Marko Kloos
Mentőakciók
Ford.: Farkas István, Agave Könyvek, 2022, 320 oldal
-

A nyurgák invázióját visszaverték, hajóik elhagyták a Naprendszert. Andrew Grayson a Marson teljesít szolgálatot, bevetésein a bolygón még megbúvó, kisebb-nagyobb nyurgafészkeket számolja fel. A Naprendszeren kívüli helyőrségeken azonban továbbra sem nyugodhatnak meg az egységek, az idegen faj jelenléte állandó a közelükben.

Graysonra és deszantgép-pilóta feleségére, Halley-re egy új küldetés vár. Olyan, amilyenben eddig nem volt részük. Ráadásul mindkettejükre parancsnoki feladatot ruháznak, így már nem csak a saját életükért felelnek. A nyurgák pedig készülnek valamire, és úgy tűnik, hogy ismét sikerül alaposan meglepniük mindenkit. Grayson hamarosan a káosz és pusztítás kellős közepében találja magát. És ezúttal már nem csak a túlélésért fizetendő súlyos árat kell mérlegelnie, hanem szembe kell néznie a végtelen háború pszichés hatásaival is.

Marko Kloos: Mentőakciók (részlet)

Fordította: Farkas István

1
AZ OLYMPUSI JÁRŐR

– Kontaktus relatív negyven foknál, százados.

A pilóta udvarias figyelmeztetése kizökkentett a félálomból, amiben az elmúlt negyedórát töltöttem. Felegyenesedtem a lehajtható ülésben, és szemügyre vettem az előttem lévő konzolkijelzőt. A deszantgépet dobálta kicsit az erős szél, de három hónapnyi végtelen atmoszferikus járőrözés után a Mars felett bármit képes voltam átszundikálni, ami kisebb volt, mint egy négyes fokozatú hurrikán.

– Pillanat – feleltem. – Nézem az optikán.

Ez a gép is egy Dragonfly volt, de nem a szabványos „harcitaxi”változat. Egy Dragonfly-SR volt: módosított modell, amelyet kifejezetten erre a feladatra optimalizáltak. Az SR külső páncélzatát telepakolták nagy nagyítású optikai szenzortömbökkel. A nyurgák nem látszanak sem a radaron, sem az infrakeresőkön,

de a kamerák lencséi elől nem tudnak elbújni.

A dolog hátránya, hogy mivel a Marson folyamatosan pocsék az időjárás, hosszú és dögunalmas járőrküldetéseket kellett repülnünk az alacsony felhőtakaró alatt, hogy kiszúrjuk a kószáló nyurgákat. Nyolcórás szolgálatok kijelzőket bámulva egy alacsonyan repülő, szél dobálta deszantgépen. Az SR-ek rakéták helyett póttartályokat hordoztak a szárnypilonokon, így aztán majdnem tizenkét órát lettek volna képesek a levegőben tölteni, de az emberi személyzet állóképessége korlátozta a lehetőségeket.

– Nocsak, nocsak, Nyurga úr – dünnyögtem, amikor megláttam az ismerősen hórihorgas sziluettet pár kilométerre előttünk, kicsit balra elvonulni. Pillanatokkal később az optikai szenzortömb szoftvere is felismerte, és kiemelte körvonalait. Egy második nyurga is felbukkant az első után a ködből.

– Célpont! – igazoltam vissza a pilótának. – Két nagy ellenséges organizmus, irányuk nulla-öt-nulla, távolságuk négyezer-ötszáz, sebességük ötven kilométer per óra.

– Igencsak sietnek valahova – jegyezte meg a pilóta. – Mintha kicsit ijedősek lennének.

– Maga is az lenne, ha minden egyes alkalommal irányított rakétákat kapna az arcába, valahányszor kidugja az orrát egy kis sétára.

– Mi a terv, parancsnok? – kérdezte a pilóta.

Egy pillanatra elgondolkodtam. A felszínjáró nyurgákra általában kérdezés nélkül lövünk, de ez a kettő nem úgy mozgott, mintha csak megijedtek volna a hajtóműveink zajától, hanem mint akiknek valami céljuk van. A Dragonfly csöndes gép, de azok a nyurgák, akik mostanáig életben maradtak, minden bizonnyal a legóvatosabbak és legijedősebbek az összes közül, és ki tudja, észrevettek-e bennünket, miközben több mint négy kilométerre voltunk tőlük, kilencszáz méter magasan.

– Csináljunk szűken egy teljes jobbfordulót, aztán meg egy nagyívű balos hurkot – adtam ki az utasítást a pilótának. – Tartsuk a négy kilométeres távolságot. Látni akarom, hogy hová mennek.

– Parancs, értettem.

A deszantgép jobbra dőlt a fordulóhoz, ami pillanatnyilag növelni kezdte a távolságot a nyurgák és közöttünk, de a kameratömböket számítógépes precizitás irányozta továbbra is az ellenségeinkre. Elképesztően unalmas és munkaigényes dolog kizárólag az optikára hagyatkozva levakarni a nyurgákat a bolygófelszínről, így viszont az aktív elektromágneses sugárzás nem árulja el nekik, hogy jövünk.

