Orhan Pamuk: Fekete könyv - részlet

Orhan Pamuk: Fekete könyv, Ulpius-ház Kiadó, 2008, fordította: Tasnádi Edit, 590 oldal, 3999 Ft.

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

EGY HAVAS ÉJSZAKA SZERELMES TÖRTÉNETEI

„Munkátlan emberek és mesét, történetet keresők…”
Mevlâna

Alig hagyta el a Türkân Şoray-hasonmás szobáját, újra látta Galip a fekete-fehér filmből kilépett férfit, aki mellett Sirkecitől Galatasaray felé menet a taxiban ült. A beyoğlui rendőrőrs előtt járt, de nem tudta, merrefelé is menjen, így aztán egy pillanatra megtorpant, amikor villogó kék lámpájával a rendőrautó befordult a sarkon, és a járda mellé állt. Azonnal ráismert a kocsi felrántott ajtaján kifelé taszigált emberre. Fekete-fehér filmekre emlékeztető auráját elveszítette a két rendőr között, ugyanakkor az éjszaka sötétkék és bűnös elevensége ült ki az arcára. A mindenféle támadás elleni védekezésül az őrs épületét erősen világító lámpák fényében sötét vérnyom tűnt fel a szája sarkában, de nem törölte le. Táskáját az egyik rendőr tartotta a kezében. Maga elé nézve lépegetett, mint aki belenyugszik a bűnösségébe, mégis elégedettnek látszott. Az őrs külső lépcsőjéhez érve meglátta Galipot.

 Jó estét, uram!  köszöntötte furcsa és ijesztő élvezettel.

 Jó estét!  köszönt vissza bizonytalanul Galip.

 Ki ez?  mutatott felé az egyik rendőr, de a férfit közben belökdösték az épületbe, így Galip nem hallott többet.

Egy óra felé járt, mire kiért a főutcára, de még mindig jártak a havas járdákon. „Az angol konzulátus kertjével párhuzamos utcák valamelyikében volt egy reggelig nyitva tartó hely  gondolta Galip , ahová nemcsak az Anatóliából vacsorázni érkező újgazdagok, hanem tanult emberek is járnak.” Az efféle információkat Rüya szerezte be az ilyen helyekről némi malíciával beszámoló művészeti folyóiratokból.

A Tokatlıyan Szálló régi épülete előtt İskenderbe botlott. Szájából dőlt a rakıszag. Elment a Pera Palas Szállóba a televíziósokért, megmutogatta nekik „az ezeregyéjszakai Isztambult” (szemetesekben kotorászó kutyákat, kábítószer- és szőnyegkereskedőket, kövérkés hastáncosnőket, éjjeli mulatók vagányait stb.). Jártak egy mulatóban, ahol egy furcsa, táskás férfi egy érthetetlen szó miatt vitát robbantott ki, nem velük, másokkal, aztán jöttek a rendőrök, és elcipelték a férfit, egy másik férfi az ablakon keresztül menekült közben. Minde zűrzavar után mások is átültek hozzájuk a szomszédos asztaloktól. Ekkor kezdődött az igazi mulatság  ha akar, Galip is csatlakozzon hozzájuk. Végigjárták szinte az egész Beyoğlut, hogy İskendernek filter nélküli cigarettát találjanak, aztán beléptek az éjszakai mulató ajtaján.

Vidámság, nemtörődömség és lárma fogadta Galipot. Az angol csoportban egy szép újságírónő mesélt éppen. A zenekar már elhallgatott, a bűvész kezdte el műsorát. Dobozokból dobozokat, majd azokból még újabbakat varázsolt elő. Egy görbe lábú kis nő volt a segítőtársa, a köldöke alatt császármetszés nyoma látszott. Galip arra gondolt, hogy a nő gyereket nem, legföljebb a kezében tartott álmos nyulat tudná a világra hozni. A Zati Sungurtól koppintott „elveszett rádiós” trükk után újra dobozok kerültek elő dobozokból, de arra már senki sem figyelt oda.

