Az élet néha a legváratlanabb pillanatokban képes a visszájára fordulni, mikor azt gondoljuk, hogy a munkánk, a párkapcsolatunk és a családi életünk is sínen van, történik valami, amire nem számítunk. Szabó-Horváth Tamás regénye egy izgalmas, de egyben elgondolkoztató dilemmával szembesít minket: a főszereplő édesanyjáról kiderül, hogy halálos beteg, miközben a fiú éppen a gyereke születésére készül. Hogyan lehet megélni ebben a helyzetben a gyászt és az örömöt? Lehet választani két életesemény között? A Nemsokára minden jobb lesz egy megindító történet, amelyben nehéz kérdésekkel és az élet fontos pillanataival nézehtünk szembe.
Szabó-Horváth Tamás: Nemsokára minden jobb lesz (részlet)
Az élet repedéseiben, mint a kanapé párnái között a morzsa, ott vannak a gondolatok anyámról. Amíg zajlik a nap, menni és cselekedni kell, minden rendben. De amint nincs mit csinálni, várom a liftet, vagy hogy zöldre váltson a lámpa, eszembe jut, ahogy ott fekszik a kórházban, izzadtan, küszködve a júliusi forróság levegőtlenségével, az infúzió csepeg, a szomszédban fekvő hölgy oxigéngépe zakatol. Nem lehet tőle beszélgetni. Persze mit is mondhatnék? Anyu sem igényli már a beszédet. Aznap, amikor bekerült, még felhívott, nincs mobilnetem, sms-ben küldd el, légyszi, a krémek nevét. Most lerakom, nagyon fáradt vagyok. Octenisept, Bepanthen. Megírtam, elküldtem. Még mindig olvasatlan az az sms. Azóta egyre fáradtabb, próbálok neki beszélni a kisgyerekről, a fiamról. Az unokájáról, aki már vadul rugdalja az anyja hasát, még vagy öt hónap, mire megszületik.
Valószínűleg tudja, sosem fognak találkozni.
Fogom a kezét, közben a másnap rajtoló Tour de France-ra gondolok, csak hogy ne bőgjem el magam. Angolul gondolkozom, úgy nem vagyok olyan érzelgős. Who is going to win the opening time trial? Oh, don’t you dare to cry, you cunt. Nem nagyon használ, még jó, hogy a maszktól nem látszik, ahogy folyik az orrom. Mondjuk, a szemem biztos vizenyős és piros, de mindegy is, anyu nem néz rám, csak fekszik, fogja a kezem, vagy inkább én fogom az övét. Aztán kinyitja a szemét, felém fordítja a fejét, elképesztő, mennyit fogyott, milyen rövid idő alatt. Nemsokára minden jobb lesz. Mosolyog hozzá, mintha tényleg elhinné. Nem tudok mit mondani, nem bírok visszakérdezni, hogy érted ezt, mert a végén egy olyan beszélgetésbe keverednék, amire nem állok készen. Nekem itt ne beszéljen senki a halálról. Nem, nem. Témát váltok, átöblítsem a fogadat? Az utolsó pillanatban is a szőnyeg alá söprés túlságosan is otthonos megoldását választom. Hiba volt.
Itt maradtam egy sor kérdéssel, amire már senki sem tud válaszolni.
Ha tudom, hogy már csak pár napot van velünk, megkérdezem? Talán. Valószínűleg nem. Ha konkrétan megmondják a halála időpontját, akkor sem hiszem el. Elvégre jobban volt, kapott vért, még azt a fagyit is szinte teljesen megette, amit apu vitt. Aztán szombatról vasárnapra a felismerhetetlenségig romlott az állapota. Később jöttem rá, hogy az esemény hirtelensége egyike a halál és a születés rengeteg hasonlóságának. Mindkettőre fel lehetne készülni, az eszünk talán tudja is, de a lényünk, a sejtjeink, a lelkünk – nevezzük, ahogy akarjuk – csak abban a pillanatban szembesül a valóság sokkjával. Hogy most valami megváltoztathatatlanul más lett.
De kezdjük az elején.
2022. március 16.
