Mátyás-ponyva - Kortárs írók történetei, Palatinus-Litera, Könyvhét 2009, Szerk.:Jánossy Lajos és Nagy Gabriella
Részlet:
Esterházy Péter
Semmi Mátyás
Egy nap, egy szép nap – borban mosdott, kolbásszal törülközött –, egy fűszeres illatú, virágos budapesti nap – ez nem tréfa, különösen nem idegen honból plántált irónia, rest realizmus mindösszesen; jóllehet nem szeretnék aporpéteresen morgolódni, hogy bezzeg hajdan!, hajdan, mikor még borral, tyúkkal, kaláccsal kínálták az éhes vándort, ruhásat, álruhásat egyként, hajdan bezzeg valának még évszakok, kemény telek, reményes tavaszok, vad nyarak és mélabús űszök, és okulásunkra permutálhatnók a jelzűket, mélabús telek, kemény tavaszok, reményes nyarak és vad űszök, de ezt a tel- jesség igényével majd máskor, vagyis télen hideg vala, nyáron meleg vala, szegény hóvirágok pedig, mintha be volnának csiccsentve, „szűz fejecskéikkel” már januárban áttörik a „korhadó avar páncélját” (apám kifejezései egy valamikori gimnáziumi dolgozatomból) –, nos, ez a nos a legkevesebb, hogy folytatni lehessen a mondatot, egy szép nap, midőn a kertekben, erdőszélen hóvirágok moccantak, Esti Kornél fölserkenvén (persze: előző nap érkezett Portugáliából, ahol portugálul, a virágok nyelvén beszélt, innét a hóvirág föntebb!), a hajnalos tükörbe pillantva hirtelen, villámcsapásszerűen, ismét fölfedezte a Mátyás királlyal való hasonlatosságát. Egy kiköpött Corvinus! Na ja, lehullt a szeméről (megint) a hályog.
Állt vala Esti a tükör előtt (mondanom sem kell, hogy a serkenés után), egyfelől az orra, állapította meg, másfelől a haja. Igazságos orr, és próbálta fejét oldalra fordítva fölmérni a méreteket. A dimenziókat. A baj mértékét. De már kihunyt belőle az erre vonatkozó heves és ijedt érdeklődés (fog-e valaki engemet valaha is így, orrostul szeretni?, vagy legalább kívánni?, vagy csak hogy hagyja), elmúlt idők, mikor még (voltak évszakok, és) egy borotválkozó, úgynevezett oldalsó tükör segítségével naponta kaphatott pontos képet az arcél helyzetéről. Nehezen barátkozott meg az orrával, de azután hamar megbarátkozott.
És azután meg jött a reneszánsz, pénzt is verettek az arcmásával.
Legyen megint hajdana: hajdanán, amikor lemátyáskirályozták, annak elsőrendűen vigasztalás jellege volt vala, mintha egyedül a cserpák (hefti) történelmi ismétlődésének előkelősége vonyná ki a csúfondárlás vitorlájából a szelet. Úton-útfélen belebotlottak az orrába. (Egy nő – egyszer csak – belesusogott a fülembe. Édes Péter. Az mindenképp legyen benne, hogy Hencidától Boncidáig. Forró lehelete vala.) Hencidától Boncidáig botlottak bele. Borjú, bárány béget vala, amint vonultak egyszer nagy lobbal-sebbel a Kanizsa körül dombéroló törekre, állottak körben a csatatéren a népek, minkfajta, őkfajta, és kurjongatának vala, hogy nyomom a tülök orrodba!, egy ötösért nem töltenék teli fagylalttal, mert akkor még olcsóbb volt a fagylalt vala, háromhatvan a kenyér. Vala.
A gimnáziumban is Nasónak hívták, részint Publius Ovidius, részint a die Nase (nózi, német) nyomán, vagyis már akkor fölismerték a benne szunnyadó költőt. Pedig akkor még, nemde, álruhában járt. Ez az álruhás projekt is kötötte a Hunyadi Jankó világbíró fiához. Annyi vala csupán a különbség, hogy ő, Esti, tudta, hogy a többiek nem tudják, nem is tudhatják, ki is van az álruha alatt, de, ellentétben a királlal, e nem tudásban ő maga is osztozott: ő se tudta. Ami többek közt azt következményezte, hogy ment-mendegélt a nép, a népe közt, hol, hol nem, én bizony magam sem tudom, mert még akkor tán a világon sem voltam, vala, le ne maradjon a vala, hanem hát elég az hozzá, hogy így aztán nem volt hová visszatérnie, vulgo nix palota, nix trónus meg az egész aranyozott cugehőr, nix; így meg nehéz anekdoták hősének lenni, hiszen ott többnyire az a vége, hogy egy véka (garaboly?) körmöci aranyat, körmöci sárga csikót kap a kedvezményezett paraszti beosztású illető, és ez a humor forrása. Ennek szöröncse jött, amazok pórul jártak.