Az asztal túloldalán ülő angol nő szavait İskender fordította törökre. Galip derűlátóan úgy képzelte, hogy a félig már elszalasztott történet értelmét a nő kifejező arca alapján meg tudja fejteni. A történet hátralévő részéből az derült ki, hogy egy nő (Galip feltételezése szerint maga az elbeszélő) egy nyilvánvaló igazságról, egy búvártól átvett bizánci pénzen felfedezett titokról akarta meggyőzni az őt kilencéves kora óta ismerő és szerető férfit, ő azonban a nő iránti szerelmén kívül nem látott semmit, így az együtt szemlélt titokra sem volt szeme; a szerelem miatt azonban ontotta a verseket. „A búvár felhozta a tenger mélyéről a bizánci pénzt, és ennek köszönhetően az unokatestvérek összeházasodtak. A nő hitt a pénzen látott arc varázsában, és ettől az egész élete megváltozott, a férfi viszont nem értett meg semmit”  mondta a nő szavait törökre fordító İskender. Ezért a nő élete végéig egy toronyban élt. Galip úgy gondolta, hogy a nő elhagyta a férfit, és hülye dolognak érezte azt a tiszteletteljes „emberi” csendet, amellyel a hosszú asztal körül ülők ezeket az „emberi érzéseket” fogadták. Azt talán nem kívánta, hogy – akárcsak ő – mindenki boldog legyen, mert egy szép nő elhagyott egy buta férfit, ám a „szép nő” szépsége mellett nevetségesnek tűnt a félig hallott történet gyötrelmes és tragikus vége (tudniillik fellengzős szavakat követett ez a mesterkélt és ostoba csend). A történet végére Galip oda szeretett volna kilyukadni, hogy a nő nem is szép, legföljebb csinos. İskender szavaiból azt hámozta ki, hogy a következő történetet elmesélő magas férfi író, akinek már hallotta valahol a nevét. A szemüveges férfi rögtön az elején felhívta a társaság figyelmét, hogy bár története egy íróról szól, nem saját magáról beszél. Kicsit szégyenkezve, furcsán mondta ezt, mintha az asztalnál ülők bizalmát szeretné megnyerni, ezért Galip nem tudta az igazi szándékát megítélni.

Az elbeszélés szerint az író hosszú éveken keresztül írta magányos otthonában a novellákat és regényeket. Nem mutatta meg senkinek, és ha megmutatta volna is, senki nem adta volna ki őket. Annyira átadta magát a mániákus munkának (akkor még munkának sem lehetetett nevezni), hogy a magány megszokott állapottá vált számára. Nem mintha nem szerette volna az embereket, vagy kifogása lett volna az ellen, ahogy élnek – azért nem ment az emberek közé, mert egyszerűen képtelen volt felállni az íróasztala mellől. Ez az életforma annyira eltompította a „társadalmi élettel” kapcsolatos viselkedéskultúráját, hogy amikor száz évben egyszer emberek közé került, zavarodottan félrehúzódott egy sarokba, s csak a percet várta, hogy újra az íróasztalához ülhessen. Több mint tizennégy órát ült naponta az íróasztala mellett, aztán amikor hajnalban egymás után megszólaltak a város minaretjei és dombjai felől a nap első imájára hívó müezzinek, az író lefeküdt, és az egyetlenegyszer  akkor is véletlenül  látott kedvesét képzelte maga elé, ám ezt a nőt sem a szó mindennapi értelmében vett „szerelem” vagy „szexualitás” érzésével, csak olyan társként képzelte el, aki a magány ellentétét jelenthetné számára.