A teljes home office utolsó hete, ezt követően vezették be (vissza? követhetetlenül álomszerűek már a Covid-hullámok) a két nap iroda, három nap otthon munkarendet. Reggel mentem a szüleimhez dolgozni Mosonszolnokról. Az elköteleződéstől való irracionális félelmem bozótját ugyan az évek során gondos machéte-vágásokkal irtottam, mégis néhány inda makacsul fogvatartott, ezért heti egy-két alkalommal otthon, a szüleimnél aludtam, és náluk rendeztem be az irodámat, a régi gyerekszobámban. Megettem a reggelit: leveles tészta sütőben megsütve, sajttal és sonkával. (A bolti levelestészta-ívből pont három adag jött ki. Anyu halála óta csak egyszer csináltunk ilyet, értetlenül néztük a maradékot, napokig kerülgettük, egyikünk sem akarta megenni, aztán teljesen kiszáradt, elszottyosodott, kidobtuk.). Kicsit tologattam a bájtokat, ahogy szoktam. Ebédidőben aztán elkezdtem bemelegíteni a szokásos kocogásomhoz. Közben apu felhozta, mintegy mellékesen, hogy tegnap az ügyeleten jártunk. Hogy mi van? Igen, annyira fájt a hátam, hogy nem bírtam megmaradni. Anyu szinte jókedvűen meséli.
Mintha ez mindennapos lenne, egy újabb fárasztó kötelezettség, jaj, már megint órákat kellett ücsörögnünk a sürgősségin, tudod, ezek a hülye nemzeti ünnepek.
Kokárda, kórház, csak a szokásos. Vettek vért, csináltak röntgent, ékágét, negatív lett, adtak valami lórúgást, attól elmúlt a fájdalom. De miért nem szóltatok? Értetlenkedtem visszafogottan, kötelességből. Miért nem hívtatok fel? Azért örültem, hogy nem szóltak. Kimaradtam a bonyodalomból, már csak a megoldásra érkeztem. Jobb így. Nem akartunk zavarni. Apu lépett elő megint. Most hazavágtatsz, mit tudsz csinálni? Hát jó. Igaz. Hamar elengedtem a témát, melegítettem tovább. Boka- és térdkörzés, különböző fekvőtámaszok és felülések. Anyu veszi a cipzáros pulóverét, készül ki az erkélyre, kezében az elmaradhatatlan Sophiane. Képzeld, annyira fájt, hogy még cigizni sem volt kedvem. Vékonyan mosolygok, nem mondok semmit. Jobb is lenne, ha végre leszoknál. Apunak sikerült. Több visszaesést követően ő 2021 decemberében tette le, ráijesztett a háziorvos, elküldte ide-oda, egy kolonoszkópiát is belengetett, na még mit nem. Jók lettek az eredmények, de addigra apuban megszületett az elhatározás, most már tényleg abbahagyja a dohányzást. Reméltem, anyu is követi, de persze esze ágában sem volt.
Cigarettafüstben nőttem fel. Szépekre száll! Ezzel áltattak egész életemben, noha egyáltalán nem vagyok szép, valóban vonzom a füstöt, az aktuális szélirány sem számít.
Ez a szuperképességem. Ha választhatnék, lecserélném valami menőbbre, röntgenlátás, repülés, de ez jutott. Talán majd egy nagy tűzesetnél, ahol a lángok egy óvodát vagy árvaházat fenyegetnek, jól fog jönni. Kétségbeesetten szólítanának, segíts, Füstember! Megjelenek a szuperhősruhámban, hasban kicsit szorít, rég volt rajtam, de ez senkit sem érdekel, mert a gonosz, fekete égéstermék már, mint egy piton, rátekeredett a kisgyermekek nyakára, fojtogatja őket. Szólnom sem kell semmit, elég csak ott állnom unatkozva, a Füst tudja a dolgát, lemászik a gyerekekről, és veszett dühvel indul felém, én meg ugyanazokkal a haszontalan mozdulatokkal tellegetek, mint egész életemben mindig.
A nap folyamán nem is igen gondoltam a sürgősségis kitérőre. Valószínűleg újabb reumás tünet, január óta vissza-visszatérő vendég a hátfájás, alighanem a szőlőben erőltette meg a metszés során, évek, évtizedek óta heti rendszerességgel dagad be a csuklója, térde, hüvelykujja, most már tényleg ideje lesz felkeresnie egy reumatológust, megkérdezem majd Virág anyukáját, mikor rendel az, akihez ő szokott járni.
Aztán tettem a dolgom, leszegett fejjel programoztam.
Este, már Mosonszolnokon, jött az újabb életmegváltoztató jelenet. Békésen ültem a gép előtt (ezúttal kedvtelésből, nem a munka miatt), pörgettem az internetet, üres aggyal indítottam el a YouTube-on egy újabb jelenetet egy klasszikus sorozatból, amikor megjelent az ajtóban Virág, gyere ki egy kicsit, légyszi. A hangja egészen átlátszó volt, szinte törékeny. Bementünk a fürdőbe, becsukta az ajtót. Nézd meg, szipogta. Mit? A zuhany felé mutatott. Mi van ott? Félve közelítettem, nem tudom, mire számítottam, egy patkány felmászott a csatornából? Csótányok verekednek életre-halálra? De nem láttam semmi rendkívülit, semmi oda nem illőt. Virág felé fordultam, mit nézzek? Ott, nem látod? A falra rögzített műanyag székre mutatott. És tényleg. Ez új. Formára és méretre, mint egy digitális lázmérő, csak a közepén nem számokat mutatott, hanem két csíkot. Ó, bassza meg. Hát akkor sikerült. Tartottam tőle persze, de valahol mégsem hittem, hogy ilyen hamar. Hamar? Szinte napra pontosan tizenegy éve vagyunk együtt. Későn. Későn kezdtünk próbálkozni, vagyis, Virág már évekkel korábban szerette volna, én adtam be sokára a derekam.