Három évvel ezelőtt, a Második Marsi Csatában

alaposan megszórtuk a bolygót nukleáris töltetekkel.

Minden egyes nyurga település gyakorlatilag egy épülő maghajót rejtett a marsi sziklába ágyazva, mi pedig minden ilyen hajóépítő településre bunkerromboló atombombákat dobtunk. Ezek az atomcsapások a legszennyezőbbek mind közül, mert a sugárszennyezett talajt és kőzetet porrá zúzza, és beteríti vele a környéket. A Mars felszínének legnagyobb része annyira radioaktívvá vált, hogy a páncélzataink Geiger–Müller-számlálói úgy kattognak, akár a gyorstüzelő géppuskák, amikor sorozatot lőnek. Minden egyes bevetés után, amikor visszatérünk a hordozóra, a gépnek húsz percet kell eltöltenie egy mentesítő zsilipben, mire kiszállhatunk. Ezzel szemben a nyurgák mintha immunisak lennének a sugárzásra, mert még három év után is igen sok élhet közülük a felszín alatt, ha számításba vesszük, hogy mekkora sebességgel aprítjuk őket odafent.

A Dragonfly-SR irányt váltott, és elkezdte a lassú balos hurkot, amivel nagy ívben körbekerültük a nyurgákat a felszínen. A tűzvezető számítógép az optikai szenzortömb szálkeresztjét precízen rajta tartotta a marsi porban trappoló lényeken. Azok nem néztek föl, és semmi jelét nem adták, hogy észrevettek volna bennünket, de úgy vonultak, mint akiknek van valami célja. Figyeltem, ahogy lementek egy lejtőn egy szélesebb szurdokba, minden lépéssel okkerszínű port verve föl. Van abban kihívás, hogy egy felfegyverzett deszantgépben ülve, nyurgákat célba véve ne húzd meg az elsütőbillentyűt, de megtanultam késleltetni a kielégülést. Ha sok darazsat akarsz megölni, nem egyesével csapkodod agyon, hanem követed őket a fészkükhöz, és rájuk gyújtod az egészet.

– Rájuk megyünk? – kérdezte a pilóta.

– Még nem – feleltem. – Ha lehet, ne riasszuk meg őket. És szeretnék még egy kicsivel pontosabb célzási adatokat, mielőtt elpocsékolnánk egy rakétát két futkosóra.

– Maga a főnök – nyugtázta a pilóta. Pont ugyanolyan fáradtnak hangzott, mint valószínűleg én is. A nyolcórás járőrküldetés vége felé jártunk. A miénk egyike volt annak a fél tucat módosított deszantgépnek, amely épp a Mars déli féltekéje fölött körözött, a reakcióidőnk pedig már kezdett lassulni. Az ötödik óra után fejben már elkezdesz kiszállni, és a hordozón rád váró kajáról meg a forró zuhanyról ábrándozni.

Ha nyurgákat találunk,

van pár módszer rá, hogy elintézzük őket.

A mögöttem található rakteret szinte egészében elfoglalja egy forgótáras rakétavető, amelyet egy tucat irányított rakétával töltöttek meg: ezek egy-egy negyedtonnás, hagyományos töltetű robbanófejet hordoznak. Ezeket a rakétákat használjuk a magányos mászkálók és a kisebb csoportosulások ellen: simán tudjuk a deszantgép farából indítani őket. Nagyobb csoportok ellen kérhetek kinetikus csapást a magaspályán keringő egységeinktől, vagy folyamodhatok légi támogatásért a hordozón állomásozó Shrike-okhoz. És ha egy felszín alatti maghajót találnék, vagy akár csak a gyanúja merülne fel ennek, akkor különleges atomcsapást igényelhetek a hordozóról, amely a termonukleáris töltetet egy nagy sűrűségű repesztőfej mögé illesztve indítja az útjára. Ez utóbbinak az a dolga, hogy jó mélyre jusson le a marsi sziklába, mielőtt az atombombát felrobbantaná. Mocskos és becstelen módja ez a hadviselésnek, de az alternatíva az lenne, hogy sok ezer katonát veszítünk el a föld alatti alagutakban megvívott közelharcban a fizikailag nagyságrendekkel fejlettebb ellenséggel. Leszámoltunk már azzal az ideával, hogy egyenlő feltételekkel mérkőzzünk meg a nyurgákkal. Most már úgy cinkeljük a paklit, ahogyan csak tudjuk, még ha becstelenül kell is küzdenünk, és nem marad más utánunk, csak sugárszennyezett talaj.