A szerelmet csak könyvekből ismerő, a szexualitás iránt különösebb vágyat nem érző író évek múltán elvette ezt a képzelt, gyönyörű nőt, de ahogy az akkoriban sorban megjelenő könyvei, a házasság sem változtatta meg különösebben az életét. Továbbra is tizennégy órát dolgozott, ugyanolyan türelemmel fogalmazta meg mondatait, vagy nézte az üres papírt az asztalon, amíg kigondolta új történeteinek részleteit. Az volt az életében az egyetlen változás, hogy amikor hajnal felé ágyba bújt, úgy érezte, hogy csendben alvó szép feleségének álmai párhuzamosak azzal, amit ő a reggeli müezzinszó idején a régi megszokás alapján vizionál. Úgy érezte, hogy mindaz, amit a felesége mellett képzel el, összekapcsolódik az asszony álmaival, amiképpen be- és kilélegzésük is észrevétlenül valamiféle halk zenére emlékeztető harmóniába olvad össze. Az író meg volt elégedve ezzel az új élettel, a magány hosszú évei után sem esett nehezére, hogy megossza valakivel az ágyát, tetszett neki, hogy a gyönyörű asszony lélegzését hallgatva álmodozhat, és azt képzelheti, hogy álmaik összefonódnak.

Egy téli napon, anélkül, hogy valami említésre méltó ürügyre hivatkozott volna, elhagyta a felesége. Az író számára nehéz napok következtek. Sehogy sem tudott már álmokat szőni ágyában a hajnali müezzinszó mellett. A házassága előtt és alatt könnyedén alkotott képzetek adták álma nyugalmát, most azonban sehogy sem érték el a „hihetőség” és „ragyogás” kívánt fokát. Akárha egy regényben, amelyet nem tudott úgy megírni, ahogy szerette volna, álmaiban valami elégtelenség vagy határozatlanság lappangott, amely megfejthetetlen titkú, ijesztő zsákutcába vitte az írót. Elhagyottságának első napjaiban ez az álmodni képtelenség odáig vezetett, hogy neki, aki azelőtt mindig elaludt a hajnali müezzinszó hallatán, még azután sem jött álom a szemére, hogy az első madarak elfújták éneküket a fákon, a sirályok elhagyták a városi háztetőket, ahol éjszakára össze szoktak gyülekezni, elzörögtek a szemétszállító autók, és elhúztak az első városi buszok is. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy álmainak elégtelensége az írásban is megmutatkozott. Hiába írta át hússzor is, még a legegyszerűbb mondatban sem tudta a kívánt elevenséget elérni.

Azon fáradozott, hogy kikerüljön ebből a mély válságból; új, szigorú napirendet szabott ki, és kényszerítette magát, hogy egyenként végiggondolja régi álmait. Azt remélte, hogy így visszatalál a régi harmóniába. Hetek teltek így, mire végre nyugodtan el tudott újra aludni a hajnali müezzint hallgatva. Akár egy alvajáró, ébredés után azonnal az íróasztalához sietett. Örömmel tapasztalta, hogy újra a régi elevenségű és szépségű mondatok tolulnak a tollára. Ebből megértette, hogy kikerült a válságból, de azt is, hogy ennek érdekében öntudatlanul egy furcsa cselhez folyamodott.

A felesége által elhagyott férfi, az álmokat szőni képtelen író először a régi önmagát képzelte el, azt az időt, amikor még nem osztotta meg az ágyát senkivel. Olyan eltökéltséggel, olyan erősen gondolt arra a múltban hagyott személyre, hogy a végén a helyébe tudott lépni, s az ő álmait szőve el tudott aludni. Rövid idő alatt megszokta ezt a kettős életet, és már nem jelentett nagy megerőltetést, hogy álmokat szőjön vagy írjon. Ugyanazokkal a cigarettákkal töltötte meg a hamutartót, ugyanabból a csészéből itta a kávét  a saját múltjának elképzelésével nyugodtan tudott aludni.

Egy téli napon, megint csak anélkül, hogy valami említésre méltó ürügyre hivatkozott volna, visszatért hozzá (haza, ahogy ő mondta) a felesége. Az író számára megint nehéz napok kezdődtek. Ugyanaz a bizonytalanság uralkodott el az életében, mint amikor először hagyták el. Ha nagy nehezen elaludt, rémálmok riasztották fel; nem talált nyugalmat sem a régi, sem az új személyiségében, úgy bolyongott a kettő között, mint a részeg, aki nem találja a hazafelé vezető utat. Egy álmatlan reggelen aztán kikelt az ágyból, fogta a párnáját, és átment a radiátor- és porszagú szobába, ahol a papírokkal borított íróasztala állt, és a kisdíványra kuporodott. Mély álomba merült, ahogy letette a fejét. Attól fogva nem csöndes és titokzatos felesége mellett, annak érthetetlen álmaival, hanem az íróasztala és papírjai közelében aludt. Alighogy felébredt, mint az alvajáró, odament az íróasztalához, és tovább írta az álmai folytatásának tetsző történeteket. Ám volt egy újabb félelme.

