Lugosi Viktória: Dafke, Ulpius-ház, Budapest, 2009.
Petevezeték nyitány
A kövér nő a műtőfolyosón társalogni akart. A bokája körül visszerek voltak, a haját hátul elfeküdte, kezében gombóccá keményedett papír zsebkendőt gyűrögetett.
Neki már nem ez az első kísérlete, a bal petevezetéke átjárhatatlan, a jobbat a múltkor kifújták, megint tele van reménnyel. Tizenkét éve próbálkoznak, hogy így-úgy összehozzanak egy gyereket. Azt mondja, még fiatal vagyok, ráérek. Ő csak tudja. Ez itt nem egy szüreti vigadalom, de elmegy. Megélt már rosszabbat is, amikor az apját az anyja hazacibálta a kocsmából. A fejszét kereste, azzal fenyegetőzött mindig, úgy kellett dugdosni előle, de kidobni mégsem lehetett, a fát csak fel kell hasogatni, nem szaladgálhattak újért a boltba. Ha eldugták a fejszét, beérte a seprűvel, aminek gyerekkorában sokkal vastagabb nyele volt, mint manapság, de ha azt se találta, maradt az öve, ha idejében ki nem húzták, végül az a rohadt vörös göcsörtös keze, mint egy lapát, akkora, hogy az úristen szárította volna le, de nem szárította, most is ott támasztja a pultot az az állat, ha le nem bukott róla, nohát ő más gyerekkort akar a saját gyerekének.
A neonok kellemetlen fényében két szürkére sikált, valaha fehér műanyag széken ülünk egy mellékfolyosón. Nem látunk kifelé, de a nyikorgó kerekek hangjából azonosítom a távolodó betegágyat, aztán ajtó csapódik, hogy teherrel érkezik vissza. Fémtálakban műszerek csörömpölnek, beborít a fertőtlenítőszag, a nő pedig csak mondja, mondja, hogy mi mindenen ment keresztül, hogy hány hormonkezelést kapott, hogy először még ő is olyan egyszálbélű volt, mint én, de ez a sok hormon megbosszulja magát, jobb, ha már most belenyugszom. És nagyobb rossz is érhetne, mint hogy szétfolyik a testem, mert a gyerekcsinálás szorosra csomózza a házasságokat, kérdezzek meg akárkit, nincs erő, amely elszakítson az uramtól, majd meglátom. Merthogy az a férfi, amelyik nem menekült hanyatt-homlok rögtön az elején, az marad aztán már úgysem a darázsderekat keresi a feleségében. Nem érdemes búnak ereszteni a fejem, nagyobb tragédia is van az életben, mint egy 46-os ruha. Kit érdekel, őt ugyan nem. Az a baj, hogy ki kellett hagynia fél évet. És az nagyon sok az ő korában! Már csak pár hónapja van, aztán a TB már nem fizeti a mesterséges megtermékenyítést. Meg nem is lesz mit, csökken a hormonszintje. Versenyfutás ez az idővel, de nem hívták be hamarább, ki kellett operálni a cisztáit, amik a sok gyógyszertől nőttek, ez is a kezelés mellékhatása, ja, nekem még nem mondták? A hormon majd azért kell, persze csak ha jó lesz a vizsgálati eredmény, hogy a szervezet egyszerre több petesejtet termeljen, ez növeli a teherbeesés esélyét. Csakhogy ezzel nemcsak a petesejtek, a ciszták is nőnek. Nem kell csodálkozni, majd megtudom, ha odáig jutok.
Pedig azon a kora tavaszi délutánon még azt sem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer itt ülök egy műtőfolyosón, és arra várok, hogy alulról egy piros folyadékot pumpáljanak belém, és megnézzék, átjárhatók-e a petevezetékeim, vagy van bennük valami dugulás, mint a slagban, amikor nyitva a csap, a gumicső végén mégsem buggyan ki a locsolóvíz.
Duna-part
A nőgyógyásztól kifelé menet hallgattunk. Azt a csöndet nem lehet elfelejteni. Szánalmasak vagyunk – csak erre tudtam gondolni. Mostantól nincs miről beszélni. Ki nem szarja le azt, ami sikerült? Szart se ér, hogy kifogtam egy fantasztikus pasit. Majd jól megöregedünk együtt, takargatjuk egymás térdét a kandalló előtt. Ha addig kihúzzuk. Mire jó az egész? Semmire. Persze gondolhattam volna, nincsenek csodák. Eddig tartott, kész. Utálom magam, mit utálom? gyűlölöm! Leginkább a testemtől undorodom, ilyen lehet a skizofrénia, amikor a test különválik a lélektől. Kívül vagyok önmagamon. Még ezt a Batthyány téri fotót is kívülről látom – pedig rajta vagyok én is, – a kőkorlátot, a széles folyót, a szürkületben már kivilágított Parlament turistaámító látványát, Balázst. Nem hibáztathatok senkit, minden klappolna, ha az én alakom nem piszkítaná be ezt a jól komponált, tűéles, kora tavaszi képet.
Visszatuszkoltam a torkomból feltörő savanyú ízt, az Angelikában lenyomott gesztenyepüré maradékát, Balázs imádja. De nekem már akkor is golflabda méretűvé dagasztotta a nyelőcsövem alján tárolt édes masszát az idegesség. Tulajdonképpen tudtam, pontosan tudtam, csak elhessentettem a megérzést.