Nem vagyok apamatéria. Infantilis, magának való, a legkevésbé sem gyakorlatias.
Ugyanakkor ő már egyre nehezebben viselte, hogy mindenkinek van gyereke, csak neki nincs, nem tehettem meg vele, hogy ennyi évet elraboljak tőle a semmiért. Adnom kellett valamit magamból cserébe. Időről időre ki kell lépni a komfortzónánkból, csak úgy lehet fejlődni. Így voltam a kutyákkal és az autóvezetéssel is. Mindkettőtől rettegtem, évtizedekig képtelen voltam átlépni a saját árnyékomat, megsimogatni egy kutyát, megszerezni a jogosítványt. Persze a gyereknevelés egy kicsivel komolyabb elköteleződés. Egy teljes élet csúszhat félre, ha elcseszek valamit. És a traumatizált gyerekkorban nincs biztonsági mentés vagy visszaállítási pont.
Virág még mindig sírt, bocsánat, ne haragudj, ne haragudj. Dehogy haragudtam. Igaz, örülni sem örültem. Semmi erős, átható érzelem. Tudomásul vettem, akkor most ez van. Jó. Legyen így. Volt már épp elég álmatlan éjszakám emiatt, ami alatt az agyam feldolgozhatta az apává válás lehetőségét, tervezgetett, elképzelte, mi minden fog megváltozni. Most pedig úgy tűnik, a fikcióból valóság lesz, az elképzelt főhős lelép a vászonról, megjöttem, szevasztok.
Másnap futás közben nem akartam ezen rágódni, megtiltottam magamnak, mégis egyre-másra kúsztak be a gondolatok a fejembe, és ha már ott voltak, foglalkoznom kellett velük. Félelmetes. Hogyne. Minden ismeretlen dolog az.
Képesek leszünk rá? Persze. Valahogy biztos. Majd csak jön magától. Ott vannak a szüleim, majd ők segítenek, megmondják, mit-hogyan, mire kell ügyelni.
Ha csak fele olyan jó gyerekkora lesz ennek a kis formálódó sejthalomnak, mint nekem, akkor elégedett lehetek magammal. Ennek így kell lennie. Ideje végre tényleg felnőni, teljesen elköltözni otthonról. Anyuék ott maradnak egymásnak. Ez az élet rendje. Fogytak a kilométerek, izzadtam, mint kurva a templomban, termelődött az endorfin, és a jövő már nem is tűnt olyan rémisztőnek.
*
Két héttel később aztán egy kicsit mégis rémisztőbb lett. Anyu visszament a háziorvoshoz, hogy megbeszéljék a leleteket, kérjen beutalót a reumatológiára, esetleg valami fájdalomcsillapítót, mert ez a makacs hátfájás nem akar múlni. Mint egy kóbor kutya, mindig egy lépéssel jön mögötte. Már majdnem végeztek, amikor mintegy mellékesen eszébe jutott, a mellkasröntgen eredményét meg sem nézték. Tényleg, kapott észbe a háziorvos. Kis hümmentések és makogás után közölte, hogy van egy kis folt, de ez bármi lehet, nem kell egyből a legrosszabbra gondolni, azért ír egy pulmonológiai beutalót is, mert csak ők kérhetnek CT-t. Legalábbis anyu nekem már így mesélte.
Utólag megnézve, a beutaló szövegezéséből egyértelmű, a doktor igenis a legrosszabbra gondolt.
Anyu még aznap elkezdett telefonálni, kapott is időpontot a pulmonológiára, június 22-re. Három hónap. Jó, sebaj, a Városkapu Egészségházban magánrendel Havas Juli, a győri kórház főorvosa. Sikerült elérni, két nap múlva, pénteken mehet is hozzá. Ezt követően kicsit szörnyülködtem a magyar egészségügy állapotán, de nem akartam nagyon leragadni itt, inkább másra tereltem a szót, ha nem beszélünk róla, nincs is baj, és amúgy is, ideje elmondanom a szüleimnek.
