Hogyan lehetünk egyszerre jó tanárok és példamutató hívők? József látszólag kiegyensúlyozott életet él, tanárként mindennap újabb és újabb kihívásokkal találkozik, de türelme és éles észjárása mindig a segítségére van. A környezete mégis gyanakvó és elutasító vele, egy nap pedig a szülők is ellene fordulnak. Már maga sem tudja, kihez forduljon, Istenhez vagy a testvéreihez.
Tóth B. Judit Kezdetben volt az Éden című novelláskötete ilyen és ehhez hasonló karakterekkel van tele, akik életük sorsfordító eseményei előtt állnak, néha öntudatlanul, néha elszántan vagy választás nélkül. Egy árva kislány csodákat él át egy újpesti nyilasházban, valaki besúgót akar nevelni az unokájából, egy call center operátora megvadul, de még egy kétfejű gnóm is feltűnik ezekben a történetekben.
Tóth B. Judit: Kezdetben volt az Éden (részlet)
József
Külseje fiús volt, mégis József bácsizták őt az iskolában, még a jóval idősebb tanárok is. Talán épp a külseje foglalkoztatta leginkább az embereket, főleg az anyákat, lágy ívű görbe orra, magas, inas termete, sötét tekintete. Modora magabiztos volt. De gyakran összegörnyedt, mint a magasságukat szégyenlő emberek. Ez a vibráló kettősség megzavarta az anyákat, és álmaikban József lánnyá változott, világos szemű szűzzé, kinek a lelke olyan tiszta és jó volt, és úgy áradt belőle a meleg, mintha semmit se tudott volna a világról.
Ha jókedve volt, valósággal úszott a levegőben. Röpdösött körülötte hosszú, kék köpenye, és szállt a hangja ebben a súlyos, sokszoros gravitációjú országban, a sírok országában, ahol a kincsek a föld alá kerülnek, ahol a nép táncosnői sarkuk tengelyén forognak, a férfiak ugrásai alatt meg-megdöndül a föld.
Nem szoktak sírni ezek a férfiak, és ritkán verekednek. Az viszont előfordul, hogy otthon, a négy fal között káromkodnak és ölnek.
Ahogy az áldott fejűek általában, József sem rivalizált senkivel. Régen éltek hozzá hasonló férfiak, de ők egész életükben a Tóra áramlataiban lebegtek, és csak a betegségük vagy hozzátartozójuk halála ébresztette rá őket olykor-olykor a saját testükre.
Józsefnek nem volt családja. A gyerekek, akikkel az iskolában vesződött, szinte valamennyien idegbetegek voltak. Egy távoli, katasztrófa sújtotta országból származtak, ahonnan ő is. Szenvedélyesen szerette őket. Az anyjukat éppenhogy csak elviselte. Ha észrevette, hogy valamelyikőjük nézi őt, összeszűkült a szeme, arca szigorúvá merevedett, mert tudta, hogy amerre jár, fájdalmas érzéseket kelt a nőkben és meddő vágyakozást. Nem volt divatos tanár, de azok az osztályok, amiket ő indított, egytől egyig megállták a helyüket a későbbiek során. Az alsósokkal édeskésen beszélt. Drágának, tündérnek becézte a fiúkat is. Azt hitték, hogy ovisnak nézi őket. A kamaszokat pedig az idegesítette, hogy olyasmiken nevet, amit nem értenek. Örökösen élces mosolyra állt a szája, s a gyerekek úgy vélték, hogy absztrakt, idegen világában szakadatlanul rajtuk nevet.
Csak a veszélyes gyerekek szerették őt nyíltan.
Ha egy gyerek őrjöngeni kezdett, a könyveit szaggatta, a társait rugdosta vagy a székét csapdosta a földhöz tehetetlen vak dühében, akkor József hirtelen figyelni kezdett rá, olyan odaadással, mint az anya, hogyha halálos veszélyben van a gyereke, és mint az apa, aki azért tud segíteni, mert nem bénítja meg a félelem.
