Oyinkan Braithwaite debütáló regénye nem kisebb elismeréssel rendelkezhet, minthogy felkerült a 2019-es Booker-díj döntőseinek hosszúlistájára. Ez azonban a jelzésértéken túl vajmi keveset mond el a mű egészéről – de nem is szükséges, hiszen a fiatal nigériai írónő regénye önmagáért beszél. Egy egészen egyszerű, morbid humorral átszőtt történetben mesél testvéri szeretetről, családi örökségről, férfiakról és haszonlesésről. Na meg persze arról is, hogy hogyan tüntessünk el hatékonyan egy hullát.
Oyinkan Braithwaite: Hugicám, a sorozatgyilkos
Fordította: Szieberth Ádám, Athenaeum Kiadó, 2020, 232 oldal, 3999 HUF
A narrátor, Korede ápolónőként dolgozik egy lagosi kórházban. Bár ő az idősebb, mindig is csinosabb, szemrevalóbb húga, Ayoola árnyékában élt. Szépsége miatt nemcsak a férfiak, de családjuk is inkább Ayoolaért rajong, Korede közben pedig csendben teszi az idősebb testvérek dolgát. Okítja és segíti húgát, ahogyan csak tudja. Ez egészen a bűnpártolásig, vagyis Ayoola áldozatainak eltakarításáig terjed. A könyv cselekményébe kapcsolódva a gyilkos húg már a harmadik férfit teszi el láb alól – inkább mondvacsinált, mintsem valódi okból kifolyólag. Korede már rutinos az eszközök és a helyszín kiválasztásában. Annál kevesebb gyakorlata van azonban a férfiak terén (húgával ellentétben). Ám az ő szívét is megdobogtatja a jóképű Tade doktor, aki szintén szimpatizál a nővérkével. Mindaddig, amíg nem találkozik Ayoolával. Korede így egy szerelmi háromszögbe csöppenve választás elé kerül: a számára kedves férfit mentse, vagy pártolja továbbra is húga ámokfutását?
A viszonylag rövid könyvben szűkre szabott fejezetek sorakoznak egymás után még kurtábbra szabott, ám kifejező elnevezésekkel ellátva. Ez a tömörség és lényegretörés jellemzi Braithwaite prózáját is. Rögtön a közepébe vágva ismerheti meg az olvasó a kiindulóhelyzetet, amit aztán az írónő flashback szemelvényekkel egészít ki. Szükség is van ezekre a kitérőkre, ugyanis az inkább mesélősre, mint megmutatósra vett cselekményvezetésből organikusan hiányoznak bizonyos részletek. Braithwaite szinte készen ad mindent az olvasó kezébe, így sok nagy megfejtést vagy meglepetést, ha nem is tartogat a történet, a kezdőpontig vezető múlt annál inkább.
Nem folyik bele hosszas mélylélektani elemzésekbe, de eredményes módon jeleníti meg az Ayoola pszichopátiájához vezető okokat. Ayoola pedig a több fronton elszenvedett sérelmeiért a teljes férfitársadalmon vesz bosszút az apjától „örökölt” késsel.
„Nem véletlen, hogy pont a kést vette el, hiszen apánk arra volt a legbüszkébb.”
A fallikus szimbólumnak is beillő penge a bosszú eszköze mellett a káros, erőszakos családi minták öröklődésének jelképévé is válik, amin keresztül Ayoola belép ebbe a domináns, elnyomó, maszkulin világba. Korede pedig, ahogy a múltban is tette, vigyáz kistestvérére, bármi áron.
A feszültségteremtés talán a krimik, thrillerek legfontosabb eszköze, de Braithwaite fura, mégis működő módon alig él az azt előidéző eszközökkel. A feszültség elsősorban a testvérpár motivációiban jelenik meg, valamint a lebukás veszélyét belebegtető részeknél – ezek viszont nem uralják a szöveget. Az írónő így elsősorban a maga módján morbid, mégis könnyed, szórakoztató hangnemet részesíti előnyben. Ennek ugyanúgy része a szöveges, mint a szituációs humor – természetesen a sötétebbik fajtából. Előbbi főleg akkor érhető tetten, amikor Korede a jobbára egydimenziós kollégáiról beszél, vagy éppen Ayoolát próbálja meg leszoktatni az állandó posztolási kényszeréről. Utóbbi pedig a gyilkosságok eltussolásakor, valamint a Muhtarral, egy kómában fekvő beteggel történő interakcióikor.
A férfigyilkos hugica után valakinek el kell takarítania a nyomokat
Amikor egy este a húga, Ayoola kétségbeesett telefonja szakítja félbe a vacsoráját, Korede már tudja, mit várnak tőle: fehérítőszert, gumikesztyűt, kötélidegzetet és erős gyomrot. Ayoola ugyanis immár a harmadik pasiját intézte el önvédelemből, így Korede immár harmadszor takaríthat az ő...
A Hugicám, a sorozatgyilkos talán nem fogja megreformálni a kortárs krimiket, de ez láthatóan nem is célja. Szinte shakespeari dilemmák elé állítja a főszereplőket, miközben fekete komédiát művel. A végeredmény mégsem válik sem bagatellé, sem megterhelően súlyossá, miközben a háttérben meglapuló traumák nagyon sokat mesélnek az erőszak természetéről és a testvéri lojalitásról.
Szerző: Laki Péter