Én voltam egyedül a raktérben, ezért aztán nem volt kivel beszélgetni, miközben a nyurgákat figyeltem. A pilótákat nem akartam zavarni a munkájukban a nem létfontosságú megfigyeléseimmel, a magaspályás egységekkel meg csak a legszükségesebb dolgokat egyeztettük, hogy az elektromágneses tevékenységünk a lehető legkisebb legyen. Ezért aztán csöndben tanulmányoztam a térképet, és figyeltem az optikai jelfolyamot, miközben az agyam ösztönös számításokat végzett. Ebben a pillanatban nem járőröztek vadászgépek a félteke felett, így légi támogatást nem kérhettem. A térképem szerint volt egy másik Dragonfly-SR tőlünk majdnem ezer kilométernyire keletre, de azon kívül a világon senki. Három hajónk volt magaspályán, de csak egy volt olyan közel, hogy orbitális csapást mérhessen. Ez a Berlin nevű fregatt volt, amely része volt annak az aprócska flottacsoportnak is, amellyel három évvel ezelőtt végrehajtottuk azt a kommandós támadást a Leonidas-rendszer ellen. Már akkor is csak a rengeteg hegesztett folt és reményteli ima tartotta össze, és a háromévnyi folyamatos frontszolgálat egyáltalán nem tett jót az állapotának.

A nyurgák folytatták az ereszkedést a széles szurdokba. Északnyugat felé tartottak egy olyasféle terepen, amely ősi folyómedernek tűnt. Igazítottam az egyik szenzortömb irányán: megpróbáltam szemügyre venni a tereptárgyakat a nyurgák feltételezett útvonalán, hogy megtippeljem, hová mehetnek. Manapság ha kiszúrjuk őket a felszínen, sosincsenek messze a felszín alatti menedékeiktől. Talán mindig is a beásott életforma kedvelői voltak, de az is lehet, hogy

ijesztően gyorsan alkalmazkodtak a fegyvereink korlátaihoz.

Mivel senki sem maradt, aki a tőlünk elhódított gyarmatokon megfigyelte volna őket, nem lehetett kideríteni, melyik elmélet a helytálló, de akárhogy is, kemény meló várt ránk.

– Meg is van – mormoltam magam elé, amikor észrevettem egy alagútbejárat szabálytalan, sötét formáját mindössze fél kilométerre a nyurgák előtt. A szurdok falában volt, egy természetes hasadék folytatásában, és ha nem tudtad pontosan, hogy mit keress, simán elsiklottál volna felette, vagy természetes képződménynek nézed. De amikor ráközelítettem az optikával, a bejárat előtti számos nyurga lábnyom a marsi porban igazolta a gyanúmat. Már jó ideje jártak ott ki és be, és még nem jöttek rá, hogyan is kellene a nyomaikat hatékonyan eltüntetni.

– Van egy alagútbejárat fél kilométernyire a nyurgák előtt, iránya háromszázharminc fok. A mostani sebességükkel haladva egy perc múlva elérik.

– Kérjünk orbitális csapást? – kérdezte a pilóta. – Őket már nem kapjuk el, mielőtt beérnének, de hazavághatunk egy fészket, vagy ilyesmi.

– Nem tudjuk megmondani, milyen hosszú az alagút, amely a búvóhelyükre vezet – feleltem. – Lehet tíz kilométer, de lehet ötven is. Szedjük le ezeket, mielőtt fedezékbe érnek. Ennyivel is kevesebben lesznek.

Felkattintottam a rakétavető tűzvezető számítógépének a védőkapcsolóját, a másik kezemmel pedig a rakodórámpa nyitógombját nyomtam meg. A rámpa a hidraulika halk zümmögésével lenyílt, bár a zümmögést szinte azonnal elnyomta a szélzaj. A rakétavető vezérlőpultja a KÉSZENLÉT/BIZTOSÍTVA állásról AKTÍV/ÉLES állapotra váltott.

– A tűzvezetés éles – jeleztem a pilótának. – Kettőt küldünk a nyurgákba, kettőt be az alagútba. Állítsa a gépet három-öt-ötös irányba, és tartsa szintben.

– Vettem – igazolta vissza a parancsot a pilóta. – Irány három-öt-öt, és szintben tartom.

A deszantgép befejezte a széles balfordulót, és az orrával abba az irányra állt, amelyet megadtam. A raktérbe telepített forgótáras rakétavető megspórolta nekünk, hogy vadászkíséretet hozzunk, de a használatának azért voltak korlátai. Először is, nehéz volt, mint egy ólomdisznó, gyakorlatilag teljesen elhasználta a Dragonfly légköri emelőképességét. Ráadásul ha azt akartuk, hogy a gépre ne jelentsen veszélyt egy rakétaindítás, akkor egy előre meghatározott, keskeny magasság- és sebességtartományban kellett a géppel manőverezni.

Az előttem lévő célzóképernyőn rakéták irányzójeleit húztam a nyurgákra: egy és kettő. A hármas és a négyes megy majd az alagútba, vízszintes behatolásra programozva. A rakétavető csak két másodpercenként tud indítani, mert a forgótárnak időre volt szüksége, hogy a következő féltonnás rakétát indítási helyzetbe mozgassa, én pedig először a nyurgákat szerettem volna leszedni, hogy ne tudják figyelmeztetni a többieket az érkező szeretetcsomagokra.

– Rakétavető tüzelésre kész – jeleztem. – Három, kettő, egy. Indítás.

