Felmerült már valaha benned, hogy jobb lenne a világ, ha az a személy, aki megkeseríti az életed, eltűnne a föld színéről? A McMasters Akadémia a Roxfort hangulatát vegyíti Downton Abbey patinájával és a Fehér Lótusz-hotelek luxusával, a tananyag pedig a gyilkolás művészete. Az akadémia hollétét még az oda járó hallgatók sem ismerik, a diplomamunka pedig egy tökéletes gyilkosság végrehajtása. A szellemes, váratlan és fantáziadús fordulatokban bővelkedő regény lapjain három olyan szereplővel ismerkedhet meg az olvasó, akinek minden oka és tudása megvan ahhoz, hogy végezzen kiszemelt áldozatával. Olvass bele!
Rupert Holmes: Hogyan öld meg a főnököd (részlet)
Tehát úgy döntött, hogy megöl valakit.
Gratulálunk. Ennek a kötetnek a megvásárlásával máris megtette az első lépést egy sikeres gyilkosság elkövetéséhez, melyre egyszer még büszke lehet, és amely kivívja kortársai elismerését, ha valaha tudomást szereznek róla.
Ennek a könyvnek a segítségével azonban ez nem történhet meg.
Mind ez idáig a kezdő törlésznek nemigen volt más választása, mint vakon az igazságszolgáltatás karjaiba sétálni. Az őszinte és jó szándékú amatőrök számára mind ez idáig ismeretlenek voltak az ehhez hasonló képzések (hogy az alapvető fontosságú tankönyvekről és egyéb anyagokról ne is beszéljünk). Kérjen csak bármely könyvtárostól bűnesetekkel kapcsolatos könyvet, ő vidáman a 363.2 jelzetű könyvekhez irányítja majd, ahol vaskos kriminalisztikával és a bizonyítékok elemzésével kapcsolatos kötetek várnak önre. Ha azonban ugyanettől a könyvtárostól egy olyan könyvet kér, amely segítségére lehetne abban, hogyan tegye el láb alól okleveles könyvvizsgálóját, akkor az óvatosan a kijárat, vagy ami még ennél is valószínűbb, egy biztonsági őr felé irányítja önt.
A kudarc következményeit számításba véve évekig a McMasters Alkalmazott Művészeti Akadémia volt az egyetlen észszerű választás minden emberölést elkövetni szándékozó számára. Másrészt azonban a McMasters képzése a mai napig csak a legtehetősebbek számára volt elérhető. Való igaz, nehéz olyan egyetemi képzésre diákhitelt felvenni, mely intézmény nemcsak önnön létezését tagadja, de ráadásul
más emberek létezésének kiiktatását tanítja a hallgatóinak.
Sajnálatos módon a McMasters nem kap támogatást a máskor igencsak bőkezű Egyesült Államok kormányától annak ellenére sem, hogy sok végzősünk igen magas beosztásban dolgozik ott. Így tehát kénytelenek vagyunk egyedül boldogulni, ami sajnálatos módon tükröződik tandíjunkban is.
Pozitívum azonban, hogy az akadémia kollégiuma és étterme már rég megkapta (bár nem hivatalosan) a hőn áhított három Michelin-csillagot.
Évekig sürgettem, hogy az igazgatótanács tagjai tegyék számomra lehetővé, hogy megosszam a McMasters néhány alapelvét az érdeklődő közönség kiválasztott tagjaival. Legmerészebb álmom valósult meg azzal, hogy ez a kötet létrejött: olyan megnyugtató eszközt kap így kézhez az olvasó, mely elhozza az örök nyugodalmat az általa kiválasztott személy számára. Őszintén remélem, hogy az itt olvasható leckék túlmutatnak majd a mesebeli ábrándok világán, és egy valódi happy endhez segítenek hozzá valakit, aki ezt érdemli.
Az emberek gyakran mondogatják, hogy „Legszívesebben kinyírnám ezt meg azt”, mégis kevesen vannak, akik tesznek is ezért valamit.
Azon olvasóink számára, akik azért néznek bele ebbe a könyvbe, mert még nem biztosak benne, hogy
a gyilkosság a legjobb megoldás, én azt mondom, ezt a döntést soha nem szabad elsietni.
A gyilkosság ugyanis olyan esemény, amely megváltoztatja az életünket. A célszemélyéről nem is beszélve! Mielőtt azonban továbblépne, fel kell tennie magának négy kérdést.
1. Szükség van-e erre a gyilkosságra?
Röviden: nincs más megoldás? Egyesek nagyon gyakran fordulnak egy általuk könnyűnek ítélt megoldás felé anélkül, hogy megvizsgálnák az alternatívákat. Megölné a vezérigazgatót ahelyett, hogy megpróbálná elcsábítani a fiát vagy a lányát? Elég ostobának fogja érezni magát, miután elkövette a kockázatos és nehéz „bűncselekményt”, ha később kiderül, nem is lett volna rá szükség. Végzetes túlzás lenne ez, a szó legszorosabb értelmében.