Még mielőtt elhagyta a felesége, írt egy könyvet két egymásra hasonlító, egymás helyébe lépő emberről, amelyet aztán az olvasói „történelminek” neveztek. Ezzé az emberré vált az író, amikor régi személyiségét vette föl, hogy aludni és írni tudjon, és most azon kapta magát, hogy ugyanolyan izgalommal írja megint a „hasonmások történetét”, mivel még nem élte meg a saját, illetve az elképzelt figura jövőjét! A világ, ahol minden mindennek az utánzata, minden történet és minden ember önmagán túl másnak a másolata, ahol minden történet más történetekre nyílik, egy idő múltán teljesen reálisnak tűnt számára, ezért már arra gondolt, hogy az ennyire realisztikusan megírt történetekre már senki sem lesz vevő, elhatározta tehát, hogy belép egy olyan irreális világba, amelyet ő élvezettel írhat le, az olvasók pedig szívesen el fognak hinni. Így aztán  miközben szép és titokzatos felesége aludt az ágyban  az író éjszakánként a város sötét utcáin, törött lámpájú külvárosokban, a bizánci időkből származó föld alatti folyosókon, narkósok és más nyomorultak kávézóiban, kocsmákban és éjszakai mulatókban járt. Mindabból, amit látott, azt a következtetést vonta le, hogy városunk élete éppen annyira igazi, mint egy elképzelt világ, és ez természetesen azt igazolta, hogy világunk egy könyv. Annyira élvezte, hogy olvashatja ezt az életet, a város által naponta felkínált új oldalakon látott arcok, jelek és történetek között kószálhat órákon keresztül, hogy már félt, soha nem fog az ágyában alvó szép feleségéhez és félbehagyott történetéhez visszatalálni.

Csend fogadta az elbeszélést, hiszen nem a szerelemről, inkább a magányról; nem magáról a történetről, inkább a történetmondás mikéntjéről szólt. Minthogy mindenkinek van emléke valami „ok nélküli elhagyásról”, Galip főleg azt szerette volna megtudni, hogy az írót miért hagyta el a felesége.

A következő történetbe belekezdő konzumnő először is többször elismételte, hogy amit el akar mesélni, az igaz, és különösen abban akart biztos lenni, hogy „turista barátaink” is tudomásul vették ezt a lényeges momentumot, mert azt kívánta, hogy ne csak Törökország, hanem az egész világ tanuljon a történetből, amely nem is olyan rég, szintén egy éjszakai mulatóban kezdődött. Két unokatestvér sok év után találkozott egy mulatóban. Újra fellángolt közöttük a gyerekkori szerelem, de minthogy a lányból konzumnő, a fiúból viszont vagány lett (vagyis strici, mondta a nő a külföldiek felé fordulva), nem lett a dologból becsületbeli ügy, miszerint ilyen esetekben a fiú rendszerint lelövi a lányt. Akkoriban a mulatóban éppolyan nyugalom honolt, mint az országban, a fiatalok nem lőtték le, hanem megcsókolták egymást az utcán, és ünnepeken nem bombát, hanem édességet küldtek ajándékba. A lány apjának váratlan halála után egy fedél alatt éltek, de külön ágyban aludtak, és türelmetlenül várták az esküvőjük napját.

Eljött végre a nap, a lány meg Beyoğlu minden konzumnője kiöltözött, kifestette, kiillatosította magát, és a fiú is elment a borbélyhoz esküvői borotválkozásra, de alighogy kiért utána a főutcára, egy világszép nő hálójába esett. A nő levette a lábáról, elvitte a Pera Palas szállóbeli szobájába, forrón szerelmeskedett vele, majd elárulta a titkát: az iráni sah és az angol királynő törvénytelen gyermeke volt a boldogtalan. Egy nagy terv része a törökországi utazás: apján és anyján akar bosszút állni azért, hogy egyetlen éjszaka gyönyöre után eldobták őt maguktól. Azt kérte vagányunktól, hogy szerezzen meg neki egy térképet, amelynek egyik fele a Nemzetbiztonságnál, a másik a titkosrendőrségnél található.

