Smith, Tom Rob: A 44. gyermek
Európa Könyvkiadó, 2009, 528 oldal
Egy valag díj, több tucat nyelvre lefordítva, a megfilmesítés joga már Ridley Scottnál. Nem vagyunk Tom Rob Smith-szel puszipajtások, de le merem fogadni: elégedett ember. Bár hogy mire a siker, fel nem foghatom - bár a 44. gyermek kétségtelenül fordulatos regény (és filmnek éppen emiatt lesz jó), olyan, mintha szerkesztő kezében még soha a büdös életben meg sem fordult volna.
A magyar kiadás már eleve problematikus. Az összes párbeszéd dőlt betűvel van szedve. Rendkívül idegesítő. Ez a szerző kívánsága lenne?
Tom Rob Smith egy szappanopera forgatókönyvírója volt, aztán hirtelen felindulásból megírta ezt a bestsellert. A könyv épp ilyen: látszik, hogy lelkiismeretes előkészítő munka előzte meg, kismillió óra utánajárás van benne, csakhogy mivel a szerző mint egzotikumot kezeli története helyszínét és korát, a sztálinista Oroszországot, és kulturális szempontból semmi köze hozzá - tudomásom szerint sosem élt a Szovjetunióban, csak azután kezdte beleásni magát a történelembe, miután a könyv alapötlete az agyából kipattant (illetve "kipattant" a francokat, ez a Csikatiló-ügy, csak éppen harminc évvel a valós eseményeknél korábban) -, ezért a regény többé-kevésbé tisztességesen megriszörcsölt, ám éppen a kulturális apróságokon megbicsakló torzó, amelyből süt, hogy azért írták, hogy egyszer majd film legyen belőle.
Csókolom, hogy a büdös francba fordulhat elő, hogy egy 1953-ban, a ruszkiknál játszódó hatszázvalahány oldalas történet során mindössze kétszer szólítják egymást a szereplők elvtársnak? Sőt, párttagok néha még urazzák is a másikat? És annak ellenére hogy oroszok, amerikai mód becézik ismerőseiket, nem használják a kereszt- és középső nevet egyszerre ("Iván Petrovics", stb.)? Ilyesmikről beszélek.
A kétszázplusz oldalnyi expozíció után beindul a gyerekgyilkos őrült utáni hajsza, ekkor a történet szárnyakat kap, lendület költözik belé, néha picit sok is - főhősünk, az egykori kőkommunista elhárítótiszt néha dzsémszbondot megszégyenítő módon rázza le üldözőit. Ha túl tudunk lépni ezeken az apróságokon (meg azon, hogy a könyv nyelvezete hol szájbarágós, hol egyszerűen csak pongyola - erre utaltam a bevezetőben: szerkesztőt!), élvezni fogjuk, Smith nyers tehetség, a fokozáshoz nagyon ért, csak a forma, az randa nagyon. Meg a feloldás: ilyen motivációt adni egy gyerek + tömeggyilkosnak... A falat kapartam.
