményt? A rendőrség nem kínált választ – bár természetesen a kiinduló elméletük az volt, hogy Natasha ismerte a támadóját, és önként hagyta el a hálószobáját –, és ahogy teltek a napok, sem a rendvédelmi tisztviselők, sem a média nem közölt semmilyen új információt a gyilkossággal kapcsolatban.
– Elkeserítő – felelte Martha Blackburn, Edgewood egyik régi lakosa a Baltimore Sun újságírójának kérdésére. – Csak annyit kapunk tőlük, hogy „ez aktív nyomozás, és éjjel-nappal dolgozunk különféle nyomokat követve”. Naná, hogy dolgoznak. Az egyik gyerekünket két hete meggyilkolták. Mi mást csinálnának?
– Amit igazán tudni akarunk, az az, hogy van-e gyanúsítottjuk? Valaki helybeli, vagy egy idegen? Gondolják, hogy újra lecsap? Három saját gyermekem van, tudja...
Odahaza anyám alig volt képes beszélni a történtekről. Az a néhány alkalom, amikor bekapcsolódott a beszélgetésbe, kivétel nélkül mind úgy végződött, hogy kitört belőle a zokogás, kimentette magát, és elment lefeküdni. Apámnak viszont megvolt a saját elmélete. Úgy vélte, hogy a gyilkos olyasvalaki, akit Natasha futólag ismert, vagyis nem elég jól ahhoz, hogy önként vele tartson, de épp annyira igen, hogy ne kiáltson segítségért, amikor az illető bemászott a hálószobája ablakán.
– Valószínűleg olyasvalaki, aki a közelben él – magyarázta apám –, de nem helybeli. És valószínűleg fiatal, nagyjából veled egykorú, Rich.
Meg volt győződve róla, hogy a hálószobába bejutva az illető valamilyen vegyi anyagot használt, például kloroformot, hogy elkábítsa Natashát, aztán az ablakon át kivitte az erdőbe. Váltig állította, hogy a rendőrségnek ellenőriznie kéne az olyan embereket, mint a YMCA strandjának életmentői vagy a raktárakban dolgozó munkások, és utána kellene nézniük, hogy járt-e Natasha valamilyen helyi nyári táborban, és aztán ellenőrizni a táborvezetőket. Gondolom, ez is volt olyan jó elmélet, mint bármelyik – igazság szerint jobb is, mint a legtöbb, amit hallottam –, de nyilvánosan nem esett szó semmiféle vegyi anyagról vagy drogról, amelyre Natasha boncolása során felfigyeltek volna, és a rendőrségi jelentésekhez való hozzáférés nélkül lehetetlen volt biztosat tudni. A többinek azonban nagyon is volt értelme.
A legtöbb tizenöt éves teljesen más életet él, mint amit a szülei nap mint nap látnak.
Kimondatlan szavak, kimondatlan gondolatok, kisebb és nagyobb titkok – evidens módon részei egy tinédzser életének.
Bár először meglepődtem, hogy apám ennyire alaposan átgondolta az elméletét, később úgy döntöttem, hogy nem kellett volna. Hiszen apám volt az, akitől a hard-boiled krimik szeretetét tanultam. Ő volt az az ember, akinek a teljes vintage kiadású Gold Medal puha fedeles sorozat ott állt az alagsori könyvespolcán. Imádta a régi, fekete-fehér krimiket a tévében, gyakran fel is vette őket, hogy később újra megnézhesse. És mielőtt észbe kaphattam volna, már azon tűnődtem, vajon előfordult-e egyszer-kétszer, hogy apám is a hosszabb úton jött haza a munkából.
9
Volt egy meglehetősen izgalmas adat, amelyet annak idején sem a rendőrség, sem a média nem tett közzé. Valójában egészen addig nem is voltam biztos benne, hogy a sajtónál egyáltalán tudott-e róla bárki, míg néhány hét múlva Carly el nem mondott mindent, és meg nem erősítette a sok apró részletet. Először egy ismerősömtől hallottam a dologról, akinek volt egy rokona, aki erősen érintett volt a folyamatban lévő nyomozásban. Elég volt néhány kancsóval több Bud Lightot innia a kelleténél, és már ki is bökte. Megesketett, hogy megőrzöm a titkot, és meg is tartottam a szavamat, még azután is, hogy Carly különleges bizalmat szavazott nekem. Csak ültem és hallgattam Carlyt, és játszottam a hülyét – amihez, mint felfedeztem, különleges tehetségem van. Az a bizonyos adat a következő volt: aznap reggel, amikor Natasha Gallagher holttestét felfedezték, több szemlélődő és rendőr is észrevett valami különöset Gallagherék háza előtt. Valaki kék krétával ugróiskolát rajzolt a járdára. A szokásos, egytől tízig tartó számozás helyett az illető minden egyes négyzetbe a hármas számot rajzolta. A detektívek Mr. és Mrs. Gallagher, valamint a lányuk baráti körének több tagja révén igazolták, hogy Natasha a tizedik születésnapja óta nem játszott ugróiskolát. Gallagherék garázsában vagy Natasha hálószobájában semmiféle krétát nem találtak.
Gyorsan megerősítették azt is, hogy egyetlen kisgyerek sem lakik Gallagherék négy ház sugarú körzetében, és azok a gyerekek, akik az utcában távolabb laktak, mind tagadták, hogy ők rajzolták volna fel az ugróiskolát. A nyomozók teljes bizonyossággal hitték, hogy az ugróiskolát se nem Natasha Gallagher, se nem más helyi gyermek rajzolta a járdára.
Na de akkor ki?
És mit jelent, ha jelent bármit is?