2. Megadott-e minden lehetőséget a célszemély számára, hogy megbánást tanúsítson?
Tartson önvizsgálatot.
Adott lehetőséget a célszemélynek arra, hogy megváltozzon, és új, jobb életet éljen?
Jobban fog aludni a gyilkosság utáni éjszakán, ha tudja, előző nap megadott a célszemélynek minden lehetőséget arra, hogy másnap felébredjen. Persze ha ő nem élt ezzel a lehetőséggel, nyugodt lelkiismerettel hajthatja végre a törlést. Végtére is, ha a másik ember viselkedése nem hagy az ön számára más kiutat, mint hogy megölje, a gyilkosság tulajdonképpen nem más, mint gondatlanságból elkövetett öngyilkosság.
3. Milyen ártatlan emberek szenvedik meg a tettét?
Ne azt kérdezze, ki az, akiért a harang szól, hanem azt, ki gyászol majd a harangszó hallatán. Ha a válasz az, hogy senki, ne legyen önben feszültség (főleg, ha áramütéssel tervez végezni valakivel). De főleg:
4. Jobbá teszi-e ez a törlés mások életét?
Azt kívánom, hogy a nap végén, amikor megtette, amit kellett, minden McMasters-diplomás elmondhassa, a világ jobb hely lett azáltal, hogy ellenfele már nem létezik.
Amennyiben az első, a második és a negyedik kérdésre igen a válasz, a harmadikra pedig az, hogy senki, arra biztatom, olvasson tovább. És ahogyan azt alapítónk egyszer megfogalmazta számomra: „Remélem, csupán költői igazságszolgáltatással kell szembenéznie.”
Sok vita és elmélkedés után úgy véltük, hogy akkor nyújtjuk a legmegfelelőbb iránymutatást a McMasters módszertanának kanyargós ösvényén, ha betekintést engedünk régi diákjaink történeteibe. Legyen azonban óvatos!
A történetek nem minden szereplője járt sikerrel, úgyhogy semmilyen körülmények között ne kövesse a példájukat,
míg meg nem ismeri, milyen következményei lettek tévedéseiknek. A történetekben, melyekben a halál győzedelmeskedik az élet felett, szeretnénk arra is felhívni a figyelmét, hol vezettek a hibák kudarchoz, melyért egy McMasters-diáknak bizony olykor olyan súlyos árat kell fizetnie, mint amilyet a célszemélynek szánt sorsául.
Mivel végzőseink és munkatársaink anonimitása mindig is elsődleges szempont volt számunkra, diákjaink esetében igyekszünk kerülni a valódi nevük használatát (illetve a felvett álnevükét is), még akkor is, ha a huszadik század közepéről beszélünk – melyet joggal tartanak a régi McMasters aranykorának –, és ma már a legtöbben, akiket a leleplezés kellemetlenül érintene, nincsenek abban a helyzetben, hogy elérje őket a törvény szigora. Ami engem illet, a sors elképesztően kegyes volt hozzám; egészséget, időt és számos lelkes segítőt adott számomra, így rájuk – és az emlékezetem hiányosságait kiegészítő bőséges
korabeli jegyzeteimre – támaszkodva képes voltam jó néhány bűncselekményt felidézni.
Ne felejtsék, hogy a továbbiakban általában túláradó személyiségem egy névtelen harmadik személyű elbeszélő álruhájába bújtatom (bár én volnék az első, aki, ha lehetőséget kapna rá, így kiáltana: én vagyok az!). Azon alkalmak esetén, amikor elbeszélésem során a mindentudó narrátor szerepébe csúszom bele, és mások belső gondolataiba vagy privát pillanataiba engedek betekintést, melyeknek én magam aligha lehettem volna tanúja, legtöbbször az adott személy velem (gyakorta mint kari tanácsadójával) bizalmasan megosztott élményeire, illetve az akadémia toborzásért felelős, terepen dolgozó ügynökeinek beszámolóira hagyatkoztam. Ahol pedig azokról ejtek szót, akik a McMasters Weltanschauungja (világnézete) szempontjából a legundorítóbbak, igyekszem irántuk érzett személyes megvetésemet a lehető legtávolságtartóbban, akadémiai fordulatok használatával kifejezni.
Egyesek talán azzal érvelnek, hogy a második világháború utáni évekből felmutatott példák aligha készítik fel az embert arra, hogy manapság gyilkosságot kövessen el. Nekik azt válaszolnám, hogy bár ellenségeink tudományos felkészültsége sokat fejlődött, a McMasters-féle törlések alapelvei éppoly időtlenek, mint Issza haikui, Piranesi börtönrajzai vagy Beethoven utolsó vonósnégyesei. A gyilkosságok aranykorának kapuit kitárva úgy érezhetjük, a friss levegő kisöpri a modern kriminalisztika állott, hidegvérű számításait, vagy ahogyan mi emlegetni szoktuk, „a badarságokat”.
