Közös lónak még a Marvelnél is túros a háta. Az Avengers Vs. X-Ment (AvX) felváltva jegyezték a kiadó nagyágyúi, Brian Michael Bendis, Ed Brubaker, Matt Fraction, Jason Aaron és Jonathan Hickman, szóval szinte mindenki a Pókembert istápoló Dan Slotton kívüli, aki manapság igazán számít arrafelé. És nem is véletlenül, mert mindannyian bizonyították már (illetve néhányan jelenleg is bizonyítják egyéb címeknél), hogy remek írók. Az AvX-en azonban nemhogy a stílusuk, egyéniségük nem látszik meg, de még a tehetségük sem nagyon. Kaotikus, pongyolán írt, csapongó volt ez a Marvel világát felforgató 12 részes minisorozat.
(Figyelem, spoilerezünk kicsit!)
Ez már csak azért is kár, mert a Mutánsvilág (House of M) és a Polgárháború (Civil War) óta tényleg ez volt az első nagy crossover event, ami nem csak ígérte, hogy felrúgja a status quo-t, hanem tényleg fel is rúgta. A Secret Invasion ugyan hatalomra juttatta Norman Osbornt, de ezt a koncepciót alig egy évvel később a Siege össze is csomagolta, hogy minden visszakerüljön a régi kerékvágásba, a tavalyi Fear Itself meg, amiben egy rég legyőzött, elfeledett (i.e.: korábban soha nem említett, a Marvel seggéből ehhez a sztorihoz előhúzott) asgardi isten ámokfutott a Földön, annyira volt jelentős, hogy ha elfelejtenénk, hogy egyáltalán létezett (bárcsak…), semmi nem változna.
Az AvX ellenben minimum három fronton rengette meg a szuperhősök világát. Először is, Xavier professzor meghalt (aminek, valljuk be, már ideje volt, tekintve, hogy az írók évek óta nem tudtak mit kezdeni holtsúllyá vált karakterével), másodszor, a rosszfiúvá avanzsált „fia”, Küklopsz ölte meg, harmadszor, a Mutánsvilág óta először ismét jelennek meg új mutánsok a Földön, és ezzel megszűntek kihalás szélén álló faj lenni. A nagy kérdés persze az, hogy ezekkel a most jelentősnek tűnő változtatásokkal mit kezdenek majd a későbbiekben – remélhetőleg tudják a Marvelnél, hogy merre akarják vinni az AvX-ből kinövő karakter- és cselekményszálakat, nem csak a már sokszor látott „majd lesz valahogy” attitűddel borították ki a bilit.
Visszatekintve a 12 részre (a több tucatnyi tie-int most hagyjuk), a vége az, ami valamelyest kárpótol az itt-ott elszórt, kevés remek pillanattal szolgáló gyenge középszerért. Az első harmada különösen csapnivaló volt: a pusztító kozmikus erő, a Főnix visszatérni készült a Földre, s mivel a Bosszú Angyalai attól tartottak, hogy elpusztítja azt, az X-Men pedig azt remélte, hogy a haldokló mutáns faj megmentője lesz, a két szuperhőscsapat egy fájdalmasan debil, rosszul felépített jelenetben egymásnak esett. Mikor a Főnix Erő szétoszlott az X-Men öt tagja között, és azok újdonsült – ám természetesen egyre inkább korrumpáló – hatalmukkal elkezdték megvalósítani a rég áhított utópiájukat, úgy tűnt, a sztori előre kap, de a koncepcióban rejlő drámai lehetőségek rendre kiaknázatlanul maradtak az egymásra hányt pofozkodások hátterében.
Egy gramm feszültség nem volt a cselekményben, a főbb karakterek laposak és érdektelenek voltak (Hope-pal, a mutánsok állítólagos megváltójával az élen), a változásokat, amiken átmentek, unalmasan ábrázolták, a mellékkarakterek esetlegesen tűntek fel és el, többnyire puszta ágyútöltelék-szerepben (Rozsomáktól Pókemberen át Nováig), és az egész túl sokáig volt húzva. 12 rész? A felében el lehetett volna mesélni a történetet, sokkal lendületesebben, feszesebben. A képi világ is csak akkor volt igazán meggyőző, amikor Olivier Coipel vitte (bár akkor legalább nagyon, ő még mindig az egyik legügyesebb rajzolója a Marvelnek), sem John Romita Jr. sem Adam Kubert nem álltak a helyzet magaslatán. Olvastuk, elfelejtjük, és reméljük, hogy a következményeiből legalább kisül valami jó. A lehetőség megvan rá.