A rakétavető kiköpte az első rakétát a deszantgép hátulján. A kivetőtöltet éppen csak annyira volt erős, hogy kilökje a rakétát a lejtősen álló vetőcsőből, át a lenyitott raktérajtón. Aztán egy hangos bang-vhuss-sal beindult a rakéta saját hajtóműve, majd a rakéta lefelé vette az irányt, a felszín felé, hogy követve a navigációs számítógép utasításait, utolérje a nyurgákat tőlünk pár kilométernyire balra. A rakétaindító hangos zúgással forgott egyet, és útnak indította a következő rakétát, aztán a következőt. Néztem, ahogy a nyolcméteres rakéták kicsusszannak a gép hátulján, és a rakétatörzsből kinyíló vezérsíkok alig egyméternyire húznak el a lenyitott rakodórámpa pereme felett. Ahogy minden, amit nyurgák elleni harcra raktunk össze az elmúlt pár évben, ennek a felszerelésnek és taktikának is nagyon kicsi volt a biztonsági hibahatára.

Mivel a távolság alig volt négy kilométer, a szuperszonikus rakéták nagyon gyorsan elérték a célpontjaikat. A nyurgák még akkor sem neszelték meg a jelenlétünket, amikor a robbanófejek alig néhány százméteres magasságból végrehajtották a rárepülést. A robbanófejeknek az alsó részében volt maga a robbanótöltet, amely felett két tucat szupersűrű, tűhegyes szegényített urántüske várta, hogy a repülés utolsó ezredmásodperceiben beinduló robbanótöltet tovább gyorsítsa. A robbanás után egy szűk, lefelé mutató kúpban csaptak le a mit sem sejtő nyurgákra. Vigyorgó elégedettséggel néztem az optikai jelfolyamot a konzolomon. Az urántüskék a hangsebesség többszörösével találták el a lényeket. Csodálatos módon ezek a tüskék még ennyi, egy pontra koncentrált mozgási energiától hajtva is képesek lepattanni a nyurgák koponyapajzsáról, ha túlságosan éles szögben találják el, de a robbanófejek elég tüskelövedéket juttatnak igen szűk területre ahhoz, hogy eddig minden egyes rakétatalálat egy nyurga végét jelenthesse.

Most sem volt másképp. A képernyőmön a nyurgák úgy dőltek bele a porba, mintha valaki egyszerűen kikapcsolta volna őket. A hegyes urániumtüskék felhője tíz méter magas, okkerszínű porgejzíreket vert fel körülöttük. Sokszor kellett már ilyen kinetikus csapásokat kiértékelnem. Ezek a tüskék hosszában, felülről lefelé is képesek átütni egy nyurgát, és még utána is egy méter mély lyukat vágnak a talajba. Pokoli módja ez a szegényített uránium újrafelhasználásának, de a nyurganyuvasztás a leghasznosabb cél, amit el tudok képzelni.

Egy vagy két másodperccel később a második két rakéta, amelyet kilőttem, ráküldte a robbanófejét a barlangbejáratra. Az egyik elvétette, és miszlikre robbant a bejárat melletti sziklafalon, de a másik eltűnt a sötét hasadékban, az egy pillanattal később a bejáratból előtörő por- és törmelékfelhő pedig jelezte, hogy a töltet bizony odabent robbant, leamortizálva az alagutat. A nyurgák elég okosak voltak ahhoz, hogy éles fordulókat építsenek az alagútrendszereikbe, így aztán nem tudtunk csak úgy egyszerűen belőni a fészkeikbe, de én nem is azért durrantottam oda, hogy elintézzek pár rejtőzködő nyurgát. Abban bíztam, hogy a robbanótöltet hazavágja az alagút bejáratát. Amikor elült a becsapódások felverte porfelhő, láttam, hogy a hasadékot teljesen eltömte az omladék. Ettől persze még ki tudják ásni magukat, és meg tudják tisztítani a kijáratot is, de sosem ásnak kijáratot kétszer ugyanoda, mert rájöttek, hogy megjegyezzük, hol voltak, és figyeljük is, hogy a jövőben könnyebben tudjuk leszedni őket.

– Találat – jeleztem a pilótáknak a pilótafülkében. – Két lenullázott nyurga, egy kijárat pedig lezárva.

– Legalább valamit elintéztünk ma is – felelte az egyikük.

– Maradjunk még öt percig a járőrpályán, aztán húzzunk vissza a hordozóra. Már nagyon rám fér egy kis alvás.

– Vettem. Legyen akkor öt perc – értett egyet a pilóta.

Majdnem nyolc órája voltunk már a levegőben, ellőttünk négy rakétát, és elhasználtuk az üzemanyagunk kétharmadát, hogy megöljünk két nyurgát és lezárjunk egy alagutat. Ez az eredmény nem feltétlenül tűnik méltányosnak ennyi erőfeszítésért és költségért cserébe, de alapjában véve mégis sikeres őrjárat volt, a személyzet pedig felfesthet majd két újabb nyurgasziluettet a gépmadárra. Másnap pedig megint mehetek majd egy újabb őrjáratra egy deszantgép rakterében, aztán újra és újra, egészen addig, ameddig le nem telik a három hónapos misszióm, és mehetek egy szintén három hónapos nyújtózkodásra a Földre vagy a közelébe, távol ettől a sugárszennyezett sziklától meg a csökönyös házfoglalóitól.