A vágy tüzében égő fiatalember a lakodalom helyére sietett, de a meghívottak már szétszéledtek, csak a lány sírt az egyik sarokban. Először megnyugtatta, aztán azt mondta, hogy egy „nemzeti ügy” nyomába kell erednie. A lagzit elhalasztották, értesítették az összes bárnőt, hastáncosnőt, a titkos találkahelyek tulajdonosait és a sulukulei cigányokat, s a segítségükkel elérték az alvilággal kapcsolatban álló rendőröket. Mire megszerezték a térkép mindkét darabját, a lány rájött, hogy az unokatestvére, mint Isztambul sok szorgalmas asszonyát, őt is átverte, mert az iráni sah és az angol királynő lányába szerelmes. Ekkor a bal mellébe rejtett fél térképpel bezárkózott a városfal tövében egy bordélyházba, a legrosszabb nők és a legaljasabb férfiak találkozóhelyének egyik szobájába.

Az unokatestvér a nagy dumás hercegnő parancsára tűvé tette egész Isztambult, ám a keresés során rájött, hogy nem azt szereti gyermekkora óta, aki őt keresni küldte, hanem azt, akit keres, nem valamelyik nőt, hanem a szerelmét, nem a hercegnőt, hanem az unokatestvérét. Végül rátalált a bordélyban, és amikor megleste, mennyi trükkel védelmezi „ártatlanságát” gyermekkori szerelme egy csokornyakkendős gazdag úrral szemben, betörte az ajtót, és megmentette a lányt. Miközben a vagány fél szemét egy lyukra illesztve égő szívvel figyelte, hogyan furulyázik félmeztelen kedvese, a fájdalomtól egy jókora szemölcs nőtt a szemén, ami aztán nem is múlt el soha. Szerelmüknek ugyanolyan jelét viselte a lány a bal melle alatt. Miután a rendőrséggel rátörtek, és elfogták a Pera Palasban a férfifaló hercegnőt, fiókjaiból tízezernyi ártatlan fiú meztelen fényképe került elő: mindnek elcsavarta a fejét csak azért, hogy politikai céljai szolgálatába állítsa őket. De találtak nála a televízióban az anarchistákkal együtt bemutatott könyveket, sarló-kalapácsos brosúrákat, az utolsó, homoszexuális szultán végrendeletét és egy Törökország feldarabolását ábrázoló térképet, rajta bizánci kereszttel. A rendőrség tudta ugyan, hogy ez a nő terjesztette el az anarchiát, akárcsak a vérbajt az országban, de minthogy előkerült egy csomó gumibotos, ám anyaszült meztelen rendőröket ábrázoló fénykép is, eltussolták a dolgot, hogy az újságok ne tudják megszellőztetni. Azt viszont engedélyezték, hogy az unokatestvérek lakodalmáról megjelenjen egy rövid hír és egy fénykép. A konzumnő előhúzott a táskájából egy újságkivágást azzal, hogy adják körbe az asztalnál: ott látszik ő is az egyik sarokban elegáns rókaprém galléros kabátban és a most is a fülében viselt gyöngyös fülbevalóval.

A nő mérgesen tapasztalta, hogy néha mosolyogva, néha hitetlenkedve fogadták a történetet, megismételte, hogy igaz, amit mesélt, aztán bekiabált a belső helyiségbe, mert ott volt az a fényképész, aki a hercegnő áldozatairól a szemérmetlen képeket készítette. A konzumnő azt mondta az asztalhoz közelítő szürke hajú fényképésznek, hogy „vendégeink” lefényképeztetik magukat, és bőséges borravalót is adnak, ha elbeszél egy szerelmes történetet, mire az öreg belekezdett egy történetbe:

Vagy harminc éve lehetett, hogy egy inas lépett be apró fényképészműhelyébe, és a Şişli villamosvonal melletti házak egyikébe hívta a fotográfust. Kíváncsi volt, miért őt, a „mulatói fotóst” hívják, mikor annyi fényképész van a városban, aki alkalmasabb volna a gazdagok mulatságához. Egy szép, fiatal özvegy fogadta, és „munkát” ajánlott neki: magas fizetségért azt kérte, hogy a beyoğlui mulatókban éjjelenként készített sok száz fényképének egy-egy másolatát hozza el neki.