A testvérei meg mindközönségesen csak megcsavarták (az orrát). Mirnix, dirnix, egyszerűen csavarintottak rajta egyet, és aztán röhögtek. Volt valami népmesei az egészben, a röhögés volt vala csak mai, vagyis durva, fölületes, kegyetlen (Esti szavai), mindegy most már, a testvérei ezt tekintették a humor forrásának.
Nézve itt az elbeszélői rendeket, Esti, én, Mátyás király, kicsit sok a jóból, amit nyerünk a reflexió gazdagságának vámján, veszítjük az áttekinthetetlenség révén (bocs, véletlen szójátékszerűség). Mindenesetre elég már ebből a tökölésből, tengődünk itt csak, mint Toldi Miklós lova a szemeten, a cselekmény se indul be, szóval láttam a reggeli tükörben, hogy szép termetű férfiú valék, sem igen kicsin, sem igen nagy. A testvéreim mind magasabbak, és egyedfejlődésük egy pontján fontos volt vala hangsúlyozni nekik, hogy én volnék a legkisebb, heába kapaszkodék magosabbra az évek egyre korhadó lajtorjáján, mint egy kutya ülve, akkora, evvel a kifejezéssel éltek mindegyre. Innét a mondás: de csak egyszer volt ám Budán (értsd Rómaifürdőn) kutyavásár! Szépen ékesítik vala orcámat mind szöméldeki, melyek szélesek valának, és gyors, feketére hajlandó szömeim, és az én mindenképpen illő orrom.
Ez nem a mű, ez maga a kitérő: Jut eszembe az illő orról – mai, magyar gondolat –, volt-e Mátyás korában antiszemitizmus vala. Igény volt vala rá, főleg a királyi városokban, ahol a zsidók komoly gazdasági konkurenciának számítottak, ezért alkalomadtán ki-kiűzték őket, amit egy füst alatt (ez még nem az a későbbi, nagy hírre vergelt – vergődött, régies – füst!) a kirablásukkal és olykor, ha a helyzet, az időjárás, a nagypolitika, a puszta szeszély vagy véletlen úgy hozta, a lemészárlásukkal is összekötöttek. De Matyó nem azért Matyó, hogy ilyen borongósan adjuk elő dolgainkat. Először is a jelenlegi tudományos fogalomhasználat antiszemitizmusnak a zsidók modern utálatát nevezi, a patinás viszoly az antijudaizmus, ennek mozgatója még nem a fajelmélet, ez elsődlegesen vallási jelenség; e megkülönböztetésnek az a jelentősége – Mátyás nagy királ, igazság főtt a konyhájában –, hogy az emberjogi gondolkodás megjelenése előtt nem lehet a rasszista stb. momentumokat ugyanúgy megítélni, mint később, mert ugye akkor még nem jöttek rá arra – nem lehetett igény! (tréfa, ha csorba is!) –, hogy majd azt nevezzük európainak, aki ilyet nem tesz, nem gondol (ahogy Kossuth mondja: az antiszemitikus agitatiót mint a 19. század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom).
Van abban jó és dicséretes, illő és üdvös, ha az ember akkor él, amikor él – hát ez csak egy afféle futó gondolat. Namármost. A zsidók lV. Béla kiváltságlevele óta úgynevezett kamaraszolgaságban éltek, vagyis a király tulajdonát képezték! Hoppá hoppácska! Tehát amikor a király védelmezte őket, akkor egyszerűen a saját tulajdonát védte. Jelzem, ez a tuti, nem a píszí, a meztelen érdek. És természetesen fordítva is igaz, ha valamely megfontolásból hagyta, hogy ciceréljék a zsidókat, az nem zsidóellenesség volt vala, a saját vagyonából tett engedményeket, kész, passz. Természetesen előfordult – hébe-hóba, bár jegyezzük meg, akit épp beledöngöltek nyakig a hébe-hóba, annak az a „mindig”; vagy ahogy az öcsémék mondják, az egyáltalán nem mindegy, hogy a bráner melyik oldalán állsz –, hogy a zsidó voltuk volt a probléma vala, például Nagy Lajos kiűzte őket (egyes vélekedések szerint csak részlegesen és időlegesen!) azért és csakis azért, mert konok következetességgel (részlet egy régi gimnáziumi intőből: Fia konok következetességgel zavarja az órát, aláírás: Schwarz, de ez, azt hiszem – jesszusom nem tudom! –, nem olyan Schwarz) nem voltak vala hajlandók vala megtérni vala az igaz hitre (segítek: a keresztényre), ahogy azt Kukullei János krónikájában olvashatjuk.