Ne lepődjön meg azon, hogy a kötetben említett személyek ez idáig ismeretlenek voltak. Mi, a McMasters oktatói igen büszkék vagyunk arra, hogy elkerül minket a köz érdeklődése. Nézzük csak a régi gyilkosokat: Nerót, a Borgiákat, dr. Crippent… vagy éppen az el nem ítélt Lizzie Bordent, és gondolkodjunk el egy pillanatra.
Mi az, ami ezekben az állítólag nagy formátumú gyilkosokban közös?
A válasz az, hogy már hallottunk róluk. Szégyen, gyalázat! Ha mást nem is jegyez meg ebből az előszóból, azt az egy dolgot mindenképpen érdemes, hogy a sikeres törlész az ismeretlen törlész. El sem kezdem sorolni, mennyi McMasters-végzős működik manapság is a szórakoztatóipar, a sport és a politika jeles képviselőjeként. El sem kezdem sorolni, mert ha így tennék, egy életre rács mögé kerülnének. Akadémiánk frusztráló, ám szükségszerű nehézsége, hogy mi sosem büszkélkedhetünk sikeres öregdiákjaink sokaságával. Gyakorta mondjuk azt az akadémián, hogy „Ha egy gyilkossági ügy megoldatlan marad, egy McMasters-diák sikeresen vizsgázott.”
Természetesen nem mindenki alkalmas erre a tudományterületre. Vannak olyanok, akik dicsőségre és elismerésre vágynak. Ők közhírré teszik a bűncselekményeiket, levelet írnak a sajtónak, esetleg számos ügyetlen nyomot hagynak maguk után, melyekkel szinte saját magukat buktatják le. Mi a McMastersnél elutasítjuk az ilyen jelentkezőket. Amennyiben hírnévre vágyik, vagy mazochistaként egyenesen arra, hogy megbüntessék – az önért tett minden erőfeszítésünk ellenére is –, jobb, ha nem folytatja az olvasást.
Ebben a kötetben kitérünk akadémiánk labirintusszerű kampuszának néhány elragadó pontjára:
a varázslatos tó körüli favázas üzletekre és éttermekre; dísz-, konyha- és mérgező növényeket termesztő kertjeinkre; csillogó szökőkútjainkra és tündöklő sétányainkra, napfényes strandunkra, a bogáncslabirintusra, a sportpályákra, karaink különös épületeire és a Finsterwoldénak nevezett sűrű erdőre. Ez a kötet azonban szándékosan nem szolgál útikalauzként. (A kedvező árú Illusztrált útikalauz mindig kapható a zárt belső udvar melletti kis könyvesboltban, Mussel büféjében, illetve a diákszövetség üzletében. Ára részben visszatérítésre kerül, amikor a végzős azt az iskola elhagyásakor kötelezően visszaszolgáltatja.) Inkább csak szerény kísérletet teszek arra, hogy iskolánk módszertanával és céljaival korábban megismerkedő öregdiákjaink tapasztalatai alapján érzékeltessem a McMasters-kampusz hangulatát mindazokkal, akik egyéni tanrend szerint végzik tanulmányaikat.
Hadd fejezzem be azzal, hogy mély meggyőződéssel állítom (nem kedveljük „az úgy ítélem meg” kifejezés használatát), hogy a McMastersnél elsajátítható sok gyakorlati tudás mellett gazdag filozófiai ismeretekhez is juthat az, aki az akadémiára jár, vagy ezt a kötetet olvassa. Azt remélem, a tudásanyag elsajátítása közben az olvasó jobban megérti és nagyra értékeli majd, milyen törékeny is minden élet… és hogy úgy éli majd minden napját, hogy az akár az ellensége utolsó napja is lehet.
A kötet fókuszáról
Az évmilliárdok alatt, melyek során a földi élet – ami elengedhetetlen feltétele a gyilkosságoknak – nyüzsgött ezen a bolygón, kezdve attól az első napfelkeltétől, amikor egy bátor amőba azzal a szándékkal lépett a szárazföldre, hogy tyúk vagy tojás lesz belőle, egyértelmű volt, hogy az erős uralkodik a gyenge felett. Az elmúlt évezredekben azonban Darwin elgondolásával ellentétben olyan bolygóvá váltunk, ahol a legkevésbé rátermettek nemcsak túlélnek, de gyakorta sikeresek is lesznek, és uralkodnak a náluk jobbak felett, egy olyan társadalmi rendet teremtve meg ezzel, ahol nem ritka, hogy az ostoba és nehézfejű munkaadók feljebb állnak a ranglétrán, mint jóval okosabb beosztottjaik. A McMastersnél mi a természet szándékának eme elfajulását „a fajok devalválódásának” nevezzük, és meglátásunk szerint nincs pusztítóbb modern kori dögvész egy szadista főnöknél. Büszkék vagyunk arra, hogy a McMasters Akadémia segítő kezet nyújt (vagy bakot tart) mindazoknak, akik ilyen elnyomótól szenvednek.
