Szvoren Edina novellái sűrűek, mint a raguleves fizetésnap után, és klausztrofóbak, mint a lift, ami a kötelező vasárnapi ebédre visz fel a többi emberhez, akiket családnak nevezünk. Ha megemeljük a merőkanalat, a zsírosan csillogó léből látszatemberek bukkannak elő, zavaruk, szégyenük a ruhánkra fröccsen. „Mióta az öcsém meghalt, az érintkezésünk jó szándékú, de üres. Hébe-hóba suta kísérletet teszünk a kapcsolatunk helyreállítására, de azután csak harapdáljuk a szánkat.” (22.o.) A hét könyve Az ország legjobb hóhéra.
Új írásaiban Szvoren ismét a családi boldogság illúzióját vizsgálja, csonka és nem hagyományos (pl. félig műanyag) családmodellekkel kísérletezik. Az asztal körül ülők csak papíron alkotnak közösséget, kimérten, udvariasan beszélgetnek, ahogy azok szoktak, akik semmit sem tudnak egymásról. „Ez a kemény mellű TB-ügyintéző kilenc hónapig a méhében hordott” (86. o.), „Minket Usak nemzett, ezért apának kellene szólítanunk” (52.o.) - hivatkoznak vérrokonaikra, a távolság köztük nemcsak egyes szám harmadik személyben, hanem kilométerekben mérhető. A gyerekek koravének, a szülők hajója már elment, a csend és a szereplők köré magasodó falak mindent felnagyítanak.
Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra
Magvető, 2015, 192 oldal, 2990 HUF
Szvoren novellái most is kiszámíthatatlanok, kizárólag egy valami kiszámítható: az olvasásuk közben ránk törő rossz közérzet, a sorról-sorra erősödő gyanú, hogy valami történni fog. Nagyon diszkrét, félmondatnyi valami. Szvoren prózájában még a szünetek is jó helyen vannak, prózaverset idéző, kegyetlen és gyönyörű mondatokkal körbekerítve:
„Az elégedetlenség hajnalra keményre dermed, és járni lehet a tetején.” (70.o.)
„Az utcákat szép és nemes dolgokról igyekeznek elnevezni, fákról, szabadságról, madarakról, pedig léteznek fák, amikre felkötik magukat az emberek, és a szabadság meg a madarak csőre sokakat tönkretesz.” (8.o.)
„Nem mondok semmit, csak fölemelem a kezem – a tenyeremmel tolom vissza anyám szájába a szavakat, közben könyökömig fut a karkötőm.” (13. o.)
Nehéz intonációt, gesztusokat és mimikát találni ahhoz a mondathoz, hogy öngyilkos lett a szobatársam.” (146.o.)
Szvoren úgy érzi, Az ország legjobb hóhérába az eddigieknél felnőttebb témájú novellák kerültek (vele készült interjúnkat hamarosan olvashatjátok). Úgy tűnik, a felnőttebb témák a kivágatokat is szűkebbre húzták: ahogy idősödnek a szereplők, úgy szűkül a tér is, amiben mozognak, és amibe legtöbbször saját magukat kényszerítik. Nincs igényük a változásra, a rutint, a vegetálást életformává nemesítik, és már a gyerekszereplők feje felett is ott lebeg valami visszavonhatatlan meghatározottság. Nem söprik a szőnyeg alá problémáikat, mert sokszor azt sem tudják, hogy amit az életük természetes velejárójának gondolnak, valójában probléma. „Sokan nem is az unalomtól félnek, hanem attól, hogy ezt az unalmat nem ismerik föl az életükben” – olvassuk a Kafarnaumi csodában, az unalom helyére pedig a kilátástalanságtól a haldoklásig elég sok minden behelyettesíthető.
Szvoren komplett regényeket sűrít oldalakba, bekezdésekbe, sőt címekbe (És én?, Anyánk teleszkópos élete, Csonka, de jól sikerült, Érezni valamit, Munkanéven ember), szövegeit olvasni kimerítő, megerőltető feladat. Az ország legjobb hóhérában huszonkilenc különálló regénytöredék teszi próbára az olvasót – napokig kísért a Tandori Dezső 75. születésnapján felolvasott Járni lehet a tetején, az elfojtásokat bedobozoló Trifánné, kedves, vagy az És én?, melynek drámái olyan szorosan rétegződnek egymásra, hogy az utolsó pillanatig hallgatni kell, nehogy a kérdések újabb méterekkel szélesítsék a család szakadékot. Szvoren figyelme a legapróbb részletekre is kiterjed, ő azt mondja, nem azokat a dolgokat veszi észre, amiket mások. „Táskáját a széklábnak támasztja, és a hosszú vállpántok még percekig, parancsolón merednek a levegőbe. Cipői szokás szerint a Mercedes-jel egy részletet formázzák az asztal alatt.” (85.o.)
Nádas Pétert és Hajnóczy Pétert szokás vele egy mondatban említeni, de én most iderángatnék egy másik kortársat, Barnás Ferencet. Mindketten a hétköznapok tragikus banalitásához találtak nyelvet:
"Azt beszélik, hogy éjszakára sem bonthatja ki a haját, mert azt az édesanyja saját kezűleg, hetente egyszer fonja két gránitkeménységű copfba. A lány fejbőrén kidüllednek a szőrtüszők, alsó szemhéján hegyes könnycseppek ülnek. Életem fő műve ez a copf, mondja az édesanyja minden hétfőn.” (150.o.)
A novellák narrátorainak és a főszereplőinek fizikai adottságairól, társadalomban elfoglalt helyéről alig tudunk meg valamit, a velük kapcsolatba kerülő idegenek viszont majdnem mindig egy tágabb kontextusba ágyazódnak: az újságíró és a képviselőjelölt, akiket a keresztnevükön kell szólítani, és akik civilben az irigyelt barátnő szülei; a kesztyű- és sapkagyáros család, ami kényszerből megtűri, de be nem fogadja az idegent, vagy a szomszédban lakó, kisgyerekes hóhér, aki szakmája legjobbja.
Szvoren novelláiról Bent Hamer (Tojások, Dalok a konyhából) filmjei jutnak eszembe: szoba sarkába állított, magasított székről bámuljuk mások magányát, évtizedek óta együtt öregedő pár strandtörölközőjén terpeszkedünk, szemérmesen elfojtjuk a nevetést egy-egy sötétebb poén után. Utóbbiból van elég, a Dolgos ujjaid utolsó mondata például az egyik legemlékezetesebb zárósor, amit mostanában magyar novellában olvastam. Az írások utóíze (sőt mellékhatása) a Pertuból és a Nincs, és ne is legyenből már ismerős, ám ez az ismerősség nem megy az új szövegek rovására, nem érezni a csuklóból kirázottságot, a történetekre ráerőltetett boldogtalanságsémákat. Olvasni őket olyan, mint visszatérni a házba, ahol korábban már jártunk egyszer: minden ugyanott van, ahol hagytuk, valami mégis megváltozott. A boldogtalanságot beitta a függöny.