Részben kíváncsiságból elfogadta az ajánlatot. Sejtette, hogy valami szerelmi történet áll a dolog hátterében, ezért amennyire tőle telt, figyelte a világosbarna hajú, picit befelé álló szemű asszonyt. Két év alatt rájött, hogy a nő nem egy korábban ismert vagy képen látott férfit keres, mert azok a férfiak, akiknek a fényképét a reggelenként átnézett sok száz fénykép közül olykor-olykor kiválasztotta, hogy nagyítást készítsen, vagy más képet keressen róluk, sem arc, sem kor, se más szempontból nem hasonlítottak egymásra. A következő években, talán a hosszú együttműködésből születő közelség, talán a közös titok adta bizalom okán, lassan megnyílt a fotográfus előtt:

 Ilyen üres arcokat, értelem nélküli tekinteteket, kifejezéstelen pofákat ne is hozz nekem! Semmi értelme, egyetlen betűt se látok rajtuk!  De azok az arcok is, amelyekről némi értelmet tudott leolvasni (tudatosan ezt az igét használta mindig), a további képekkel megint csak csalódást okoztak neki.  Ha a szomorú, bánatos emberek által látogatott mulatókban és kocsmákban ezt találjuk, magasságos ég, milyen üresek lehetnek a tekintetek a munkahelyeken, az üzletek pultjai mögött vagy a tisztviselők íróasztalainál?!

Olykor azért találkoztak olyan eseményekkel is, amitől mind a ketten reménykedni kezdtek: egyszer egy idős ember (mint később megtudták, egy ékszerész) csupa ránc arcán olyan értelmet vélt felfedezni az asszony, amin hosszasan elgondolkodott, ám ez az értelem nagyon régi és élettelen volt: homlokán a ráncok és a szeme alatti betűk sokasága csak egy állandóan ismétlődő és a mára nézve semmiféle tanulságot nem kínáló értelem utolsó refrénjeit alkották. Három év múlva bukkantak csak egy, a mára utaló feszült betűktől ugyancsak eleven arcra. Napokig lelkesen tanulmányozták, amint kiderült, egy könyvelő viharos arcáról készített kinagyított fényképeket, mígnem egy sötét reggelen a nő újságokban megjelent jókora képekkel fogadta a fotográfust: „Adósságügybe keveredett”. A bűn és a törvényenkívüliség izgalma elült, az ernyedt könyvelő nyugodtan nézett az olvasóra a bajuszos rendőrök közül, arca olyan üres volt már, mint az áldozati ünnepre előkészített birkáké.

Természetesen az asztalnál ülők közben már suttogva, apró jeleket váltva régen megállapították, hogy a tulajdonképpeni szerelem a nő és a fotográfus között bontakozott ki, ám a „szerelmi történet” végén egész más hős lépett elő: amikor a nő egy hűvös nyári reggelen a kezében tartott fényképen a népes mulatóbeli társaság értelem nélküli figurái között felfedezte a hihetetlenül ragyogó arcot, tudta, hogy tizenegy éves kutatása nem volt hiábavaló. Az aznap este ugyancsak a mulatóban készített, majd kinagyított képeken nagyon egyszerű, nagyon tiszta értelmet olvasott le a fiatal arcról: a szerelem volt ez az értelem. Később megtudták, hogy a harminchárom éves férfi egy karagümrüki üzletben órajavítással foglalkozik. A nő olyan világosan látta tiszta, nyílt arcán a „szerelem” szó betűit, hogy dühösen vaknak bélyegezte a fotográfust, aki egyetlen betűt se volt képes felfedezni. A következő napokat a leánykérőkre váró menyasszonyjelölt izgalmával és a vesztésreítéltségét az első napon tudomásul vevő szerelmes kínjaival töltötte, ugyanakkor a remény szikrája is elég volt ahhoz, hogy a legapróbb részletekig elképzelje a boldogság esélyeit. A legkülönfélébb ürügyekkel készített fényképek egy hét alatt elborították a szalon minden pontját.