Így aztán annak ellenére, hogy a Föld felszínének nagy részét víz borítja, rengeteg cipőbolt van, melyek személyzete a tulajdonosból, egy alkalmazottból, és a kasszánál álló Jackie nevű személyből áll. A Föld bolygó cipőboltjainak alkalmazottai minden este hazatérnek társaikhoz, elrontják egymás hangulatát és elveszik egymás étvágyát, amikor rituálisan felidézik legújabb megaláztatásaikat, melyekért gyalázatos főnökük, a cipőbolt tulajdonosa felelős. Több szó esik róla a házaspár beszélgetéseiben, mint Hitlerről a jaltai tárgyalásokon.
Persze az ember állítólagos feljebbvalójával szemben érzett elfojtott harag és a forrongó düh korántsem korlátozódik a cipőboltok alkalmazottjaira.
Ez a hajó- és börtönlázadások, valamint a zárdai élet ösztönzője is.
A viták hevében, bár a tűz már majdnem kialszik a dékáni rezidencia faborítású dolgozószobájában, gyakran hasonlítjuk össze az egykori sikertelenségek, győzelmek és kis híján megvalósult merényletek történeteit annak érdekében, hogy ráleljünk a McMasters-módszertan nagy elméletére. Ilyenkor én magam gyakran adok hangot abbéli véleményemnek, hogy a végromlásban nincs kiszámíthatatlanabb természeti erő a szadista munkaadónál.
Hogy Kiplinget idézzem: Tudjuk, mit hozhat a Menny és a Pokol, de nincs ember, aki tudja, a király mire gondol. Kipling nevét fontos megjegyeznünk, ha másért nem, legalább azért, mert aligha találkozunk mással, akit Rudyardnak hívnak. A McMasters tantervében pedig sehol nincs olyan törlés, mely jobban megtestesítené az egyén önfeláldozását a közjó érdekében. Ha letaszítottak egy önkényurat a feudalizmus idején, birtokszerte hálaimát zengtek a szolgák. Ma sincs ez másképpen.
Ebben a kötetben három diákot választottam ki ugyanarról a végzős évfolyamról, hogy az ő példájukon keresztül mutassam be, milyen kihívásokkal és csapdákkal kell annak szembenéznie, aki egy zsarnok főnök törlése mellett dönt. A nevük Cliff Iverson, a Maryland állambeli Baltimore-ból; Gemma Lindley az angliai Haltwhistle-ből (Northumberland); valamint egy hölgy, akit egyelőre Dulcie Mown néven fogunk említeni, és aki egykor Hollywoodban élt.
Könyvünket Mr. Iversonnal kezdjük. Mivel ő támogatott diák volt
(tandíját egy patrónus fizette), köteleztük arra, hogy tanulmányai során mindvégig naplót vezessen. Ily módon a számára ismeretlen jóakarója követni tudta, hogyan halad Cliff a tanulmányaival (patrónusa pedig figyelemmel kísérhette befektetései megtérülését). Ezért aztán nagy szerencsénkre fel tudjuk használni az ifjú Iverson naplóbejegyzéseit arra, hogy az olvasó első kézből kapjon betekintést abba, milyen is a McMastersbe járni. Gemma és Dulcie egyedülálló tapasztalatait pedig a kötet későbbi fejezeteiben tárgyaljuk majd. Egy szomorú megjegyzés: Sajnálatos módon gyakran a Bukás könyörtelen mentorának tanításait a legkeservesebb megtapasztalni, és azokra emlékszünk a legélénkebben. Ezért már jó előre felhívom az olvasó figyelmét, hogy nem mind a három említett diák jár majd sikerrel küldetésében.
Hozzátenném még azt is, hogy egyikük ideérkezésekor még annál is kevesebb ismerettel bírt akadémiánkról, mint amennyit az olvasó ebben a pillanatban tud rólunk. Hiszen míg ön csalhatatlan ítélőképességgel választotta ki ezt a kötetet, és nyilvánvalóan némi előre megfontolt rossz szándékkal döntött úgy, hogy elmélyül a McMasters által képviselt tudományágban, ez korántsem volt így Cliff Iverson esetében, aki teljes tudatlanságban kezdte meg itteni tanulmányait, ami a legkevésbé sem töltötte el boldogsággal.