Az iskola helyén eredetileg talán bunker volt vagy imaház. József szerint mindkettő, s ezeket építették át iskolává. Persze ezt nem tudhatta biztosan, mert senki sem emlékezett a Katasztrófát megelőző időkre, azok sem, akiknek a felmenői már itt érettségiztek közvetlenül az Emancipáció után. Sok terem kongott az ürességtől. Az első osztályba mindössze egy fiúcska járt. Nagyszünetben, ha leengedték, visítva rohangált az udvaron, lobogó pajesszal, átszellemült, kipirult arccal. A bejárattal szemben óriási bronzfa várakozott. Nem lehetett megállapítani, hogy szép vagy ronda, az épületé volt mindenestül. A lépcsőfordulókban meg a folyosókon az ablakokra színesen áttetsző hanukiákat, Dávid-csillagokat és héber szavakat festettek. Az alagsorból gyéren megvilágított földalatti folyosók nyíltak, melyek egyikén József haza is jutott, ha nem volt kedve a kapun kimenni. Fönt, a harminchármas teremben Webbers számítógépek sorakoztak, egyikükbe többek között ICD programot is telepítettek. Segítségével szükség esetén még a miniszterelnöki hivatallal is kommunikálhattak a tanárok.
A portás éjszaka sem hagyta el őrhelyét, nem tudható, mikor aludt. Irdatlan kövér teste mintha legombolható jelmez lett volna, ami alatt ott feszül rugalmas, izmos, ugrásra kész valója.
Minden gyereknek, szülőnek ismerte az arcát, az idegent pedig alaposan kikérdezte, mielőtt beengedte volna.
József az estéit a péntek este kivételével a számítógépes teremben töltötte. Péntekenként az öreg Feldman rabbi templomába ment. Szerette Feldmant, mert odafigyelt a legegyügyűbb híveire is, és mert nem keverte Istent a mindennapok megvitatásába.
A tanárok közül reggelente József érkezett elsőként az iskolába. Kávét készített a büfésnőnek és magának, és a hátsó traktusból, a polcok mögül tőle egyébként szokatlan basszus hangon köszönt a büfébe lépő szülőknek. (Akik éppen innivalót vettek csemetéjüknek, mert otthon elfelejtkeztek róla.)
Egy késő őszi reggelen az igazgatónő behívta őt az irodájába.
Megszeppenten ültek egymással szemben. József utálta a süppedős foteleket, legszívesebben a padlóra ült volna. Az igazgatónő kényszeredetten beszélni kezdett, és József azon törte a fejét, hogy milyen színű is a haja, mert ahogy a csipkefüggöny mögül ráhullt a fény, nem volt egészen fehér. Mintha a fény szőkévé oldotta volna a fehéret.
Figyel rám egyáltalán? Nem érti? Bajban van, meredt rá az öreg hölgy.
A tanár tudta, hogy az igazgatónő ismeri őt, jobban, mint a saját anyja. És bármennyire szerette is, ez néha feszélyezte. Tudta, hogy a bajból még nagyobb baj is lehet, habár nem egészen értette, mivel is vádolják.
Én nem tudom, mivel haragította magára ezeket az asszonyokat. Az igazgatónő szemében ironikus fény villant. De tény, hogy gyűlölik magát. És nagyon elszántak.
József feje ide-oda rebbent, végtelenül gyengéd mozdulattal hajolt le a táskájáért, és köszönés nélkül kibotorkált az ajtón.
És legyen a gyerekekkel tartózkodóbb, suttogta az igazgatónő már csak saját magának.
A folyosón két gyerek őrjöngve rugdalta egymást.
A kettes teremben még a reggeli imát darálták az alsósok, legtöbbjüknek fogalma se volt róla, hogy mit jelent, amit hadarnak.
A gyerekhangon nyüzsgő héber szavaknak különös fényük volt; túléltük, túléltük, túléltük, nevetett József fülében az ima, miközben fölhallatszott a földszintről a nagyfiúk imavezető-tanárának durva ordibálása. A fiú, aki felfelé rohant előle, összehúzta magán a táliszát, mint egy esőköpenyt.
József megreggelizett az ebédlőben, aztán elszívott néhány cigit az ovi irodájában, és fölment a saját osztályába, a harmadikosokhoz. Első órája matek volt. Szokása szerint elindult a padok között, és elvette a gyerekektől a játékaikat. Hannácska fejéről leszedte a piros kötött sapkáját, ami tele volt babákkal, macikkal, üveggolyókkal. (Most még egy élő, meztelen egér is előkerült, akit József ideiglenesen a szertárban helyezett el egy kilyuggatott dobozban.) Aztán kiszedte a gyerekek padjából az enni-innivalót, Bendzsi kezéből kihúzta az ollót, amivel az iskolai újságot nyirbálta. Abban a pillanatban a fiú lekapta József szemüvegét.