Jó Jankó fia jó Mátyás erre nézve egyszerű lélek vala: nem szerette a saját tulajdonát kockáztatni. Felállította hát a zsidó prefektúrát, élén Mendel Jákobbal, hogy für alle Fälle pontos információi legyenek a zsidók adóképességéről. A hajlandóságról ő gondoskodott keményen, mert kemény vala, akár az ipari gyémánt, csak erre nem szívesen emlékezünk, inkább a mítoszt nyomatjuk – a pályázat föltételeinek szellemében. Ha például ennek a Mendelnek nem fizettek az adósai – megannyi szépecske magyar úr, bajuszval, széles mellyi kakassal, nem ám göthösen görnyedezni görbülő harácsos ujjakkal pénzt számolva taknyosan (puff neki, annyira aktualizáló ez a baváriás takony, hagyjuk, olyan kellemetlen; de hát így viselkednek a szavak, valaki ír egy cikket, és már nem is lehet jó érzéssel megnáthásodni, egy egészséges turáni turházásról nem is szólva; így lesz időről időre, de csak egy időre, a nyelv is provinciális) –, Mátyás több ízben bocsátott ki oklevelet kvázi országos körözésre (!!!), hogy az adósok meg ne léphessenek. Beatrix Budára való bevonulásakor kétszáz fős zsidó küldöttség haladt a díszmenetben – aligha engedi a jó királ, ha a szügyben folyólagos a gyűlölés. Eccö meg egy átaltérős zsidót hoz ki vala Mátyás rex a győri pispeki tömlöc sötétiből azon érvhajszánál fogva, hogy mivel az adóság megtevése anno zsidói neműségben történt vala, ám a keresztvíz alatt Krisztus segedelmével új emberré vált vala, mért terhelné újat az ó, ezen új embert ama régi ballépése, ennek utána tartozása nincs, mert nem lehet, adósok börtönében nem tartható. Oh, a játékos királ! Ernuszt János, így hívták a szerencsés zsidót, aztán igen magosra emelkedett, lett kincstartó, kamaraispán meg szlavón bán. Tök olyan, mintha volna akár körömpiszoknyi igazságmagv a mátyási anekdotavilágban! Ugyanakkor a nagyszombati polgároknak elengedte a „zsidótartozásoknak” (szép szó) kamatait, illetve Pozsonyban megtiltotta, hogy a zsidók ingatlanra kölcsönt adhassanak.
Hol is hagytuk el, mint kóbor csecsemőt – sok, kóbor csecsemő, ez sok – a cselekményt? Igen, áll vala még mindig ottan a tükör előtt Mátyás, jó magyarok jó királya – most akkor mégis Mátyás, mégsem én!?, a kirilejzumát, nem tudok ebben igazán dönteni, billeg a nyelv, billeg hát az ország (oh, az ország, susogta az a forró hang, drága, ez csak egy ország…) –, látja vala, hogy szép illendő feje vala, és mindenképpen szép teste vala, fejér veres színű, mit a Nagy Sándor felől írnak.
Erre ma még fog gondolni. Gyermekségétől fogva igen gyors vala, és erős mellyű, nagy és bátor szívű, nagy dicsíret és tisztesség kívánú. Lehetséges, hogy igen gyors vala, de most annyira késésben vala – hagyjuk már ezt a szerencsétlen valát is a patvarba, hagyjuk ott az egyszerűsödés olvasóbarát országútján, arról nem is beszélve, hogy örökkön csak az Arany-sor járt az eszembe’: s köztük nem vala gát –, hogy főtt ám Mátyásnak a feje, a seggibe a savó! Most aztán miként menjünk, úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a gondolat? Végül is az 1-es villamos lett az ésszerű és leleményes megoldás, mert ugyan a 2-essel rövidebb volna, de a metróépítés miatt ott át kellett volna szállnia, meg még buszoznia is talán, és ezekhez, a róla keringő, plebejusihletésű legendák ellenére, nem volt kedve. A csepeli hévet kellett elérnie, életében először; a kiadó úgy határozott, tegyem hozzá, helyesen, hogy hangoskönyvet csináltat a Semmi művészet című könyvből, és a stúdió, ahol 18 19 a fölvételek folytak (a kiváló – eposzi állandó jelző – Magos György vezetésével) Csepelen van, a volt Csepel Művek területén. A szentendrei hévvel az Árpád hídig, ez még nem számított igazi álruhás népközémenésnek – jaj, sápítozott ijedten az étekfogó, s szaladtak segítség után gyógyfüvek és felcserfélék irányába, jaj, a királynak népközémenése van, hajlong, izzad, homloka teli rossz, sápadt fényekkel, nyög és szenved, elhallik Rómáig stb., ki lehetne dolgozni rendesen –, rendszeresen járt ezen a vonalon, palást helyett zakóban stb., de már végig a Hungária körúton úgy nézdegélt, akár egy turista; a Népstadionig még csak-csak ismerte a környéket (Fradimeccsek, apaélmény), így aztán a változások még élesebben mutatkoztak.