Aztán egyszer csak hangos, fémes, szakadó zaj jött a gép jobb oldala felől. A Dragonfly egész törzse rázkódott és remegett. A pilótafülke nyitott ajtaján keresztül hallottam a felharsanó vészjelzéseket.

Aztán az egész világ a feje tetejére állt.

A Dragonfly megpördült a hossztengelye mentén, én pedig egy pillanatra belepréselődtem az ülésembe. Egy pillanattal később már csak a biztonsági hevedereim tartottak, én pedig tudtam, hogy a gép egy 180 fokos fordulattal a hátára fordult, és fejjel lefelé repül, méghozzá a felszín felé. Ez már nem irányított repülés volt, hanem ballisztikus pálya.

Katapultálj! Katapultálj! Katapultálj! – kiabálta a pilóta a fedélzeti kommunikátorba. Hangja közel sem tűnt annyira izgatottnak vagy rémültnek, ahogy szerintem hangzania kellett volna, tekintettel arra, hogy a felszín csak hatszáz méternyire volt alattunk, amikor még szintben és irányítottan repültünk.

A deszantgép számítógépe átvette az irányítást, hogy megmentse a legénységet. Minthogy a gép helyrehozhatatlanul irányíthatatlanná vált, felülírta az összes kézi vezérlést, és megkezdte a vészhelyzeti katapultfolyamatot – sokkal gyorsabban, mint arra akár a világ legjobb pilótája is képes lett volna. A hevedereim egy pillanat alatt fájdalmasra szorultak, és éreztem, hogy a kar- és lábhevederek az ülésemhez rántják a végtagjaimat. Azután a másodperc törtrésze alatt rám zárult a mentőmodul titánkapszulája. Elfojtott robbanást hallottam, és hatalmas lökést éreztem odalentről. A gyomrom lefelé lódult a gyors és erőteljes, felfelé irányuló mozgás hatására. Legfeljebb három másodperc telhetett el, mióta a levegőben hirtelen fejre álltunk, és még arra sem volt időm, hogy feldolgozzam a történteket és megrémüljek. A repülőnk számítógépe szerint viszont ideje volt kilőni a legénységet a Dragonflyból, hogy megmentsen bennünket, én pedig nem éreztem helyénvalónak, hogy vitába szálljak a verdánk szilikonagyával.

Amikor meghallottam a süvöltő szelet odakint, tudtam, hogy sikerült elhagyni a géptörzset. Éreztem, hogy a mentőmodul még pár másodpercig az ég felé repül. Aztán egy jókora rántás, amelytől majdnem elharaptam a nyelvem, jelezte, hogy kinyíltak a modul ejtőernyői. Még sosem hagytam el ilyen sajátos módon egy deszantgépet, de nem is hiányzott. 

Az automatikus hevederfeszítők szerencsére be tudták rántani az összes végtagomat, mielőtt a kapszula rám zárult volna. A mentőmodulok híresek arról, hogy el-el törnek néha egy-egy kezet vagy lábat, amikor működésbe hozzák őket.

Mi a kurvaélet történt? – töprengtem. A kérdést nem tettem föl a pilótának, sem a lövészének, mert nem akartam, hogy a nyurgák érzékeljék a rádiójeleimet. Akárhogy is, hamarosan ki fog derülni.

Amikor a deszantgépünk működésképtelenné vált, alig voltunk hatszáz méteres magasságban, ezért aztán az ereszkedés nem tartott valami sokáig. Csak egy percig voltam vak és süket a kapszulában, mielőtt a fém förtelmes zajjal megcsikordult volna a marsi sziklákon. A mentőkapszulák nincsenek olyan kényelmesen kipárnázva, mint azok a biokapszulák, amelyekkel bevetésre indulunk, és sokkal keményebben is érik el a felszínt: olyan csontrepesztő erővel, hogy egy pillanatra a lélegzet is bennem szakadt a gerincemen fölfutó fájdalomtól.

A mentőmodulok nem nyílnak ki automatikusan, mint azok a kapszulák, amelyekkel csatába indulunk. Ügyetlenkedtem egy sort a foszforeszkáló kioldókarokkal, azután erőteljesen elfordítottam őket. A modul félig kinyílt, aztán recsegve elakadt. Kihámoztam magam a hevedereimből, és próbáltam kézzel szétfeszegetni a titán mentőmodul alsó és fölső felét. Pár centit nyíltak, aztán megint megakadtak. Bekapcsoltam a vértezetem segédszervóit, és azokkal már sikerült teljesen szétnyitni a modul két felét.

