Nabokov, Vladimir, Ada avagy ardisi tüzek. Családi krónika, sci-fi, Fordította: M. Nagy Miklós, Oldal: 712, Ára: 3800 Ft
Valóban szép volt Ada tizenkét évesen? Valóban kívánta-e Van, hogy simogathassa, de úgy igazán? Valóban azt gondolta, hogy valaha is kívánni fogja? Fekete haja vízesésként omlott egyik kulcscsontjára, és az, ahogy fejének egyetlen mozdulatával hátralebbentette, akárcsak a sápadt arcán megpillantott gödröcske olyan megvilágosodás volt, mely magában hordozott valami azonnali felismerést is. Sápadtsága ragyogott, feketesége szikrázott. A rakott szoknyák, amiket annyira szeretett, bájosan rövidek voltak. Még csupasz keze-lába is annyira ellenállt a nap fényének, hogy a pillantás, amely fehér sípcsontját és karját cirógatta, ki tudta venni a finom, fekete szőrszálak egyenletes mintázatát, gyermekleányságának selymét. Komoly szemének szivárványló sötétbarnájában volt valami a keleti hipnotizőr tekintetének titokzatos homályából (egy magazin hátsó borítóján megjelent hirdetésben), és mintha a szokásosnál magasabban helyezkedett volna el, úgyhogy amikor egyenesen az emberre nézett, a szem alsó pereme és a nedves alsó szemhéj között ott maradt a fehérség sarló alakú aprócska bölcsője. Hosszú szempillái mintha festve lettek volna, s valójában festve is voltak. Csak kiszáradt ajkának valamelyes duzzadtsága mentette meg vonásait a tündérszerű kecsességtől. Egyszerű ír orra ugyanolyan volt kicsiben, mint Vané. A foga elég fehér volt, de nem túl egyenletes.
Szegény, bájos kis keze – az ember önkéntelenül is szánakozva gügyögött a láttán – pirosasnak tűnt karjának áttetsző bőréhez képest, pirosabbnak még a könyökénél is, amely mintha folyton pironkodott volna a körmei állapota miatt: olyan alaposan rágta őket, hogy a körmök végét teljesen fölváltotta valami drótszerű feszességgel a húsba vájó redő, s ettől olyan volt, mintha kis simítólapátok lettek volna pucér ujjbegyein. Később, amikor Van annyira szerette csókolgatni hűvös kezeit, Ada mindig ökölbe szorította őket, nem hagyva mást az ajkának, csak a bütyköket, de Van hevesen szétfeszítette a kezét, hogy hozzáférjen azokhoz a lapos, vak kis párnákhoz. (De ah! – milyen csodásak voltak aztán serdülő és felnőtt éveiben azok a hosszú, pilledt, rózsás-ezüstös, festett és hegyes, finoman szúró körmök!)
Azokban az első, különös napokban, amikor Ada megmutatta neki a házat – és azokat a zugokat benne, ahol oly kevés idő múltán szeretkezni fognak –, Van egyszerre volt elbűvölt és elkeseredett. Elbűvölte Ada sápadt, érzéki bőrének elérhetetlensége, a haja, a lába, szögletes mozdulatai, a belőle áradó gazellafű-illat, távol ülő szemeinek hirtelen rávillanó, fekete nézése, falusi meztelensége a kis ruha alatt; és elkeserítette, hogy kettejük között, a suta és zseniálisan okos gimnazista fiú meg a koraérett, tudálékos és megközelíthetetlen gyermek között a fény sivataga húzódik, és az árnyék fátyla leng, melyen semmilyen erő nem hatolhat át. Nyomorúságosan szitkozódott az ágyában, tehetetlenül, minden megduzzadt érzékével arra a látványra összpontosítva, mely akkor árasztotta el, mikor a háztetőre tett második kirándulásuk alkalmával Ada fölmászott egy hajóládára, hogy kinyisson valami kis ablakot, amelyen keresztül föl lehetett mászni (egyszer még a kutya is kiment a tetőre), s szoknyája beleakadt valami polcba, és Van meglátta – ahogyan az ember meglát valami émelyítő csodát egy bibliai történetben vagy egy lepke döbbenetes átalakulásában – a gyermek sötét pihéit. Észrevette, hogy Ada mintha észrevette volna, hogy ő észrevette vagy észrevehette (azt, amit ő nemcsak észrevett, hanem riadt reszketéssel dédelgetett magában, amíg – sokkal később – különös módokon meg nem szabadította magát ettől a látomástól), és valami fura, tompa és arrogáns kifejezés futott át az arcán: beesett arca és duzzadt, sápadt ajka úgy mozgott, mintha rágna valamit, és örömtelenül, apró csaholással felnevetett, amikor ő, a nagy Van megcsúszott egy cserépen, miután átküzdötte magát az ablakon. És a hirtelen napsütésben Van megértette, hogy egészen addig a pillanatig ő, a kicsi Van nem volt más, mint vak szűz, mert a sietség, a por és a félhomály elrejtette előle első, oly sokszor magáévá tett ringyócskájának hétköznapi bájait.
Érzékei ezután már gyorsan tanultak. Másnap reggel véletlenül meglátta, ahogy Ada az arcát és a karját mossa a rokokó állványon lévő ódivatú mosdótál fölött, haja föl volt tűzve a feje búbjára, a derekán megtekeredett a hálóinge, mint egy hevenyészett koszorú, melyből kinőtt vékony háta, a bordák árnyaival a Van felé eső oldalán. Kövér porcelánkígyó tekeredett a mosdótál köré, és abban a pillanatban, amikor mind a hüllő, mind Van megdermedt, hogy meglesse Évát és bimbószerű mellének épp csak érzékelhető ringását, nagy, szederszínű szappan csúszott ki a lány kezéből, fekete harisnyás lába pedig becsapta az ajtót, melynek csattanása nem annyira a szégyenlős neheztelés jelzése volt, mint a szappan márványlaphoz csapódásának visszhangja.
