Egy férfi váratlan hírt kap: hamarosan meg fog halni. Úgy gondolja, hogy ha más nem, éli tovább normálisan az életét, de hamar rájön, hogy a családja nem ezt érdemli. Hogy túl tudjanak lépni az elkövetkező halálán, egyetlen dolgot tehet: tönkre kell tennie az életüket. Vámos Miklós hamarosan megjelenő Ennyi című kötete számos olyan novellát, rövidebb írást tartalmaz, amik egy-egy filmes projekthez készültek, esetleg később filmben feldolgozták őket. A halhatatlan című novella például a Gondolj rám című film alapját adta. A cím a filmes utalás mellett azt is jelöli, hogy Vámos ezzel a könyvvel zárja le a Karcsú Könyvek sorozatát.
A kötet várhatóan szeptember 10-én jelenik meg.
Vámos Miklós: Ennyi (részlet)
Talán különös, hogy egész estés filmekről esik szó e kötetben, de mégse közlök forgatókönyveket, még részletekben sem. De én azt hiszem, azokat csak a filmgyártásban otthonos emberek olvasnak élvezettel. Közibük tartozom, és mégis, azaz mégsem. Kivétel Federico Fellini, a varázsló, valamint Ingmar Bergman, a lélek mestere, az ő műveik nyomtatott alaprajzát örömmel tanulmányoztam.
Íme a rövid szöveg, amelyből a Gondolj rám kihajtott.
halhatatlan
beszéljünk mint férfi a férfival
azt az egyet ne mondja nekem, hogy mindent megtesznek, ami emberileg lehetséges
kilenc hónapja jártam önnél először, ideküldtek a leleteimmel, a doktor úr országos szaktekintély, ugye, és ön az országos szaktekintélyével mélyen a szemembe nézett, és sóhajtozva tudatta velem: eddig tart a tudománya, tekintettel arra, hogy esetem nem operábilis, de higgyem el, mindent megtesznek, ami emberileg lehetséges… – talán emlékszik, csöndesen fogadtam a hírt, csak azt kérdeztem, mennyi időm lehet még? – ön igyekezett kitérni a válasz elől, hímezett-hámozott, hogy nem jós,
ugyanaz a betegség sokféleképpen alakulhat, e téren nincsenek szabályok, ám amikor sarokba szorítottam, kibökte végre, hogy uszkve hat hónap, én pedig megköszöntem
útban hazafelé végiggondoltam, mi maradt énnekem, mit várhatok, nem átkozódtam, mennél nagyobb a baj, annál higgadtabban működik az agyam, józan, megbízható számítógéppé alakul, akkoriban a nagydoktori disszertációmon dolgoztam, A francia felvilágosodás magyar vonatkozásai, két-három heti munka hiányzott, hogy befejezzem, latolgattam, érdemes-e, úgy döntöttem, ezt még rászánom, hadd legyen kész, egész életemben ragaszkodtam a rendhez, miért adnám föl az elveimet éppen most? – amint a végleges példányt legépeltem, illően elbúcsúzom mindenkitől és mindentől, akit és amit szerettem, aztán jöjjön a… hadd jöjjön
arra nem számíthattam, hogy odahaza épp egy meglepetészsúrba csöppenek, amit a kisebbik lányom rendezett a nagyobbiknak, abból az alkalomból, hogy fölvették az orvosi karra, a szervezésből a feleségemet is kihagyta, önfeledten ünneplő tizenévesek közé keveredtünk, akiknek az anyósom épp a századik lángost sütötte; be jó, hogy ezt azért még megértem, gondoltam, Márti, a nagyobbik lányom révbe ért, őt az Isten is orvosnak teremtette, viszont be kár, hogy Klári, a kisebbik, már nélkülem felvételizik majd, két év múlva, ha ugyan egyáltalán, ő sokkal rosszabb tanuló a nővérénél, egyelőre fogalma sincs, mi akar lenni, valószínűleg a következő hat hónap alatt sem fogja kitalálni, ez jeges, lucskos érzés
az ágyban akartam elmondani Sárának, a feleségemnek, de annyira felvillanyozta a zsúr, hogy nem jutottam szóhoz, újra meg újra fölidézte az este legemlékezetesebb pillanatait,
Márti örömkönnyeitől a viccmesélőversenyig, melyet egyébként ő, Sára nyert meg, annak ellenére, hogy a szakállas pincér viccbe belesült, abba viszont nem, hogy megbízzák a rendőrt, közölje kíméletesen egy kollégája halálhírét az illető feleségével, a rendőr becsönget, „Itt lakik özvegy Kovácsné?” „Én nem vagyok özvegy!” „Dehogynem!” – a társaság szétröhögte az agyát, én is, pedig ez talált, helyben vagyunk
Sára csak beszélt-beszélt, arca kipirult, mint a tavaszi alma, beláttam, most semmiképp sem ronthatok rá balsorsom hírével, másnapra halasztottam, simogattam Sára bársonyos vállát, csókolgattam a nyakát, az arcát, satöbbi, Istenem, mennyire imádom, milyen szerencsésen nősültem, eddig ő is azt hihette, hogy szerencsésen választott férjet, jaj de szar lesz neki, amikor megtudja