A mentőmodulom az oldalán feküdt egy törmelékmezőn. A három narancssárga ejtőernyő ott hevert mögötte, összegubancolódva a zsinórzattal, amely a mentőmodul tetejéhez kötötte őket. Ez volt az első vészhelyzeti katapultálásom légköri repülés során, és nagyon remélem, hogy

soha többet nem kell megismételnem.

A biokapszulák ehhez képest párnázott, komfortos közlekedési eszközök. Bár ami azt illeti, még mindig jobb egy mentőmodulban összerázatni a csontjaimat, mint elégni egy lángoló roncsban.

A deszantgép jó fél kilométernyire ért talajt, miközben én a mentőmodullal ereszkedtem. Egy hatalmas narancs-fekete tűzgolyó jelezte a helyet tőlünk északra, ahol az ezer kilométeres sugarú körön belüli egyetlen magaspályás taxit ért utol robbanásszerű végzete, beterítve a környéket a darabjaival.

– Hát, ez kibaszott jó – dörmögtem magamnak, vigyázva, hogy a kommunikátorom ki legyen kapcsolva. A nyurgaalagút bejárata itt volt a közelben, legfeljebb pár kilométernyire, és még nincs pontos fogalmunk arról, hogy mennyire érzékenyek ezek a dögök az elektromágneses sugárzásra.

A mentőmodul hátában volt egy vészhelyzeti szükségcsomag. Felpattintottam a zárókapcsokat, és kivettem a csomagot a helyéről. Aztán számba vettem a tartalmát. Volt egy rendszeresített víztartály csatapáncélhoz való illesztőcsonkkal, egy tartalék kézi rádió, tíz vészhelyzeti élelmiszercsomag, és egy M–109-es pisztoly öt tárral, összesen száz lőszerrel. Kivettem a vizet és a rádiót, de a pisztolyt és a kaját otthagytam. Nem akartam annyi időt itt eltölteni, hogy szükség legyen az extra kalóriákra, és ha egy nyurga megtalál, az a stukker csak annyira hasznos, mint egy oldaltámasz a deszantgépen. Ha le kéne lőnöm magam, arra pont jó lesz a saját oldalfegyverem is, ami most a tokjában pihent a mellvértem elejére szíjazva.

Körülnéztem a pilóta és a másodpilóta ejtőernyőit keresve. A terep, ahol a madarunk beleállt a földbe, jobbára lapos volt, bár voltak rajta jókora sziklák is, és szurdokok meg víznyelők tagolták. Északra a távolban valami narancssárgát mozgatott a szél a felszínhez közel, úgyhogy összeszedtem a tartalékfelszerelést, és arrafelé vettem az irányt.

A vértezetem környezeti állapotjelzői egészen megkergültek: ontották a figyelmeztetéseket és a piros betűs feliratokat. A sugárzásmérő szerint a környezetem olyan sugárszennyezett, hogy védelem nélkül fél nap alatt összeszedném a halálos adagot. A vértezetem szűrői azt állították magukról, hogy még huszonegy óráig jók. A nyurga településeket megdolgozó alapos és átfogó atombombázásunknak köszönhetően

a bolygófelszín halálos pusztasággá vált,

és fogalmam sincs, hogy a nyurgáknak hogyan sikerült hónapról hónapra életben maradniuk azokban a barlangokban ahelyett, hogy hullanának, mint a legyek. Bár ami azt illeti, a mi telepeseink is több mint egy évet vártak rá, hogy kimentsük őket. Talán a hit a reménytelenség közepette olyan erény, amelyben mindkét faj osztozik.

A deszantgép pilótája épp a cuccait szedegette össze a saját mentőmoduljából, amikor megpillantott, miközben feléje tartottam a sziklás lapályon. Nem sajnálta az időt rá, hogy összeszedje a narancssárga ejtőernyőjét a zsinórzattal együtt, majd begyűrje az egészet a nyitott kapszula üregébe. – Mi a fene történt? – kérdeztem, amikor hallótávolságba értem.

– Elvesztettük a jobb szárnyat – felelte a pilóta. – Szintet tartva repültünk, szépen egyenesen, amikor egyszer csak bumm. Úgy szakadt le a gépről, mint egy leszáradt matrica.

– Mi volt rajta?

– Csak a két külső üzemanyagtartály, de már üresek voltak. Már a belső tankból repültünk. A szárnypilonokon akkorra nem maradt súly.

– Király. Vadiúj deszantgép, és a szárnya csak úgy simán leszakad az őrjárat közepén.

– Nem volt új. – A pilóta végzett az ejtőernyő visszagyűrésével az üres mentőmodulba, és rácsukta az árulkodó narancsszín anyagra a modul felső felét. Ez az előírt eljárás, ha ellenséges területen zuhan le az ember, még akkor is, ha elég biztosak vagyunk benne, hogy a nyurgák nem úgy látnak, ahogy mi.

Szemügyre vettem a helyet, ahol a Dragonfly belecsapódott a felszínbe. Több tízmillió nemzetközösségi dollárból és egy rendkívül hasznos harci gépezetből fekete felhő lett, meg egy törmelék borította sekély kráter.