Egy este még közelebbi, még több részletet mutató képet sikerült készíteni az órásról, ám az másnaptól fogva nem tűnt fel a mulatóban. A nő szinte eszét vesztette. Elküldte a fényképészt Karagümrükbe, de az órást nem találta sem a boltjában, sem közeli lakásán. Mire egy hét múlva újra arra járt, a boltra kikerült az „eladó” tábla, a lakást pedig kiürítették. A későbbiekben a nőt már nem érdekelték a fényképek, amelyeket a fotográfus már csak „szerelemből” vitt neki, az órásén kívül még a legérdekesebb arcokra sem volt hajlandó rápillantani. A korán érkezett ősz egyik szeles reggelén újra becsöngetett egy fényképpel, mert úgy gondolta, hogy esetleg érdekli az asszonyt, a ház kíváncsi házmestere azonban kárörömmel közölte vele, hogy a hölgy elköltözött, de nem mondta meg, hogy hová. A fotográfus arra gondolt, hogy a történet véget ért, de talán a múlt emlékeivel megkezdődhet az ő története.

Csak évek múltán ismerte meg a történet igazi végét. Szeme egy újság nagybetűs címén akadt meg: „Salétromsavval öntötte le az arcát!” A salétromöntő féltékeny asszonynak sem a neve, sem az arca, sem a kora nem stimmelt, a férj, akit leöntöttek, nem órás, hanem egy közép-anatóliai kisváros ügyésze volt; az újságban leírt részletek sem illettek az évek óta csak az ábrándjaiban élő nőre, sem a szép órásra, fotográfusunk mégis azonnal érezte, hogy „őróluk” van szó. Megértette azt is, hogy együtt szöktek meg, és évek óta együtt vannak, és most azért játsszák ezt a játékot, hogy egy hozzá hasonlóan boldogtalan férfit félreállítsanak. Egy aznap vásárolt ócska bulvárlapban meglátta az órás értelemtől és betűktől megszabadult, boldog arcát, s ezzel igazolva látta feltételezését.

A fényképész elsősorban a külföldi újságírókra figyelve mesélte a történetet, s a végén, látva az érdeklődésüket és az elismerést, mintha katonai titkot árulna el, még egy további részlettel koronázta meg elbeszélését: ugyanaz a szemét lap a kimart arcot évek múlva mint a közel-keleti háború legújabb áldozatát hozta le, ezzel a sokat mondó aláírással: „Azt mondják, hogy minden a szerelem miatt történt.”

Az asztaltársaság tagjai vidáman pózoltak a fényképész lencséje előtt. Egy-két ismerős újságírót és reklámszakembert, egy ismerősnek tűnő tar koponyájú férfit és az asztalhoz odatelepedő idegeneket is látott köztük Galip. Egy fogadóban vagy egy könnyű balesetben összekerült emberek közt kialakuló baráti és érdeklődő viszony jött létre közöttük. A mulatóból már sokan eltávoztak, a színpadi fényeket is régen eloltották.

Galipot a mulató a Bárcás kedvesem című Türkân Şoray-film színhelyére emlékeztette. Odaintette az idős pincért, hogy megkérdezze, így volt-e. Talán mert már mindenki önmagába fordult, talán mert hallhatta, hogy miről volt szó az asztalnál, az öreg lelkesen magyarázott:

Nem, azt a filmet nem, de egy régi filmet valóban itt forgattak a mulatóban, és azon a héten, amikor az Álom moziban játszották, tizennégyszer nézte meg magát benne. A producer meg a szép színésznő is azt akarták, hogy szerepeljen egy-két jelenetben, és ő szívesen ráállt.