Késő délelőtt, nyugdíjas idő, kevesen utaztak, már nyugodtan ülhetett a BKV járatain, megszerzett ülési pozícióit egyre kevesebbszer fenyegette veszély, nem mérvadó számításai szerint Magyarországon még mindig ő adta át legtöbbször a helyét (fajlagosan). Nézte a bulvárt, az új, ismeretlen üveges épületeket, posztmodern, ahogy az is, ahogy rögtön mellette egy lepusztult raktárszerűség meg egy kínai étterem; mondanom sem kell, eközben népben-nemzetben gondolkozott. A fasza is tele volt már evvel az alany-állítmányozással, amit folyton gonosz szívvel félremagyaráztak, félre akarták és így félre is értették – mért is kell szánt szándékkal butának lenni?, mindegy –, ráadásul még úgy is állították be, hogy ez egy egész ilyen-olyan, de inkább olyan, értitek!, irányzat jelszava volna, pedig rajta és árain kívül ezt senki nem hirdette, szerintem nem is mondta. Hogy is jön ez ide, gondolta, és visszaköszönt egy rossz arcú öreg úrnak, aki a zakó dacára – oh, a Mátyás zakódaca! – is fölismerhette, mert kedvesen odabólintott.
Megkerülte a fél várost, de nyugodtan és folyamatosan utazott, olvashatott is volna, de csak bámészkodott – Mátyás király jelentős bámészkodó volt, most persze jól jönne a vala! –, a Müpánál ért a hévhez. Épp két esernyőelvesztés közt találta a szemerkélő eső, szerencse. Itt kicsit másképp néztek ki a kocsik, mint a „hazai” hévnél, de elmulasztván a jegyzetelést – ah, tekegyelmed jegyzetel!, mond egy ízben Beatrix avval az ő neapeli hangsúlyaival, hittem pedig, hogy mi mostan, és egy Corvinát nem tűrő, közvetlen népi kifejezéssel kifejezte magát; Móricznál hasonló élethelyzetben kábé ez állt: gyakjad csak, gyakjad, nagyságos uram, az én nagyságos asszonyomat – a hévi konkrétumokra nem emlékszik.
Kétszer is ellenőrizték a jegyét, osonva ravaszul két felől támadva, esélyt nem hagyva, ennek örült, néha olyan fölös erőfeszítésnek érezte a jegyek és a jegylyukak körüli fontoskodásait. És kifejezetten fölháborítónak találta – beszélni is fog a kamarással vagy az udvari bolonddal – a gyűjtőjegyek átruházhatósága körüli méltatlan kicsinyeskedést. Szemben vele átellenben éppen anya és gyermeke ült, az ötéves forma gyermeken (ezt is hogy elfelejtettem!, hogy hány éves egy mekkora gyerek, mindegy már) az anyja sápadt, finom vonásai; látszott rajta az, ami történt később. Ez történt: Mamika, kettő kérdés van. Igen, kicsim. Egy, és fölmutatta a hüvelykujját, mikor szállunk le? A végállomáson, kicsim. A fiúcska bólintott, mint egy rugó pattant elő a mutatóujja, kettő, mi az a nulla? Az anya ijedten megsimította a kisfiú fejét. Az ismét bólintott, értem, mondta alig hallhatóan.