A férfi többször is látta, hogy a fiú a szemétbe dobja a déli gyógyszerét, és ilyenkor nem lehetett tudni, hogy mikor és hol, előre kiszámíthatatlan helyzetekben pokoli erő tört föl belőle.
És a szülei se mindig adták be neki a reggeli gyógyszerét.
Ha visszaadod az ollóm, visszakapod a szemüveged, sziszegte a fiú összehúzódzkodva, de fölszegett fejjel.
Nagyon sokba fog kerülni neked, ha összetöröd, mondta József elvörösödve. Úgy gondolta, legjobb lesz, ha majd csak óra végén veszi vissza a szemüvegét. A keze reszketni kezdett, de később, a kritikus helyzetekben, amikor a táblára írt, vagy ha egyik-másik gyerek rábámult a kezére, képes volt erőt venni a remegésen. Egyre gyorsabban és vidámabban beszélt, gyerekes szavak és tudományos szakkifejezések törtek föl belőle, kapkodó, indázó beszédfolyam. Alig várta, hogy megszólaljon a csengő. A szemüvegét visszakapta az olló ellenében, de nem tette föl. Szerette volna, hogy egy időre elfelejtkezzék a szemüvegéről az osztály.
Aznap este nem vacsorázott. A híradót szórakozottan nézte. Lenémította a telefont, és rákapcsolta az üzenetrögzítőt. A tacskóját ölbe vette, és álomba ringatta. Ő maga sokáig nem tudott elaludni.
Zavarta a sötétség, mint gyerekkorában. Az jutott eszébe, hogy az anyák, akik panaszt tettek rá, egytől egyig zsidók; végül is a testvérei.
Elfogta a szorongás, húzta, húzta a sötétség magába, kút mélyén lebegett.
Másnap az igazgatónő közölte vele, hogy a fölsőben és a 11., 12., 13., 14. osztályban minden marad a régiben, továbbra is megtarthatja az óráit. A saját osztályát viszont nem taníthatja tovább.
Ezután másként készült föl az óráira. Különböző kiadók tankönyveit böngészte, kifénymásolta és sokszorosította a tanulók számára, ami megtetszett neki, és egyáltalán, fölös idejében lefénymásolt és sokszorosított mindent, amit ezzel a céllal a kezébe nyomtak. Ha döntenie kellett, gyorsan, gondolattalanul tette, mint az állatok. Az imák, az ünnepek, a viccei, saját kedvessége formálissá váltak.
Reggelente továbbra is ő készítette a kávét, és elüldögélt a hátsó traktusban a büfésnővel, aki egyike volt a panasztevő anyáknak, s aki előzőleg felbujtotta őket. Sokan rebesgették, hogy a büfésnőnek az apja révén nagyobb hatalma van, mint az igazgatónőnek. Mikor József vele cseverészett, mégiscsak érzett valamit. S ez az érzés, úgy vélte, erősebb, mint az éhség, a szomjúság, hevesebb, mint bármiféle vágy, erősebb, mint a szerelem.
Csevegés közben, úgy vélte, az életéért küzd.
A büfésnő magában megállapította, hogy külseje megváltozott. Ha nem ismerte volna azelőtt, nem is látná szépnek. És állandóan okoskodik, fontoskodik. Idegesítően lelkes az arca. És folyton a volt gyerekein jár az esze.
Júlia néni, az új osztályfőnökük babusgatta őket, mint egy nagymama. A gyerekek pedig felszabadultan rumliztak sokszor még az órák alatt is, és olyan kegyetlenül bántak egymással, hogy a tanítónő kénytelen volt időnként József segítségét kérni. Az egyik kislány azt suttogta a többieknek, hogy József gonosz ember. Júlia nénire egyre gyakrabban tört rá a szívdobogás.
A férfi titokban reménykedett, hogy visszakapja az osztályát. Ehelyett kinevezték igazgatóhelyettesnek. Ő lett a harmadik, nem lehetett tudni, kit helyettesít. Órarendeket tervezett, adatokat egyeztetett a számítógépben, egyszer még a külföldi támogatójukkal is tárgyalt telefonon, akinek az volt a legfőbb gondja, hogy az iskolában jó néhány gyereknek csak az apja zsidó. A derűs amerikai nem értette a helyzetet. Pedig soha nem született még annyi félzsidó ebben a térségben, mint a Katasztrófa után.
József volt osztályában egyre nőtt a zűrzavar.
Az egyik fiú kénsavval teli palackot dobott le a negyedik emeletről. Gyönyörű, sokszínű fénykazal gomolygott föl a díszterem felé.