másnap nem mentem a könyvtárba, egyszerűen képtelen voltam kikelni az ágyból, beteg vagyok! – Sára azt hitte, itt a menetrendszerű őszi influenzám, teát főzött, aszpirint, vitamint és hőmérőt készített az éjjeliszekrényre, mielőtt elrohant a Bajza Gimnáziumba, franciát és angolt tanít, megítélésem szerint zseniálisan, talán okosabban tettem volna, ha én is maradok egy középiskolában, egyetemistáktól azt a szűz lelkesedést már nem kapja meg az ember
elhatároztam, amint Sára hazatér, megkérem, üljön az ágyam szélére, és rögtön a tárgyra térek, egyszerűen, természetesen,
de óvatosan, közben fogom mindkét kezét – ebből semmi se lett, mert tiramisut hozott nekem, az a kedvencem, elgyalogolnék érte Bécsig, egész tálcával kaptam, rengeteg pénzbe kerülhetett, mi nagyon szűkösen élünk
azon az éjszakán jöttem rá: sosem leszek képes megmondani neki, Mártinak és Klárinak se, nem, nem bírom, ha ne adja Isten – le is kopogom – ők tudatnának velem ilyesmit, belehalnék, azt akarom, hogy ők éljenek tovább, felejtsenek el, tegyék túl magukat rajtam, amilyen gyorsan csak lehet, nem a disszertáció befejezése a feladatom, hanem hogy ebben segédkezzem, amennyire emberileg lehetséges, sőt! – bármi áron enyhítenem kell a fájdalmat, mely a tények ismeretében reájuk vár, ekkor ötlöttem ki a tervemet, melynek kivitelezésénél nehezebbet elképzelni se tudok, mégis rávettem magam erőnek erejével, hat hónapom van, gondoltam, erre talán elég
tudom, kimondva furcsán hangozhat, pedig kézenfekvő, csodálom, hogy más, hozzám hasonló helyzetbe kerülők nem cselekszenek ugyanígy, legalábbis én még nem hallottam ilyesmiről:
ha sikerül elérnem, hogy Sára és a két lány megutáljon, sokkal kisebb veszteség leszek nekik, ennyi az egész
a kínos részleteket nem szívesen adom elő, szörnyű dolgokat cselekedtem, és még szörnyűbbeket színleltem, Sárát például a legjobb barátnőjével csaltam meg, pedig Isten látja lelkem, egy porcikám sem kívánta Gizellát, ráadásul e megmozdulásom hiábavalónak bizonyult, Sára a tettenérés dacára sem hitte, hogy ezt művelném a családi ágyunkban, Gizellában is vakon megbízott, föltételezte, hogy csak valami viccről lehet szó, a mutatványt meg kellett ismételnem másokkal, de ez még semmi, én loptam, csaltam, hazudtam, részegen randalíroztam, karamboloztam, odahaza ordítva parancsolgattam, törtem-zúztam, sőt tettlegességhez folyamodtam – máig sem értem, hogyan tudtam megverni a két lányom, persze, hullarészeg voltam
öt és fél hónap múltán egy mocskos albérleti szobában hevertem a húgyfoltos matracon, eredményeimmel elégedetten: családomból örökre kihajítottak
(mellesleg az egyetemi állásomból is, de az mindegy), bámultam a plafont, doktor úr, vártam az ön jóslatának valóra válását, lelkemben megadás és békesség, miközben egy különös, csöppet sem helyénvaló érzés kerített hatalmába, soká tartott, amíg rájöttem: Szűzanyám, éhes vagyok! – már szinte el is felejtettem, milyen az, és ettem, ahhoz se volt türelmem, hogy szeljek, téptem a kenyérből, haraptam a párizsiból, zabáltam, s egyre jobban lettem, amikor pedig a hetedik hónap is elmúlt, újra fölkerestem önt, átestem megint valamennyi kellemetlen vizsgálaton, ön hitetlenkedve csóválta a fejét, mondván, hogy fogalma sincs, mi történhetett, betegségem valamiképp nyugvópontra jutott, leleteim jók, sőt az előzményekhez képest kitűnők, örvendezzem, élvezzem az életet, ezek után nyilván ráérek, úgy tartják, akinek halálhírét költik, az örök életű lesz, halhatatlan, haha
szívesen behúztam volna egyet önnek, pontosan oda, ahol az orra és a szemüvege találkozik, ám inkább rohantam a feleségemhez és a lányaimhoz, hogy azonnal tiszta vizet öntsek a pohárba, rendbe hozzam, amit összekutyultam, csakhogy szóba sem álltak velem, könnyebb a szeretetet és a bizalmat eljátszani, mint megszerezni,
visszaszerezni a legeslegnehezebb, megint átugrom a részleteket, vissza kellett hódítanom a feleségem, a két lányom, sőt az anyósomat is – ő volt a legkeményebb dió
három hónap elszánt küzdelme árán már-már révbe értem, a dolgok többé-kevésbé egyenesbe jöttek, nem volt nálam boldogabb ember a Föld kerekén, de a múlt héten orvul rám törtek a régi, jól ismert tünetek, bamm! a hajam tépem, mit tegyek most
azt az egyet ne mondja, hogy mindent elkövet, ami emberileg lehetséges, az nem elég
nemelég
Fotó: Vámos Miklós / Facebook