Nem tartja magát merevnek, egy merev valakinek, de előtte azért aggályos pontossággal megnézte a térképen, hová kell mennie. Mégis amikor leszállt a hévről, és rövid tájékozódás után, előttem van észak stb., elindult, hiába volt az álruhája szinte tökéletes, mozgása a térképről szerzett tudás birtokában tudatos, valahogy mégis ferdén tarthatta magát (vagy külföldi parfümöt használt), mert ötven méteren belül ketten is fölajánlották a segítségüket, „hova tetszik, segítsek, művész úr?”, illetve „el tetszett tévedni?” – kiáltással törtek rá. Udvariasan mosolyogva hárította el őket, az udvariassága is gyanús volt. Már a héven is érezte, hogy nem kéne maga elé engednie senkit leszálláskor, győzzön az erősebb. Mentében belenézett egy tükrözős kirakatba, tényleg kirítt valamelyest, látta a Mátyás királyos sziluettet, a fehér haját, nem tudta, hogy ennyire fehér, a lépéseire ringó felöltőt, az elmaradhatatlan aktatáskát, egy anarchista tisztviselő, ilyesmi.
Átment a Csepel Művek diadalkapuján. Külön világ, szájtátva nézte. Kihalt és élő, múlt és jelen, minden egyszerre. Szocialista díszletek, amelyek itt is vannak meg nincsenek is. Elhagyott vasúti síneken kelt át, a stoptáblánál kell majd balra mennie. Két vászoncseléd közeledett felé, messziről látszott, hogy mindenük harsány, a járásuk, az öltözésük, a beszédük, és aztán az is, hogy ebben nincsen semmi zavaró. Nagyon ki voltak festve. Nincsen olyan szép, kiben gáncsot ne lelnének: hát ezek is ordas kurvák látszottak lenni. Legalábbis erre tippelt, kollégák, mondta megértőn magában (a szívében). De azért köztük nagyon is vala gát. Így érezte.
Délelőtt volt, nem vadászaton voltak hát a lányok, még nem kezdődött el a munkaidő, nem valamik, inkább mennek valahová. A Tescóba talán. Ám ekkor megtorpantak, a magasabbik, a szebbik szemében megváltozott valami, mégiscsak észrevette a férfit, hiába volt álruhában, az uraságtól levetett Boss kabát emlékeztetett a királyi palástra, és a megjelenés, ha nem is királyi vagy elsöprő, szóval ha nem is egy megjelenés, de a volt Csepel Művek területén, így hirtelen mégiscsak valami. Egy próbát megér. És akkor így szólt az édes luvnya: Öregcsávó, nem akarnál egyet kúrni?!
Torpanásra torpanás volt a válasz, meglepte a kérdés, most éppen nem várt kérdést sehonnét, se önmagától, se a népétől, se Istenétől. De a kérdés elhangzott, és megszokta, hogy a mondatokat komolyan vegye. Ránézett a csajokra. Nem volna stílusidegen egy hedonista fölvetés. Hirtelen az órájára pillantott, s rögtön az jutott eszébe, hogy még csak délelőtt van, nem mintha délelőtt nem lehetne a kérdésre konstruktívan válaszolni, mindenesetre 12-re ígérte magát. Valójában még nem gondolkodott el komolyan a kérdésen, amikor saját maga legnagyobb meglepetésére azt hallotta, hogy a következőket mondja: Nem lehet, vár a Magos Gyuri.
Tehát: Öregcsávó, nem akarnál egyet kúrni?! Nem lehet, vár a Magos Gyuri. A lányok egymásra néztek, hidegen vállat vontak, és szó nélkül otthagyták minden magyarok igazságos faszkalapját, s azonnal csacsogtak tovább, mintha mi sem történt volna.
A stoptáblánál bekanyarodott balra. Végignézett a birodalmán. Olyan volt ez az egész látomásszerű gyártelep, mint a jelen metaforája, a múlttól való szabadulni nem tudás és a jelen kiismerhetetlensége, ez a rozsdás gabalyodás, amely a rémületes jövőt rajzolja; mintha a Szárnyas fejvadász díszletében járnánk (vágatlan változat). A szocialista gigaüzem mint kísértet, város a városban, külön víztorony, városháznyi pártház. Lerohadt minden, de közben az is látszik, hogy nagy pénzek is mozognak itt. Valakik meg is gazdagodnak a kísértetvárosban. Meg épül is ez-az, jól működő kis üzletek, tér-részek bukkannak elő az általános romlásból és gazdátlanságból. A stúdió is ilyen, a volt pártházban bérelnek egy emeletet.
Uram, királyom, nyitotta nevetve az ajtót hajlongva előtte Magos Gyuri.
Akkor mégis jól mondta, gondolta, tényleg várt. Hallotta a szuszogását, pihegésnél több, zokogásnál kevesebb.
Aki pedig nem hiszi, hogy így történt, üljön a hiszem farkára, s ránduljon ki Csepelre, jól mondom?
