Spirományok. Kritikák és tanulmányok Spiró Györgyről, Szerk. Szegő János és Pócsi István, Lharmattan kiadó, 2010
Spiró György sokarcú alkotó. Ha egy asztal köré ültetnénk a lírikus, a prózaíró, a drámaíró, a dramaturg, a színházigazgató, a szlavista, az összehasonlító irodalomtörténész, a kritikus, az esszéista, a műfordító, a Shakespeare-kutató, a drámatörténész, az esztéta, az egyetemi oktató, a polonista, a Közép-Európa-szakértő, a publicista és a közszereplő Spirót, vajon mit mondanának egymásnak? Spiró György életművében legalább annyi ellentmondás található, mint jól kirajzolódó ív és kereszthivatkozás. De nemcsak művei ellentmondásosak,
hanem azok megítélése is: pályáját éles, nem csupán irodalomkritikai érdekeltségű viták sora kíséri, miközben a nagyközönség a kétezres évek egyik legnépszerűbb magyar írójává avatta.
Kötetünk a szerző műveinek befogadás-történetéből nyújt válogatást, s emellett néhány új írás keretében tesz kísérletet a Spiró-jelenség mélyebb megértésére. A közölt esszék, kritikák és tanulmányok sorozatából nemcsak a Spiró arcai mögött megbúvó ellentétek és párhuzamok bontakoznak ki, hanem az a magyar irodalomkritikai gondolkodás történetének is sajátos és tanulságos lenyomatát adja.
Előszó
Mindezidáig Spiró Györgyről nem született sem monografia, sem tanulmánygyűjtemény.
Az egyetlen monografikus jellegű mű Jámbor Judit 2000-ben megjelent interjúkötete (Amíg játszol). Ez a bibliográfiai tény annak tükrében különösen beszédes, hogy Spiró György írói és színműírói ténykedését a pályakezdéstől, a nyolcvanas évek elejétől kitüntetett figyelemmel kísérte a magyar irodalomkritika. A Spiró-szakirodalmat böngésző könnyen arra a megállapításra juthat, hogy a szerzővel kapcsolatban inkább recenziók, kritikák születtek elsősorban, es jóval ritkábbak a szöveg közelében maradó elemzések vagy az összegző-szintetizáló tanulmányok; amiképpen Spiró kanonikus pozíciójával, irodalomtörténeti
helyével is csak a közelmúltban kezdtek kiemelten foglalkozni. Kicsit karcosabban úgy is mondhatjuk, hogy Spiró és életműve látszólag a nyolcvanas években lejátszódó prózafordulat egyik nagy vesztese. A Balassa Peter nevével fémjelzett prózakritikai újragondolás-újraalapozás nem tulajdonított különösebben nagy jelentőseget Spiró Györgynek, amint – hogy mondjunk egy Spiró számára megkerülhetetlen szerzőt – Kertész Imrének sem. Ennek a fenntartásnak bizonyítéka nem a látványos kritika (bar a Balassa-hagyatékból előkerült Ikszek-bírálat ezt a képet módosítja), hanem a beszédes hallgatás. Spiró egészen más irodalomfogalommal, hagyománytudattal es prózaesztétikai kelléktárral dolgozott abban az időben, amikor legkivált Esterházy Peter es Nádas Peter szövegei – szó szerint – átírták az addigi kánont es kritikai konszenzust. (Hogy mennyire másképpen és máshogyan írták át, az csak évekkel-évtizeddel később csapódott le, mindenesetre ikerségük és sikerességük között szükségszerű volt a kapcsolat, leginkább Balassa számára.) A Spiró-recepció másik jellemző sajátossága, hogy néhány állandó kritikus, hűseges értelmező végigkísérte Spiró egész pályáját, a kezdetektől egészen mostanáig. Fodor Geza (aki jelen kötet összeállítása alatt távozott), Margócsy István és Radnóti Sándor különböző pozíciókból és szempontrendszerrel figyelte az életmű alakulását, ami bennük közös a folyamatos értelmezői figyelem. Fodor Geza szamara a színház és a kultúra összekapcsolódása és ellentmondása, Margócsy számára a történelmi regény műfajának rugalmassága es korlátoltsága, Radnóti számára pedig az ideológia, a politika es a fikció szövevénye volt a legfontosabb. A Spirómánok sorába tartozik meg Radnóti Zsuzsa es Vári György is. Radnóti Zsuzsa a drámairó-dramaturg Spiró tárcanélküli monográfusa, Vári pedig tanulmányléptékű kritikaiban a hírek szerint egy leendő Spiró-monográfia előmunkálatait végzi el. Néhány kritikának a kötet készítésekor címet adtunk, ha nem rendelkezett azzal – Fodor Geza es Horpácsi Sandor esetében a szerzővel erről sajnos már nem konzultálhattunk.