Senki sem sérült meg. Másnap valaki szappant dobott az osztály akváriumába, és a halak mind megdöglöttek. Júlia néni betegállományba ment, és aztán már nem is jött vissza. Új tanítóikat kritizálni kezdték a gyerekek. Ha valakitől intőt kaptak, közölték az illetővel, hogy nem jól tanít, inkább mást kéne csinálnia. Szünetben általában közös erővel csúfolták egyik-másik osztálytársukat, vagy mint az eszelősök, rugdalták egymást. Előfordult, hogy délután a szülők összeverekedtek a gyerekek miatt. Mindenki védte a magáét.
Ahogy az áldott fejűeket általában, József testét is meleg fény vette körül, s bár nem volt igazán tekintélye, ha ő ült a kis-tanáriban (melynek mindig nyitva volt az ajtaja), szinte soha nem kínozták egymást a gyerekek.
A téli szünet előtti utolsó napon, fönt az irodában mintegy mellékesen odavetette Józsefnek az igazgatónő, hogy meg kéne nősülnie. József úgy nézett rá, olyan nyíltan és fájdalmasan, mintha arra kérte volna, hogy hagyja el a hitét.
A szünet első felében éjjel-nappal havazott. Megbénult a közlekedés a városban. A háztetők roskadoztak a méteres hótól, a befagyott folyók eltűntek a mindent betöltő fehérségben. Aztán lassanként elállt a havazás, a katonaság és a hajléktalanok néhány nap alatt járhatóvá tették az utakat. József éjszakánként úgy hallotta, hogy dörög az ég, azt képzelte, hogy villámok borítanak nappali világosságot a városra.
Vízözönről álmodott, mely elárasztotta az iskolát. Terroristákról, akik éjjel fogva tartották őt az iskola alagsorában, és nappal se engedték ki az épületből.
Egyik reggel elhatározta, hogy ha nem is lehet az osztályfőnökük, akkor is újra tanítani fogja a volt osztályát. Még a szünetben felhívta az igazgatónőt, és szűk fél óra alatt sikerült meggyőznie, hogy a harmadikban szinte minden gyerek írásterápiára szorul.
Ahogy véget ért a szünet, munkához látott. A tanárok, és az igazgatónő is derűsen figyelte, ahogy József fáradságot nem kímélve lassanként szinte minden alsósról bebizonyította, hogy szüksége lesz az ő délutáni különóráira. Boldog izgalom szállta meg, ha siralmasan megoldott teszteket olvasott. Délutánonként megállított egy-egy asszonyt a folyosón, aki épp a gyerekéért jött, és tapintatosan közölte vele, hogy gyermeke olvasási vagy íráskészsége betegesen gyenge. Az illető általában zavarba jött, és magyarázkodni kezdett, mert biztosan tudta, hogy az ő gyermeke semmiben nem különbözik a többiektől, hacsak nincsenek rejtett képességei, elvégre mégiscsak kiválasztott az Istenkeresésben.
József, mint az áldott fejűek általában, nemigen törődött a körülményekkel. Biztos volt benne, hogy a világ, az emberek és a törvények hajlíthatók, ha apró változásokat akarunk. Nagyon fontosnak tartotta, hogy a gyerekek olvashatóan írjanak, bár épp az ő kézírása volt talán a legcsúfabb, legfegyelmezetlenebb az iskolában. Ha aláírta a nevét, láthatóan minden egyes betűért megküzdött. Voltak betűk, melyeknek újra és újra nekilendült balról és jobbról.
A gyerek nem tehet róla, magyarázgatta a folyosón. Ezt többször is hangsúlyozta mondókája közben.
Miután szóba elegyedett egy-egy asszonnyal, elfogta az illetőt a lelkifurdalás. Eszükbe jutottak hibáik, bűneik.
Lassanként megértették, hogy ha gyermekük nem teszi ki a mondat végére az írásjelet, ha keveri a hosszú és a rövid magánhangzókat, ez akadályozni fogja a nyelvek elsajátításában, egész életében süketen és vakon darálja majd az imákat, és gúnyolni fogja a Tórát.
