Simone De Beauvoir: Amerikai szerelem, Jaffa, Bp., 2009.
Sylvie Le Bon de Beauvoir előszava az angol kiadáshoz
Simone de Beauvoir Nelson Algrenhez angolul írott leveleit nyilvános aukción szerezte be az Ohiói Állami Egyetem; Beauvoir viszont megtartotta azokat, amelyeket Algren írt neki. Az „óceánon átívelő szerelmi történet” krónikája egyedülálló a Simone de Beauvoir által folytatott termékeny levelezésben, mivel ez egyszer egy teljesen más érdeklődésű emberrel levelezett. Más esetekben mindig hasonszőrűekkel váltott leveleket, akikkel intimitás nélkül is közelséget érzett, amely a „közös világból” fakadt. Írásaik különbözőségekről is árulkodnak, de egy választott szellemi rokonságon belül. Simone de Beauvoir Algrennek írott levelei nem egy hasonló gondolkodású emberrel való találkozásról árulkodnak – mint például a Jean Paul Sartre-hoz írott levelek esetében – hanem egy teljesen „más” ember megismeréséről. Ennek magyarázata felülemelkedik a más-más nemzethez való tartozáson, és a két főszereplő – vagyis „az amerikai férfi” és „a francia nő”– idegenként való közhelyes beskatulyázásán; ehelyett a nemzetiségük különbözősége egy alapvetőbb „idegenség” egyszerű és könnyen észrevehető szimbólumaként szolgál, amely egyszerre elválasztotta, ugyanakkor izgatta is őket.
Ennek a bugrisnak, ennek az idegen lénynek a váratlan érkezése késztette arra Simone de Beauvoirt 1947-ben, hogy felülvizsgálja univerzuma „magától értetődő” dolgait: a nyilvánvaló feltételezéseket, az egyértelmű megállapításokat, a régi barátaival megismert világ ismerős valóságait. Vajon szükségét érezte volna, hogy úgy mutassa be ezeket a valóságokat Cocteau-nak, Gide-nek, Colette-nek, mintha marslakók lennének? Bemutatta volna magát, saját hátterét, az életét Párizsban? Nem, ezek teljes egészében női és írói létének részét alkották. Szükségtelen lett volna beszélni nekik a nácik La Pouèze-be való érkezéséről, Giacomettiről, a Sartre premierjeit megelőző őrjöngő próbákról, a Párizs felszabadítását követő elviselhetetlen boldogságról, irodalmi rokonszenveiről és ellenszenveiről, Camus-ről, Koestlerről, Dullinről, a túrázás iránti vonzalmáról, a családi élet ürességétől való félelméről, az „egzisztencialista” klubokról, Pierre Brasseurről, a politikai találkozókról… De az amerikai Közép-Nyugaton élő Algren olyan lehetett, mint aki egy másik bolygóról érkezett; mindenre meg kellett tanítani, mindent el kellett neki magyarázni, mindenbe be kellett vezetni. Beauvoir nem támaszkodhatott többé a kimondatlan egyezményekre, a közös feltételezésekre, bármiféle hallgatólagos vagy magától értetődő dologra. Fényévnyi különbséget igyekeztek áthidalni. Természetesen akadt olyasmi, ami összehozta őket, nem utolsósorban az, hogy mindketten írtak. Ez olyan erős és életteli köteléket teremtett közöttük, mint a munkájuk, amelyért mindketten éltek. De különbözőségeiket is kiemelte; a lelkiismeretüket, élményeiket, írói reményeiket tekintve mi volt közös bennük? Az akadályok áthághatatlannak tűntek, és jóval magasabban tornyosultak egy egyszerű kulturális különbségnél.
Amikor semmi sem magától értetődő, amikor a világ megnyugtató ismerőssége is odavész, akkor semmi más nem marad, mint a puszta jelenlét. Két ember, egy férfi és egy nő, akik nem ismerik, mégis szeretik egymást. Megisszák a bájitalt, aztán egymásra néznek és megkérdezik: ki áll előttem? Magával ragadó, felkavaró, nyugtalanító élmény. Simone de Beauvoirt bizonyára a saját énjével való ösztönző távolság babonázta meg, amikor nekilátott, hogy levelet írjon Algrennek, a késztetés, hogy szűz területen kezdjen újra mindent. Egy új kezdet, amelyben kitette magát a veszélyeknek, védőháló nélkül, és amely akkora merészség volt, mint az óceánt átrepülni akkoriban Párizs és New York között. A szerelmük a repülőgépnek köszönhetően született és halt el. Viszonyuk során végig hallható a Comet-repülőgépek zúgása, amelyek akkoriban az óceán felett repültek, izgalmas, veszélyes kalandot sugallva azokban a távolba vesző időkben. A halálos szerencsétlenségtől való félelem, a kínzó szerelmi bánat – lehetetlen az egyiket a másiktól elválasztani.
1947. június 13. péntek
Drágaságom!
