(Murakami Haruki és a zene kapcsolata legalább olyan hálás téma, mint hogy mit posztolt épp a Twitterre JK Rowling. A #vinyloftheday egy playlistben megmutatta a japán író kedvenc dalait, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei című könyve miatt pedig hatalmasra nőtt a kereslet Liszt iránt az interneten. Most a Flypaper nevű oldalon került elő a téma, ahol egy Dre DiMura nevű színész, zenész írta meg, mit adott az olvasóknak Murakami zeneileg.
Murakami miatt Lisztet töltenek
Óriásira nőtt a kereslet Liszt Ferenc művei iránt Murakami Haruki világhírű japán író új regényének köszönhetően a szigetországban, mivel a könyvben nagy szerepet kapnak a magyar zeneszerző Zarándokévek című zongoradarabjai.A Japánban április 12-én megjelent könyv, amelynek címe - A színtelen...
Murakami és felesége, Yoko 1973-ban nyitották meg jazzklubjukat Tokió külvárosában, a Sendagaya vasútállomás közelében. A Peter Catet Murakami egyik korábbi macskájáról nevezték el, majd egy kis idő után átköltöztették a belvárosba, és teleplakátolták macskás képekkel. Tökéletesen Insta-kompatibilis hely volt, ám akkoriban még se Instagram nem volt, se olyan könyv, aminek a borítójára a tulajdonos nevét írták. Murakami első könyve, a
Hallgasd a szél dalát! ugyanis csak 1979-ben jelent meg.
DiMura a cikkében a két kedvenc Murakamiját, a Hallgasd a szél dalát! és a Kafka a tengerparton című regényeket vizsgálta meg, méghozzá a zene felől közelítve. Arra volt kíváncsi, hogyan lehet irodalmi eszköz a zene. Mi a kafkás részeket emeljük ki, a teljes cikk ITT olvasható.
A Kafka a tengerpartonnak már a címe is egy fiktív dalra utal. A dalt azóta természetesen elénekelték, sőt még egy Kafka on the Shore nevű zenekar is alakult a tiszteletére.
Schubert
A regényben Kafka, a főhős oldalakon keresztül beszélget új barátjával, Ósimával Schubert egyik zongoraszonátájáról. DiMura szerint ez a beszélgetés épp úgy működik, mint Murakami számos zenei utalása, segít megismerni a karakterek belső világát, és teret ad a szerzőnek, hogy a saját gondolatait az olvasó elé tárja egy adott zeneműről. Ósima kóros vérzékenységben szenved, és állandóan vigyáznia kell, nehogy megsebesüljön. Schubert tökéletlen darabját a saját állapota metaforájaként használja.
– Vezetés közben szeretem nagy hangerővel hallgatni a darabjait. Tudod, miért?
– Nem tudom.
– Schubert szonátáit tökéletesen előadni a világ legnehezebb feladata. Különösen ezt a D-dúr szonátát. Elképesztően bonyolult feladat. Van olyan zongoraművész, aki egy-két tételt kiemelve bizonyos fokig tökéletes előadásra képes, de mind a négyet egységesen – ha komolyan odafigyel az ember – megoldani képes előadás egy sincsen. Mindmáig sok híres zongorista próbálkozott vele, de mindegyikben van világosan felismerhető hiba. Nincs olyan, amire azt lehetne mondani: ez az! És tudod, miért?
– Nem tudom.
– Azért, mert maga a darab nem tökéletes. Robert Schumann igazán értője volt Schubert zongoramuzsikájának, de mégis azt mondta, hogy ez a darab egy „zseniális összevisszaság”.
(…)
– Schubert szonátáit, különösen a D-dúr szonátát jól eljátszani a legnehezebb a világon. Schumann is megmondta: túlságosan idilli, túl hosszú és technikailag igénytelen. Ha ezt hűen lejátsszák, se íze, se bűze, mint valami régiségnek. Ezért aztán a zongoristák így vagy úgy segítenek magukon. Kitalálnak valamit. Például, figyelj csak, hogy hangsúlyozza ezt a frázist! Rubato, csapongva szólaltatja meg. Felgyorsítja. Változtatja a hanglejtését, modulál. Ha nem tenné, nem tudná kitölteni a hézagot. De ha a megoldásokat nem tudják elég érdekessé tenni, lerontják a mű minőségét. Akik ezt a szonátát játsszák, kivétel nélkül ezzel az ellentmondással kínlódnak.
Ósima egy darabig a zenére fülel, együtt dúdolja a melódiát az előadóval.
Azután folytatja:
– Épp ezért hallgatom vezetés közben Schubertet. Mert ahogy már mondtam, bizonyos értelemben nem tökéletes az előadás. A jó értelemben vett tökéletlenség foglalkoztatja az ember tudatát, és a figyelmét ébren tartja. Talán csak így kerülhetem el, hogy vezetés közben a tökéletes művek tökéletes előadását hallgatva ne szenderüljek el a halálba. Ezt talán nem szeretném. A D-dúr szonáta esetében érzem az emberi képesség határait – vagyis azt, ahogy a tökéletesség megszületik a tökéletlenségből. Ez számomra biztató. Érted, amit beszélek?
Beethoven
A 34. fejezetben az egyik mellékszereplő, Hosino ül be egy kis kávézóba, ahol egy Beethoven-darab szól, amely visszarepíti a gyerekkorába, és a helykeresésének metaforájává válik. Hosino később meg is vásárolja a felvételt egy lemezboltban.
– Rubinstein, Heifetz és Feuermann triója. A maguk korában „milliomos trió”-nak hívták őket. Valódi nagyágyú mind a három. Régi, 1941-es a felvétel, de a fénye nem kopott meg.
– Igen, úgy tűnik. A jó dolgok nem avulnak el.
– Vannak, akik az olyan feszesebb szerkezetű, klasszikusabban egyszerű előadását szeretik a „Nagyherceg” triónak, mint a David Ojsztrahé.
– Nekem ez így éppen jó – mondja a fiatalember.– Valahogy olyan gyengédnek hat.
Prince
Kafka Prince-epizódjából a csendet emeli ki a cikk, ami sokszor épp olyan fontos, mint a zene, ami megelőzi. DiMura John Cage 4’33 című művét hozza példának, amelyben a zongorista némán ül percekig a hangszere előtt, és a közönség morajlásából, hangjaiból áll össze a darab. Ír a folyamatról, amelynek során a zene eljutott a szélesebb rétegekhez, és arról, hogy mostanra már a csend vált luxussá, ezért van akkora jelentősége, hogy Kafka képes egyedül maradni a gondolataival, még egy olyan szenvedélyes dal közben is, mint a Little Red Corvette. És hogy DiMura szerint mi ebben a tanulság? Hát az, hogy egyszer merjünk mindannyian Kafkák lenni, és forduljunk újra a csend felé, hogy meghallhassunk valami teljesen újat.
Ledőlök az ágyra, és fejhallgatóból Prince zenéjét hallgatom. Erre a furcsa, véget nem érő zenére összpontosítom a figyelmemet. A Little Red Corvette közepén elfogy az elem, a zene, mintha csak futóhomok nyelte volna el, elenyészik. Leveszem a fejhallgatót, csak fülelek. A csend hallható. Hallgatom a csendet.