Később, ahogy József ült a földön a terápiás órákon, egyenes derékkal, fején fekete selyemkipával, vibráló nyugalommal, és kígyózó kézmozdulatokkal magas és mély, és hullámzó, éneklő hangon elismételtette újra és újra a gyerekekkel a kérdő, felszólító, kijelentő mondatokat, az anyák egy-egy áttűnő pillanatban ott érezték magukat a szőnyegen, a gyerekek között. Szóra nyílt a szájuk, mintha ők akarnának felelni, öntudatlanul jegyzetelni kezdtek a papírlapra, ahová gyermekük pontszámát kellett fölírniuk. Szétvetett lábbal ültek, mint az egészen kicsi lányok. Volt, aki egyre gyerekesebb ruhákban jött órára. Csíkos zokniban, halásznadrágban. Mert olyan anyára vágyott, amilyen ő nem lehetett. (Villámsújtotta anyák voltak. Karmoltak, szitkozódtak otthon. Ha éjszaka föl kellett kelniük a gyerekhez, mintha a sírjukból keltek volna ki. Ha énekeltek, halottaknak énekeltek.)
József göcsörtösen író keze megnyugodott a terápiás órákon. És az arca, melyen férfias és fájdalmasan lágy vonások keresztezték egymást, megszépült.
Annyi értelem és erő volt ebben a szépségben, hogy aki észrevette, sokáig nem bírt megszólalni.
Teltek az évek. József volt gyerekei némiképp megnyugodtak. Tanulmányi eredményük is javult. De a férfi nem kapta vissza őket, és más osztályt se kapott. Föl-le mászkált a lépcsőn a nagytanári, a kistanári és az ovi irodája között, ha épp nem volt teendője. Biztonságban csak a büfében érezte magát. Jókedvűen lötyögtek a hátsó traktusban a büfésnővel, aki néha beavatta őt a lányával kapcsolatos gondjaiba. Az asszony egyre rövidebb szoknyákat viselt, hosszú körmeit vörösre festette. Elővillantak combjai és hatalmas melle. Előreugró alsó arca, húsos szája, kreol bőre és hirtelenszőkére festett haja zavarba ejtő ellentétben álltak egymással. Mindkettőjüknek fontos volt, hogy a gyerekek ne hozzanak be tréflit az iskolába. Mindketten rászóltak a gumicukorevőkre, szőlőléivókra.
József rászólt a lányokra, ha térd fölött ért a szoknyájuk.
Minél inkább távolodott Istentől, annál erősebben kapaszkodott a szabályokba.
Az óráin gyakran elvesztette a türelmét és ordított. Kemény, színtelen hangon beszélt költőkről, írókról. Aki nem figyelte, mit mond, azt hihette, hogy csak fegyelmezi a hallgatóit.
Esténként korán lefeküdt, de jóformán semmit nem aludt. Sokszor csak reggel a büfében, egy székben ülve szundított el. Régóta nem álmodott. Döntései vakon születtek. Nem sejtett semmit, csak szorongott.
A büfésnőtől tudta meg, hogy nyugdíjba megy az öreg Feldman rabbi, és hogy ezt az asszony apja érte el. Néhány héttel később a rabbit elbúcsúztatták, a következő héten a templomban már nem volt orgona, mert az új rabbi szerint azt tiltják a törvények. Néma csendben hallgatták őt a hívek. Egy idő után az öregek és a betegek elmaradtak, helyükre fiatalok ültek. József nem találta a helyét a templomban. Péntek esténként fáradtnak és gyengének érezte magát, inkább otthon maradt, és ott imádkozott. Csak nagy ünnepeken ment templomba.
Rabbik nem szoktak nyugdíjba menni, mondta egyik reggel félálomban a büfében.
Aznap éjjel egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Ült az ágya szélén a gomolygó füstben. Mintha feneketlen veremből gomolygott volna elő a füst. Maga se értette, hogy miért érzi magát mocskosnak és züllöttnek, amiért egyedül dohányzik. Egyszer csak beszélnie kellett, kisfiúhangok törtek föl belőle, egy reszketeg öregember hangja, és hullámzó fejhangon vitatkoztak a torkából a kényeskedő leányhangok. Elvesztette az uralmat a hangja fölött, de tisztán hallotta, hogy a mélyben vagy odafönt az égben mélység és magasság összecseng. S így nem tudhatta, honnan ered a sírás, csak azt tudta, hogy az apja siratja őt, a halott az élőt. Egy szokatlanul fényes felhőt vett észre a nyitott ablakon át. És meglátta a testvéreit, a Katasztrófában elpusztult nagymamáját és az apját, akit úgy megaláztak az utolsó napjaiban. És jöttek, jöttek a hegyekből és a tenger felől, betódultak a lakásába a testvérei, tűnődve nézték őt, és csak sokára ismerték föl Józsefet.
Fotó: Fortepan
