A nagysikerű Barátságháló hősei újabb kalandokba keverednek. Lencsi és barátai útja messzire vezet, egészen a titkok terméig. De vajon működik-e a barátságkristály?
A könyvet 2020 májusában beválasztották a Bookline és az UNICEF Magyarország Szívünk rajta programjába, Magyarósi Éva akkor a követlezőt mondta a kötetről: "Ez a képi világ igazi atmoszférát tud teremteni az ébredező kamaszérzékenységnek is. A fiatal olvasó remélhetőleg könnyűszerrel azonosulni tud a főszereplők karaktereivel, és kényelmesen bele tud simulni az átlagos és nem átlagos helyzetekbe."
Somfai Anna: Barátságháló. A titkok terme (részlet)
Horváth Ildi rajzaival
- fejezet, amelyben Lencsi és társai a piramisba lépnek, és barátokra találnak
9.1 A piramis szellemei
A kaptató után az ösvény éles kanyart vett, és ahogyan a fák közül kibukkantak, váratlanul a teljes építmény ott magasodott előttük. Lencsinek elakadt a szava: a teraszokkal tagolt piramis olyan hatalmas volt, hogy a kiállítás plasztik piramisa, amelytől korábban rettegett, játékdoboznak tűnt mellette. Itt azonban mégsem érzett félelmet, az elhagyatott, pálmákkal és trópusi növényekkel benőtt épületet inkább a magány és titokzatosság légköre lengte körül.
Kornél előrerohant, megtapogatta a köveket, és a tetőhöz vezető hosszú lépcsősor alján feliratokat talált:
– Maja hireoglifák! Felfedeztünk egy valódi maja piramist! – lelkendezett.
Mira és Tomi is utánaszaladt, Lencsi azonban lassabb tempóban, a gondolataiba mélyedve követte őket. Maga sem tudta megmondani miért, de úgy érezte, be kell lépnie a titokzatos épületbe. Keresd a titkok termét, hangzott a fülébe újra meg újra Rubint, a róka szava, Gyömbér üzenete. Ezidág nem gondolt rá, de most határozottan érezte, nem véletlenül vezetett ide az útjuk.
Hanszóló is a piramishoz bicegett, és leroskadt a lépcsőre. A bokáján teniszlabda méretű duzzanat éktelenkedett.
– Felfoghatatlan… Ez a piramis nem az a piramis – mormolta maga elé, a fejét ingatva.
Monaliza mellé telepedett, és vizet csorgatott a bokájára.
– Ne aggódj, míg nálunk a kristály, biztosan hazavezet minket.
– De mégis, hogy a csodába működik?
Lencsi melléjük lépett, és a tanár kezébe nyomta a kristályt, hogy szorítsa a bokájára. A duzzanat pár perc alatt felére zsugorodott, ám a kristály ekkorra már jóval halványabban világított.
– Köszönöm – adta vissza Hanszóló. – Fura, de én is világosan érzem a hatását. Nem csodálom, hogy az a Füstös Tükör álnevű gazember rá akarta tenni a kezét. Egyébként, te hogy jutottál hozzá, és Füstös úr honnan tud róla, hogy nálad van?
Ám Lencsinek nem maradt ideje válaszolni, a piramis zárt teteje felől iszonyatos, többszólamú sikoly hallatszott.
A gyerekek rémülten menekültek vissza az őserdő fedezékébe, és Hanszóló meg Monaliza is futva követte őket. Onnan hallgatták a falakról visszaverődő, vibráló, földöntúli hangokat.
– Kellemes fogadtatás – dörmögte Hanszóló, mikor a hangok valamelyest halkultak.
– A piramisokat mindig holt lelkek uralják – tájékoztatta őket Mira –, és nem szeretik a hívatlan látogatókat. Ha be akarunk jutni, meg kell nyernünk a bizalmukat, különben a vesztünkre törnek.
– Valóban nem úgy hangzik, mintha bizalommal lennének irántunk – értett egyet Hanszóló két újabb halálsikoly közti rövid szünetben.
A következő tíz percben a fülükre tapasztott kézzel várták, hogy végre csendesedjen a piramis rémisztő hangja. A hirtelen beállt csendben egymásra néztek:
– Forduljunk vissza a fához, ahonnan érkeztünk – mondta szilárd meggyőződéssel Hanszóló.
– Nem – mondott ellen Lencsi és Kornél egyszerre. – Nem fogjuk kihagyni, hogy felfedezzünk egy valódi maja piramist – nyomatékosította Kornél.
– A visszaút különben is a madárpók fészke mellett vezetne, és Füstös Tükör talán már lesben áll – tette hozzá Lencsi.
– Én nem bánnám, ha szemtől szembe találkoznánk, szívesen darabokra törném azt a füstös képét – morogta Hanszóló. – Viszont nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy felsántikáljak ezen a kolosszális lépcsőn, és a kísértetek barátságába férkőzzek. Brr – rázkódott meg –, mintha a nagymamám kísértethistóriái kelnének életre. Amikor nála aludtam, rendszeresen rémmesékkel traktált: temetők felett világító, fejetlen lidércekről meg gyanútlan halandókra vadászgató, vérszomjas szellemekről.
Monaliza Hanszóló homlokára tette a kezét.
– Van egy kis hőemelkedésed – állapította meg hűvösen –, de szerintem itt szó sincs szellemekről. Ha alaposabban megnézitek, valami fekete alak mozog a rések között – vizsgálgatta a piramis tetejét összehúzott szemmel.
– Felmegyek, és körülnézek – határozta el magát Lencsi. – A kristály nem jelez semmiféle veszélyt – mutatta a nyugodt, zöldes fénnyel világító követ.
– Egyedül akarsz összebarátkozni az üvöltő szellemekkel? – képedt el Hanszóló.
– Velem van a kristály, és egy ideje az az érzésem, egy régi barátom is a közelben van.
– Remélem, nem kísértet az illető.
– Dehogy, egy vörös szőrű, beszélő cicáról van szó.
Hanszóló csak a szemöldökét húzta fel válaszképpen, aztán megnedvesített egy zsebkendőt, és a homlokára tette. Talán a pókméreg hatására, de úgy érezte, egyre kevésbé képes lépést tartania az eseményekkel.
– Különben sem megy egyedül – állt Lencsi mellé Kornél.
– Szerintem én is remekül szót értek a szellemekkel – bizonygatta Mira.
– Inkább a piramis, mint a pókok – emelte föl a mellette szaglászó Mázlit Tomi. – Induljunk!
A két tanár összenézett. Monaliza állta Hanszóló tekintetét, aki végül lassan, fáradtan biccentett.
– Azonnal kiáltsatok, ha segítségre van szükségetek. És bármit találtok, gyertek vissza – engedte el őket Monaliza.
Amint a gyerekek elindultak felfelé a lépcsőn, Hanszóló szeme lecsukódott, feje hátrabillent, majd Monaliza vállára hanyatlott.