– Elfáradt az anyag – folytatta a gondolatot a pilóta.

– Az a gép legfeljebb ötéves volt.

– Hát, ja. De a szart is kitapossuk ezekből a madarakból. Ez például heti tíz légköri bevetést nyomott ebben a szarban. Erős szelek, sugárzás meg minden. 

– Tízszer kétszázötvenszer nyolc – számolgattam –, az húszezer repült óra, ha csak két hetet állnak egy évben, és ugyanilyen hosszúak a bevetések.

– És nem a kék égen meg minimális rakománnyal. Ezeket a gépeket nem ekkora terhelésre tervezték. Több harci bevetéssel töltött óra jön össze egy hónapban, mint általában két év alatt.

– Elfáradt az anyag – visszhangoztam a pilótát.

Mindenki elfáradt, az ember is, a gép is,

és kezdenek a dolgok darabokra hullani még akkor is, ha a nyurgák épp nem segítenek be.

– Igen. – A pilóta, névtáblája szerint egy BRASSEY nevű alhadnagy, kipakolta a vészhelyzeti csomagját, és a tartalmát elkezdte átrakni a repülős vértezete zsebeibe.

– Menjünk, keressük meg a másodpilótáját – javasoltam. – Nem lehet messze.

Pár percig erősen nézelődtünk mindenfelé, mielőtt megpillantottuk egy porfelhő maradékát tőlünk délkeletre. Húsz percig tartott, mire a szurdokok szeldelte terepen odaküzdöttük magunkat, ahol a másodpilóta mentőmodulja földet ért. Már százméteres távolságból nyilvánvalóvá vált, hogy a modul teljesen megsemmisült, és senki nem kerülhetett ki belőle élve. Az ejtőernyő bizonyára nem tudott rendesen kinyílni, mert a modul maradványai úgy néztek ki, mintha egy nyurga megtaposta volna párszor.

– A kurva életbe – szakadt ki a pilótából. Hullafáradtnak és megtörtnek tűnt.

– Hát, ja. – Nem tudtam vitatkozni. Túlélni egy deszantgép-katasztrófát, és utána meghalni azért, mert a mentőmodul ejtőernyője baszik kinyílni, tényleg értelmetlen és elkeserítő módja az elmúlásnak. De legalább gyors halál, és az ablaktalan modulban szegény valószínűleg azt sem tudta, hogy valami baj van.

– Valakinek össze kéne szednie a dögcéduláját – mondta Brassey alhadnagy olyan hangon, amiből egyértelműen kiderült, hogy ő inkább vívna kézitusát egy nyurgával. Nem ismertem túl közelről a másodpilótát, úgyhogy sóhajtottam egyet, és levettem a zsákomat.

– Majd én megcsinálom. Maga üljön le, és tartsa szemmel a környéket. 

Ha bármi nyurgaszerű felbukkan, abban a pillanatban jelzi nekem. – Parancs, értettem – felelte Brassey alhadnagy. – És köszönöm.

A mentőmodul akkor tört darabokra, amikor becsapódott a Mars felszínébe. A másodpilóta még mindig az ülése maradványaiba volt szíjazva, amelyik viszont kiszakadt a mentőmodul alsó részéből, és vagy ötven métert repült a törmelékmező közepétől. Nem kellett levennem a másodpilóta sisakját, hogy megállapíthassam: meghalt. Sisakja arclemezét belül vér borította, a végtagjai pedig felettébb természetellenes szögekben álltak. Azért próbáltam a vértezetem szenzoraival életjeleket keresni. Természetesen nem találtam. De mivel a dögcéduláját a nyakában viselte a repülős páncél alatt, mindenképpen le kellett vennem a sisakját.

A sisak alatti arc fiatal volt, még az alhadnagyi rendfokozathoz képest is. A másodpilóta orrából és szájából vér szivárgott, szemei félig nyitva voltak. Homokszínű haja nemrég lehetett rövidre vágva – ilyesféle hajat viseltek errefelé a pilóták, akik a nap nagy részét nehéz repülős sisakokban töltötték. Előhúztam a gallérja mögül a dögcédulája láncát, és azon magát a dögcédulát, egy lekerekített sarkú, négyszögletes fémdarabot, amelyet úgy terveztek, hogy könnyen ketté lehessen törni. Megfogtam mindkét kezemmel, lepattintottam az alsó felét, a maradékot pedig visszacsúsztattam a repülősruha gallérja alá, hogy ha a sírásó brigád eljutna hozzá, meg tudja neki adni a megfelelő végtisztességet. Ennél persze sokkal valószínűbb, hogy a nyurgák fogják a testét összeszedni, hogy legyen még egy kis fehérje valamelyik építkezésükhöz. Ha lett volna nálunk egy termikus töltet, elhamvasztottam volna a szerencsétlen nyomorultat ott a helyszínen. Ahogy azonban a dolgok álltak, ott kellett hagyjam, és csak reménykedhettem benne, hogy a nyurgák nem találják meg. Nem lehetett sokkal idősebb húszévesnél, és itt kellett véget érnie az életének, ezen a sugárzó szargolyón, egy olyan műszaki hiba miatt, amelyet talán elkerülhettünk volna, ha a technikusok figyelme húsz másodperccel tovább is kitart. De az is lehet, hogy a technikusok tökéletesen végezték a munkájukat, és egy acéldarab vagy egy nejlonheveder a rossz pillanatban adta meg magát. Akárhogy is, a végeredmény egy halott pilóta és egy összetört mentőmodul,

a miértek és hogyanok pedig ebben a pillanatban teljesen érdektelenek voltak.

