A háború véget ért, és Ingrid Barrøy elhagyja a szigetet, hogy felkutassa lánya apját. Alexander, az orosz hadifogoly, aki túlélte a Rigel elsüllyedését, megpróbált átkelni a hegyeken Svédországba. Most pedig Ingrid keresve követi őt, karjában gyermekükkel, a kislány sötét szemei és egy kézzel írott cetli csak az emlékei a kapcsolatukról. Kutatása során partizánokkal és kollaboránsokkal, menekültekkel és dezertőrökkel, bűnösökkel és a régi rendszer kiszolgálóival találkozik egy olyan országban, amely még mindig magán viseli a megszállás sebhelyeit. Az útja vége előtt kénytelen lesz feltenni magának a kérdést, mennyire ismeri valójában azt a férfit, akiért mindent kockára tett.
Roy Jacobsen: A Rigel szeme (részlet)
A fjord szürke sávként kanyargott a meredek, zöld hegyoldalak között, amikor kora reggel a zuhogó esőben a Munkefjord behúzott a kongsmoeni kikötőbe, amely sűrű ködbe burkolta az erdőket, hegyeket és tanyákat. Ingrid bepakolt, felöltözött, és Kaját felkötötte a hátára. Bőröndjével a bal kezében felment a fedélzetre, és köszönetet mondott Rimalának és Alfnak, akik az ingatag hajópallónál vártak rá, egy pillanatra megállt előttük, hátha valamelyikük mondani akarna valamit, talán magyarázatot adnak az éjszakai veszekedésre, de a két férfi zavartan kerülte a tekintetét, és egyetlen szóval sem búcsúzott el tőle.
Ingrid lement a hajópallón, a szakadó esőben végigsietett a hosszú, elhagyatott mólón, majd bemenekült egy vegyesboltba, amit egy olvashatatlan, rozsdás cégér jelölt egy festetlen raktárépület végében. Bőrig ázva belépett az ajtón, ami fölött egy kis harang lógott, megállt, megfordult és az esőt nézte, ami meleg zselatinként patakzott lefelé a piszkos ablaküvegen, és közben különös harag áradt szét benne, mintha a Munkefjord legénysége megfosztotta volna valamitől, és mintha ő, ennek eredményeképpen,
már most, az út elején gyenge, haszontalan lénnyé vált volna.
A háta mögött valaki megköszörülte a torkát. Ingrid odébb húzódott, és utat engedett egy idős férfinak, aki kilépett az esőbe, az ajtó fölött megcsendült a harang, aztán újabb hangot hallott, ezúttal a bolt végéből. Megfordult és megpillantott egy idős, tenyeres-talpas, fehér ruhás asszonyt, jókora keze lisztes volt. Az asszony az összekarcolódott üvegpult fölé hajolt, úgy dörzsölgette össze az ujjait, mintha bankjegyeket számolna, és amikor felnézett, fakó tekintetében semmiféle érdeklődés nem látszott. De legalább felegyenesedett. Ingrid odament a pulthoz, elmagyarázta, hogy miféle fura ügyben jár itt, és elhangzott jó néhány „micsoda?” és „hogyan?”, két különböző nyelvjárásban, amíg megértette, hogy az asszony egyáltalán nem emlékszik menekültekre a háború utolsó évéből, sőt, senkire sem, aki azért szállt volna itt partra, hogy a kötélpálya útvonalát követve eljusson a szárazföld belsejébe, a skorovasi bányákhoz, majd onnan Svédországba. Mi több, az asszony úgy vélte, senki nem választotta volna ezt az utat, hiszen a kötélpályát a Bleichert-társaság építette, és a hegyek hemzsegtek a németektől, úgyhogy egy menekült valószínűleg inkább a fjord menti úton indul el, vagy délre megy, Høylandet megyén keresztül, nem igaz? De hát azok az utak nem Svédországba vezetnek, mondta Ingrid.
Nem, felelte az asszony.
Ingrid letette a bőröndöt, ráült és megszárogatta Kaját, aki mosolygott, miközben szempilláin esővízcseppek csillogtak.
Az asszony gondolkodott egy kicsit, aztán a pultot megkerülve előrejött, közölte, hogy Lillynek hívják, gyors mozdulattal megsimította Kaja fejét, majd visszament a pult mögé, és eltűnt egy ajtón keresztül, ami egy ideig még lengett mögötte. Nem hallatszott más, csak az eső hangja.
Aztán a hátsó szobából hangok szűrődtek ki, ingerült kiabálás és ideges nevetés. Lilly ismét megjelent, és hangosan kijelentette, hogy Ingrid is, a gyerek is csuromvizes – tessék, itt egy törölköző, Ingrid nem kér egy kis kávét?
De, kér, felelte Ingrid, és ha esetleg odaülhetne a kályha mellé?
Lilly bólintott, megjegyezte, hogy muszáj volt begyújtani ma reggel, micsoda egy vacak nyár, majd elment, és hozott egy széket.
Ingrid leült, Lilly pedig odaállt melléje.
Ingrid megkérdezte, a faluban hol lehet még beszerezni ételt. Lilly megértette a kérdést, és azt mondta, hogy ott van a bányatelep kantinja, meg van egy raktár az egyik barakkban, és persze ott vannak a tanyák is, habár olyan esetről nem tud, amikor egy idegen innen szerezte volna be a szükséges készleteket, pedig ebben a faluban nemigen történhet olyasmi, amiről ő ne tudna, fruska kora óta itt áll a bolt pultja mögött.
– Háború volt – mondta Ingrid.
– Igaz, és olyankor az emberek kevesebbet beszélnek – ismerte el Lilly. – Vagyis – javította ki magát – talán még többet beszélnek, csak suttogva.
Egymásra mosolyogtak.
Ingrid megkérdezte, találtak-e holttesteket a hegyekben az utóbbi években.
Hát, felelte Lilly, volt egy nagy bányaszerencsétlenség, de senki nem halt meg, nem, nem hallott halálesetekről.
Hozott két bögre kávét, letette őket egy szirupos hordóra, és amint ott állt, fakó tekintete egyre inkább megelevenedett. Hozott még egy széket, és leült Ingrid mellé.
Nem, Lilly soha nem hallott a Rigelről, de Ingrid valóban képes volt elhagyni a házát, az otthonát egy férfi kedvéért, alakiért, akire alig emlékszik?