Mert az eltelt két hét alatt többször majdnem eljárt a szám, jó lett volna kiadni magamból, mintsem némán főni, forogni a záptojásszagú gondolataim között, de nem, még nem lehet, amíg nem teljesen biztos, amíg nem lehet megállapítani a szívhangot. Lenyeltem a nehéz, savanyú nyálam, és összeszorítottam a fogaimat, amikor az új garázsom küszöbét betonoztuk apuval, vagy amikor az egyik utolsó zavartalan vasárnapi ebédünket tartottuk. A kétcsík-észlelés óta minden ilyen apró, szinte elhanyagolható családi eseményen rám telepedett valami megfoghatatlan szomorúság. Minden megváltozik, egy korszak lezárul, végérvényesen, visszavonhatatlanul. Amikor apu elhajtott a kismotorjával, és integettem utána, álltam a kapunak támaszkodva a híg márciusi napfényben, a lábaimból kifolyt az erő, a szívem elnehezedett, megkötött benne az érzelgősség, mint a szárazbeton, és tudtam, már semmi sem lesz olyan, mint korábban.
Úgyhogy elérkezettnek láttam az időt. Virág már járt a háziorvosnál, sírva elnyökögte neki, hogy terhes, a háziorvos hümmentések és makogások közepette kérdezte, megtartja-e, hogyne, micsoda kérdés, akkor jó, nagyjából két hét múlva érdemes elmenni a nőgyógyászához, aki majd intézi a továbbiakat, a hivatalos terhességmegállapítás után jöhet a kiskönyv, a védőnő.
Így amikor a nőgyógyász – nagyjából két hét múlva – megcsinálta az ultrahangot, és megállapította, hogy az a kis folt a nagy folton egy új élet, megragadtam az alkalmat, és belevágtam.
A szüleim a kanapén ültek, a szokott helyükön, anyu a bal, apu a jobb oldalon, közöttük félig fejtett rejtvényújságok, tollak, távirányítók, szemüvegek. A nap erőtlenül világított, az erősödő déli szél a virágokat borzolta az erkélyen és időnként, mint egy álmából felriadó részeg, megrázta a rolót. Anyu tehát a háziorvosnál tett látogatásáról beszélt, röviden, keskeny mosollyal, nem csinált ügyet belőle, minek is, a doki is megmondta, nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. A családom pedig nagyon jó a nemgondolásban, én is kifejezetten jól tudok nemgondolni, sokszor sokkal jobban, mint gondolni, az ember elhatározza, és már megy is, ugyan eleinte ott ólálkodik egy érzés, némán, mint egy kis fekete folt a röntgenen (vagy az ultrahangon), gyenge hangján duruzsolja, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, de igazán fel sem tűnik, mint amikor a buszon sokáig kényelmetlenül ülsz, és apró diszkomfortban fogynak a kilométerek, aztán ez a hang is elhalkul, nehezen veszi a levegőt, mint egy tüdőbeteg, és volt-nincs, nem gondolsz rá, éled az életedet, amíg aztán a nemgondolás nem működik többé, mert a kis hang ordibálni kezd, rád rúgja az ajtót, és rájössz, hogy a göcsörtös buszülésben elzsibbadt a fél segged.
Viszont van egy jó hírem, kezdtem bele.
Megpróbáltam nagyon frappáns lenni, ezért a nagyszüleim egy héttel korábbi temetésén elhangzott, főként anyu nővére által írt gyászbeszéd egy részét hoztam elő.
Emlékeztek, a keresztanyám, hogyan fogalmazott? (Bár nem vagyok megkeresztelve, a családunk agnosztikus vízzárórétegén nagyon kevés transzcendentális csapadék szivároghatott át, ha egyáltalán, anyu nővérére mégis egész életemben a keresztanyámként hivatkoztunk, a férjére, aki tetézve a bonyodalmakat apu bátyja is egyben, pedig a keresztapámként.) Kerestem a szavakat, jó lett volna pontosan idézni, ha már ezt a módszert választottam, miért is nem olvastam újra a kéziratot? Hümmögtem és makogtam, azért csak felidéztem, hibásan, töredékesen a keresztanyám biblikus felsorolását az unokák gyermekeiről, és a fő kesergést, miszerint már évek óta nem született újabb baba. Mit szólnátok hozzá, ha ez most változna? Nagyon örülnénk neki. Rövid, visszafogott válasz volt, nem erre számítottam. Pedig minden kétséget kizáróan tényleg örültek neki, az látszott, mert sokat kérdezgettek, és lelkesen nézték a foltokat az ultrahangképen, de valahogy egyikőjük sem engedte el magát, nem ugrottak a nyakamba. Nem volt semmi filmszerű, de persze, miért is lenne, ez a valóság.
Fotó: Szabó-Horváth Tamás / Facebook