A szövegek sorában Balassa Peter csak jóval halála után, 2009- ben közreadott Spiró-kritikája bizonyos szempontból kivételt képez: talán szokatlan gesztus egy publikálatlan mű felvétele egy recepciótörténeti áttekintésbe, am tekintettel Balassa „egyszemélyes intézmény” statusára a nyolcvanas–kilencvenes évek magyar kritikatörténetében, joggal feltételezhetjük, hogy véleménye sokak szamara irányadó volt Spiró írásművészetének megítélésekor. Jelen kötet egyszerre igyekezett érzékeltetni, hogy egyfelől – színpadi metaforával – az életmű bizonyos területei mennyire jól be vannak világítva, másfelől bizonyos művek es műfajok a mai napig árnyékban vannak. A kötet összeállításakor, a szövegek elhelyezésekor kettős logikát követtünk. Alapvető tagoló elvnek a kronológiát hívtuk segítségül. Az időrend pedig valamelyest meghatározta a témarendet is; ugyanis Spiró életműve tömbszerűen teljesedett ki. A pályakezdés kontextusában a verseskötet (História) után első regénye, a Kerengő következik. Eztán írja első nagyregényét Az Ikszeket, amelyet a kilencvenes évek elején A Jövevény, a végén pedig A jégmadár követ, hogy aztán az ezredforduló után megszülessen a megérkezés-beérkezés mérföldköve, a Fogság, ennek hatására is újraértelmeződjön A Jövevény, immáron mint Messiások, es A jégmadár után meg egyszer nekifusson a szatíra kihívásainak (Feleségverseny). Ebben a sorban Az Ikszek es a Fogság kiemelkedése látványos, ezt a tanulmánykötet is visszaadja, miközben igyekszik épp a Fogság kritikai perspektívájából megmutatni annak előzményeit. A nagyepika mellett a kisepika, Spiró páratlan novellisztikája, a folyamatosan bővülő önéletrajzi jellegű novellaciklus, az Álmodtam neked, külön ívet húz. A drámaírói életmű kezdete a nyolcvanas évek elejétől számítható. Spiró drámáiról és a színházi Spiróról ez a tanulmánykötet elsősorban keresztmetszetet próbál felmutatni. Az elmúlt években új tehetségekkel, izgalmas, fiatal hangokkal gazdagodó magyar drámaesztétika es színháztörténet régóta adós egy áttekintő összegzéssel Spiró-ügyben is. Ezzel pedig máris annál a dilemmánál vagyunk, amely a kötet szerkesztése közben többször is felmerült. Hány Spiró György létezik, és hogy a különböző Spiró Györgyök között milyen kapcsolatok írhatóak le? Ha a pályakezdő költő karakterét zárójelbe is tesszük, akkor is ott van a prózaíró, a drámaíró, a dramaturg, a színházigazgató, a szlavista, az összehasonlító irodalomtörténész, a kritikus, az esszéista, a műfordító, a Shakespeare-kutató, a drámatörténész, az esztéta, az egyetemi oktató, a polonista, a Közép-Európa-szakértő, a publicista es a közszereplő. Ez tizenhét eltérő-azonos szubjektum. Ezzel a sokoldalúsággal az utolsó fejezet kivan foglalkozni, itt Spiró történelemszemlélete, lengyelországi megítélése es irodalomtörténeti kánonja kerül a középpontba.
A tanulmánykötet nemcsak Spiró írásművészetét, hanem a Spiró- művek értelmezéstörténetét is reprezentálja. Ekként pedig a recepció sajátosságait is próbálja megmutatni: a sok kritikát – zömük intenzív rövidkritika – és a kevesebb tanulmányt. Egy olyan oeuvre-hoz kivan ezzel a kötet kapaszkodót nyújtani, mely sajátos belső dinamikával rendelkezik, amelyet járatlan utak magányos keresése és a folyamatos újraírás egyaránt jellemez, melynek színvonala az irodalomkritikusok szerint igencsak hullámzó, de amely mégis mozgásban tartja – sokszor épp megoldatlanságaival – az irodalomértést, s amely az utóbbi időben olyan jelentős közönségsikernek örvend, hogy érdemesnek látszik számot vetni vele.