Tegnap reggel megérkezett a levél, élénkpiros, kék és fehér, mint a francia zászló. Kedves, hosszú levél volt, és nagyon örültem: az ember négyszer-ötször is elolvashatja anélkül, hogy kívülről tudná. Te egy igazán kedves ember vagy. A parti a szokásos kudarc volt. Mégis élveztem, mert én mindig mindent élvezek. A pince remek volt, nagy és sötét, egy kellemes bárpulttal, és jók voltak a lemezek; volt rengeteg gin, whisky, konyak és válogatott vendégek. Mégis kudarcba fulladt az egész. Azt hiszem, az emberek túl sokat ittak, és nem tudják, hogyan kell inni. Én magam is sokat ittam, de észnél voltam. Két óra elteltével mindenütt fiúk, lányok aludtak, sírtak, hánytak minden sarokban. Segítettem nekik hányni, adtam zsebkendőt a síráshoz, nagyon igyekeztem, de sajnáltam az egészet. A zenészek már az elején eszméletlenre itták magukat, nem volt se gitár, se zongora, se fúvósok. Úgy tízen maradtunk józanul, és a parti hajnali ötig tartott; de senki nem volt túl eleven, kivéve engem. Ötkor Párizs nagyon szép, élvezet sétálni hajnalban.
El kell mondanom, hogy amikor utána találkoztam az emberekkel, mind azt mondták, hogy nagyon jól érezték magukat a partin, még az alvó, síró, hányó emberek is ezt mondták. Talán mégsem volt olyan nagy kudarc. A táskámat ottfelejtettem a pincében. Másnap reggel elmentem a hotelbe, amelyhez a pince tartozik, és kértem a táskámat. A recepciós odaadta, aztán megkérdezte tőlem, hogy „Nem talált egy szemet?”. Nagyon kellemetlen volt ezt hallani, nagyon megrémültem. Azt feleltem, „Nem!”. Erre azt mondta: „Az egyik fiatalember idejött ma reggel, és azt mondta, hogy itt hagyta a szemét a bárpulton, a virágcserepek közelében, de nem találtuk meg. Üvegszeme van, és éjszaka kivette, hogy megmutassa egy barátjának, aztán megfeledkezett róla”. Szóval végül is semmi borzasztó, de egy pillanatra az egész világ nagyon furcsának tűnt.
Örömmel olvastam a festett szőkéről1, Tigrisről és Mademoiselle G.-ről. Örülök, hogy a regényeden dolgozol. Jó legyen. Nem biztos, hogy tetszenek a címek, amelyeket ajánlasz neki2, mindenesetre én azt hiszem, a második jobb lenne, bár tényleg Céline-t1* idézi. Talán a napokban találsz valami igazán jót.
Mivel érdekel az egzisztencializmus, mesélek neked Camus-ről, aki a Közönyt írta, éppen most adott ki egy érdekes könyvet. Az a címe, hogy A pestis. Lényegében arról szól, amikor a német katonák elfoglalták Párizst, bár az oráni pestis történetét meséli el. Leírja a szörnyű betegséget, a város magányát, ahol az egész történik, a fertőzés miatti aggodalomban bezárt ajtókat, egyesek félelmét, mások bátorságát. Egész végig az emberi élet értelmét keresi, hogy miért van így, és miért fogadjuk el. Nem értek egyet mindennel, de a legnemesebb francia nyelven ír, és a könyv egyes részei igazán meghatóak és szívhez szólóak.
Nagyon büszke vagyok, mert kaptam néhány levelet amerikaiaktól, akik gratulálnak a cikkhez, amelyet a Sunday Supplementben olvastál, és amelyet a gendarme3** olyan gonoszul minősített. Büszke vagyok, mert láthatólag úgy gondolták, hogy megértettem valamit Amerikából. Tudod, hogy teljesen el vagyok szánva rá, hogy jövőre hosszabb időre menjek vissza Amerikába. Tudom, hogy nyélbe tudom ütni, ez egészen biztos. Így ha nem tudsz Franciaországba jönni, nem segít Isten és a lovak4, akkor is jól fogjuk érezni magunkat. Talán veszünk egy autót, és utána eladjuk, vagy repülővel és busszal járjuk be az országot. És hosszan időzünk New Orleansban. Nagyon izgatott vagyok, ha rágondolok. Annyira szeretnénk veled egy igazán nagy utazást tenni. Ha mindent úgy élvezel, mint a repülőgépen, és mint New Yorkban, akkor nagyszerű szórakozás lesz. Nagyon mulatságos vagy, tudod, és mivel szeretjük egymást, sokat tudunk majd nevetni együtt, ami szintén jó dolog. Szeretni egymás és nevetni, ez nagyon kellemes módja az utazásnak.
Most szombat este van, megyek vissza vidékre, esik és hangosan fúj a szél. Én szeretem. Mit szólsz az angolomhoz? Nagyon gyenge? Tetszik, ahogyan írok? Az angolom arra biztosan elég, hogy elmondjam neked, mennyire szeretlek. És biztos, hogy el is tudod olvasni. Drágaságom, a leggyengédebb csókjaimmal csókollak.
Simone-od
