Margináliák- Kritikák több hangra, Palatinus, 2009, 420 oldal
Részlet Margócsy István előszavából
… Amikor a rendszerváltás hajnalán, 1989-ben a 2000 című folyóiratot elindítottuk, jóllehet szerkesztőségünkben nem kevés olyan irodalmár volt, aki szívesen írt (volna) a mai irodalomról, a környezetet és a lehetőségeket látva lemondtunk arról, hogy a folyóiratban kritikai rovatot is tartsunk fenn – sem a hatalmi háborús viszonyokat újratermelni, sem a szolidaritás magasztos példaadását folytatni nem volt kedvünk, egy új "kritikusi kódex" megalakítására vagy szorgalmazására viszont sem indíttatásunk, sem időnk nem támadt: úgy véltük, elég lesz szépirodalmilag felmutatni folyóiratunkban azt a keletkező irodalmiságot, amelyet preferálnánk, s a reflexiót meghagyjuk más folyóiratoknak (az újonnan alakult folyóiratok közt pl. a Holmi alapvető célként tűzte ki egy hagyományos kritikai rovat radikálisan megújított működtetését – e rovat folyamatos fenntartásáért a lapot csak elismerés illetheti). Egy pár év múlva azonban (1993-ban), mikor már látszott, hogy az általunk képviselt és felmutatott irodalomszemlélet bír valamelyes relevanciával az aktuális irodalmi élet nem jelentéktelen része számára, úgy gondoltuk (Török András szerkesztőtársunk ötletére támaszkodva), hogy érdemes lenne mégis kritikát is közölnünk – csak épp nem olyan formában, ahogy ezt párszáz éve megszokhattuk. Ha már úgy látjuk, hogy posztmodern korban élünk, véltük, legyen hát a kritika is a posztmodernitás megjelenése és kifejeződése: ne azt a hagyományt folytassuk (amely minden háborús hagyománynak alapjául szolgált), hogy irodalmi ügyekben kimondjuk a kétségbevonhatatlan vagy legfeljebb csak támadható, de nem vitatható igazságot, hanem teremtsünk olyan dialogikus formát, melyben az élesen és köntörfalazás nélkül kimondott egyéni vélemények rögtön a rájuk adott reflexiókkal együtt jelennek meg, s együttes vitázó kimondásukkal a vélemény kizárólagos igazságigényét rögtön relativizálják és kontextualizálják. Legyen a kritikai gesztus polifón és dialogikus! – volt az igényünk: jelenjék meg tehát a kritika azonnal a recepciójával együtt, s a csoportos vélemények vitájával hadd mutathassuk fel, hogy az irodalomról úgy is lehet határozott véleményt alkotni, hogy a véleménybe beleértjük a szinkron vitát is, a vita révén az ítélet relativitását, a baráti dialógus révén pedig a diskurzus állandó megújításának igényét. A hagyományosan megszokott kritika lineáris igazságtevését, tanárosan helykijelölő szigorát helyettesítse a széljegyzeteknek, azaz a margináliáknak (a műfajmegnevezés Szilágyi Ákos leleménye!) párbeszéde, vitája: legyen hát e kritika olyan csoportvélemény (a margináliákat mindig is csak a szerkesztőség tagjai írták), amelyben a közösség nem „határozatot hoz”, hanem bizonyítja, hogy akár éles vélemény- vagy ízléskülönbségek mellett is lehetséges a beszélgetés az irodalmi értékek állításának és fenntartásának érdekében.
A Margináliák műfaja és hagyománya így alakult ki: a kétszáz éve megszokott és meg nem szokott háborús szituációt beszélgetéssé, barátságos, de nem parttalan s nem feltétlenül egyetértő vitává alakítván. Mindez persze nem nélkülözi az irónia effektusát sem: az egyes vélemények egymás mellett, sokszor ad personam szólván, tréfásan vagy szigorúan fogalmazva, természetesen relativizálják egymás érvényét, s ironikus fényben tüntetik fel az irodalmi ítéletalkotás gesztusát – s mintegy természetesként tükröztetik fel az irodalmi aktualitásnak mindig is jelenlévő és jellemző vibrálását. A kritikát és széljegyzetet írók, akik nem mint hivatásos és felkent kritikusok, hanem csak mint elkötelezetten olvasó és örvendő irodalmárok és irodalomszeretők nyilvánítanak véleményt, dialogikusan sokszerű véleménycsokrukkal az irodalomnak tarkaságát és megfoghatatlan változatosságát tükrözik és mutatják fel: az olyan kritika, mely magától értetődő toleranciával veszi figyelembe a lehetséges vélemények sokféleségét, s nem harcilag kívánja legyőzni a másiknak ítéletét vagy pozícióját, hanem komolyan vett békés egymás mellett élést hirdet, azt vallja, amit az irodalom története is tanít, hogy az irodalomnak (vagy ha tetszik: az irodalmiságnak) a lényege a történelemben is a sokféleség játékában és ellenjátékaiban volt feltalálható, s mindez ma sincs másként.
E margináliák másfél évtized közös munkáját, gondolkodását, vitáit tanúsítják – fogadtatásukkal, mind műfaji invenciót, mind a vitatott ítéleteket illetően, nem lehetünk elégedetlenek (majd 50 darab jelent meg, s idézettségük – a széljegyzetekéi is! – magas fokúnak mondható). A legutóbbi évek kritikai vitái mintha azt mutatnák, hogy a mai magyar irodalomban a kritika iránti igény nem lanyhult, sőt talán meg is erősödött, ám e folyamat során a régi harci kedv és indulat sem csökkent (sőt, mintha a fiatalabb generációban épp a harciasabb vonulat iránti vonzalom mutatkozott volna be). Bízunk benne, hogy a 2000 kritikai vállalkozása, azaz egyszerre kemény és vitatható (azaz: vitatásra méltó) ítélkezése, az ítéletnek relativizáló kontextusba helyezése, a véleményeknek dialógusba fordítása, a viták őszinte és barátságos, sőt nemegyszer játszi hangneme (emlékezzünk csak a 2000 éves Horatiusi maximára: ki tiltja meg, hogy igazunkat humorral adjuk elő?!), elősegítheti azt, hogy a harci kritika műfaja átforduljon a nyájas (de nem elvtelen), komoly (de nem szakmai), szigorú (de nem ítélkező) beszélgetés közösségi aktusába. Mert hangozzék bár közhelyesen vagy giccsesen: az irodalom nagyon fontos dolog – s az irodalomról jó kedéllyel, komolyan társalkodni –