Elraktam a véres dögcédulát az egyik külső zsebembe, és hátat fordítottam ennek a komor, egyszemélyes temetőnek.

A felhők olyan alacsonyan lebegtek a Mars felett, hogy úgy éreztem, ha felugrok, kesztyűs kezemmel megragadhatom őket. A külső hőmérséklet harminc fok felett volt, a csatavértem hűtőmodulja már dolgozott. Az akkumulátorom legalább egy hetet kibírt volna még, és az új, továbbfejlesztett szűrőim is ellennének napokig egy nyurgák lakta bolygón, de eszem ágában sem volt ilyen sokáig itt időzni.

– El kell tűnnünk erről a környékről – mondtam Brassey alhadnagynak, amikor visszaértem hozzá.

– Nem kéne itt maradnunk az összetört gép mellett, és megvárni, hogy a kutató-mentők ránk találjanak?

– A kapszulákban van egy beépített vészhelyzeti jeladó. Ezt maga is tudja. Elektromágneses jelforrás. És ha van errefelé egyetlen nyurga is, az úgy fog idejönni, mint légy a szarra. Úgyhogy el kell húznunk innen a belünket, és keresnünk kell egy biztonságos helyet. Oda kell hívnunk a kutató-mentő csapatot. – Körülnéztem a vörös-okker pusztaságon. – Már ha találunk egy ilyet errefelé.

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Pornó fegyver- és katonaság-mániákusoknak

...
Hírek

Scalzi, Ken Liu és Kloos novellái is életre kelnek a Netflix új animációs sorozatában

...
Hírek

Könyvesblokk: Csiffáry, Kaponay, Kloos

Még több olvasnivaló
...
Kritika

Burjánzó csalánként gyűrűzik be a felnőtt életbe a gyerekkori abúzus emléke

A gyerekkori szexuális abúzusról és annak későbbi hatásairól szól Borda Réka első regénye, amelynek elbeszélője kisgyerekként válik nagybátyja áldozatává, de már fiatal felnőtt, mire előtörnek belőle az emlékek, és megkezdődik számára a feldolgozás folyamata. Az Égig érő csalán a hét könyve.

...
Gyerekirodalom

Szabó Tibor Benjámin: Megváltozott a világ és erőszakosabbak lettek a történeteink

Nyolc évvel az első EPIC megjelenése után Szabó Tibor Benjámin megírta a folytatást, amelynek rögtön a legelején elrabolnak valakit. A barátok versenyt futnak az idővel, miközben egy titokzatos szekta nyomait kutatják. Szabó Tibor Benjáminnal kötetek közti műfajváltásról, ökológiai zsákutcáról, irodalmi tetoválásokról és a hazai gengszterrap hatásáról is beszélgettünk.

...
Nagy

Katonatisztnek szánták, humanista író lett belőle - Ottlik Géza 110

Száztíz éve, 1912. május 9-én született Budapesten Ottlik Géza Kossuth- és József Attila-díjas író, műfordító, az Iskola a határon alkotója, többszörös magyar bridzsbajnok.

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

A Love, Death & Robots továbbra is kíméletlen őszinteséggel szembesít az emberségünkkel

Tényleg képtelenek vagyunk megváltozni? A Netflix tévésorozata, a Love, Death & Robots új évada szerint lélekszakadva rohanunk bele a saját végzetünkbe. Nem tud ebben visszafogni bennünket sem technológiai fejlődés, sem harmadik típusú találkozás, de még a múltbéli tapasztalataink sem. 

...
Nagy

A Halott Pénz-könyv még a tagoknak is tudott meglepetést okozni

A Halott Pénz Na még mit nem?! című kötetét mutatták be a Hajógyár és az A38 hajó Zene x Szöveg programsorozatának legutóbbi alkalmán. Járai Márkot, Boros Gábort és a kötet egyik szerzőjét, Jávor Bencét Erdős Viki kérdezte zenekari titkokról, a sikerig vezető útról, közös munkáról és az írás folyamatáról.

...
Szórakozás

Az Északi az a Hamlet, aki nem áll meg tépelődni, hanem lesújt a kardjával

Az Északi brutális: tele ordító férfiakkal, vérrel és zsigerekkel - és persze gyönyörű tájakkal és szuperhangulatos újpogány zenével. Robert Eggers rendező láthatóan élvezte, hogy megcsinálhatta a saját mozgóképre ültetett viking sagáját. A kérdés, hogy elég-e egy jó filmélményhez, ha történelmileg többnyire hiteles.