Gyűlöltem magamat, Balázst, a helyzetet, a Batthyány teret, azt a pimasz kölyköt, aki szembebiciklizett velem és nevetett. Mi a francnak örül? Csócsáltam a ritkán rám támadó érzést, süllyedtem benne, eltöltött, nem jutott hely a kérdéseknek. Szavak, azok kellenének. De csak egy jutott az eszembe. Zöld. Ez volt az egyetlen gondolatom, zöld. Mint a mama kosztümje, a mikor a Balatonon először vitt igazi étterembe vacsorázni. Lekváros palacsintát kaptam, és nézhettem, ahogy a nyaraló párok az asztalok előtt táncolnak. Káprázatos volt, az elegáns étterem maga volt a csodálatos jövő, ami majd rám is vár, zenével tánccal, klassz fiúkkal,... hát nem csodálatos? mint a mama a zöld kosztümben.
– Zöld – mondtam ki hangosan.
– Mi zöld? – kérdezte Balázs?
– Semmi.
– De miért mondtad?
– Nem tudom.
Balázs magához akart szorítani, de ellöktem.
– Hagyj!
A Duna-parton baktattunk, az aszfalt hólyagos kitüremkedéseit néztem, vajon mitől lesz egy ilyen kemény anyag olyanná, mint egy beteg sejt? Palika jutott eszembe.
– Talán a sors egy hülye és beteg gyereket szánt nekünk, aztán mégis megkönyörült rajtunk, és nem jutott eszébe más, csak hogy ne legyen gyerekünk. Soha. Talán jobb is. Egy szerencsétlennél...
– Balázs megállt, szembefordult velem, megszorította a vállam, rázott, mindenki minket nézett a Duna-parton.
– Te teljesen hülye vagy! Milyen beteg gyerekről magyarázol, meg milyen sorsról?
Kezdtem volna elmagyarázni neki? Most? Ítélethirdetés után? Egy szót sem értett volna az egészből. Én voltam abban a Murányi utcai lakásban, én forgattam ott, én láttam azt a kisfiút, a szánalom és a rettegés az én gyomromat centrifugázta. Energiatakarékos rövid program volt erősen szennyezett holmikhoz.
Palika
Az ágy mellett álltam, a szekrény világos politúrján visszatükröződött a pocakos kisfiú képe. Lisztérzékeny vagy csak rosszul táplált, villant fel bennem a kérdés, de nem volt időm a válaszra, mert elkezdődött, amire vártam. Palika mindkét kezével ütni kezdte a fejét, teljes erejével, kétoldalról csapkodta, még az üvöltésben is hallhatóan koppant a feje, félő volt, hogy megreped a koponyája, deformálódott füle, mint egy kivénhedt bokszolóé, cafatokban lógott, de ő csak ütötte, két ököllel ütötte magát, arca eltorzult a fájdalomtól, és üvöltött: kötözz, meg, kötözz meg! És akkor az anyja, soványra aszalódott, fénytelen tekintetű sápadt asszony, leakasztotta a szekrénygombra odakészített vastag szárítókötelet, minden erejét összeszedve gyakorlott mozdulattal hátracsavarta a tízéves kisfiú önmagát ütlegelő kezeit, megkötözte őket, dupla csomóra, jó erősen, ellenőrizte, hogy mennyire szorosak, ekkor Palika elhallgatott, kezdett megnyugodni, hasra feküdt a zebramintás takaróval borított díványon, és a kiabálástól és ütlegeléstől fáradtan, halkabban lihegte-kiabálta: a lábamat is, anyu, a lábamat is, kötözz már, kötözz már, nem bírom tovább, tudod, hogy nem bírom!
Az anyának ehhez teljes súlyával rá kellett térdelnie a nagydarab kisfiú combjára, azután ráült a fenekére, hogy le tudja fogni a lábait, amiket teljes erejével oda-odacsapott az ágyvég fájához, ami ugyan törülközőkbe volt bugyolálva, mégis minden mozdulatnál koppant és reccsent.
A fia melegítős fenekén ülve nagy rutinnal pillanatok alatt összekötözte a lábát is, a spárgából a derekára övet kötözött, ezen hurkolta el hátul a zsineget, és a kötél a két lába között folyamatosan ért el a bokájára. A két lábán többször áttekerte és újabb hurkot vetve az ágy végére szerelt oszlopra csomózta. Így már moccanni sem tudott. Az üvöltés abbamaradt, az anya lihegve lemászott a gyerekről, megigazította kilós boltban vásárolt apróvirágos nyári szoknyáját (nem lehetett több mint tizenöt deka) és az operatőrre nézett.
Máskor megkérdeztem volna, hogy megvan-e, felvette-e, de nem jött ki hang a torkomon. Az operatőr is csak bólintott.
– Mondtam, hogy nem kell sokat várni – mondta Palika anyukája –, így vagyunk majdnem egész nap, hiába adom rá ezt a vacakot – mutatott az ablakpárkányon lévő piros boksz fejvédőre – , mindenképpen a fejét veri, ha ráadom, az öklét töri szét. A fülének már mindegy, de a kézcsontjait meg akarom menteni. Ha felnő, még szüksége lehet rá valamilyen munkához. – Megnézi, elég feszesek-e a kötelek, azután kimegyünk a szobából. – Ezzel kell együtt élni – mondja, és mintha halványan mosolyogna is, hogy vigasztaljon.
Palika egyre szabályosabban szuszog a heverőn, a csomók szorosak, ez megnyugtatja. Anyja tudja, mi jó neki. Csukója vörös a horzsolásoktól, a kényszermozgás csitítható, de nem szüntethető meg. A kötél nyomot hagy, a gézt nem tűri magán. Az autista szakorvos szerint kordában lehetne tartani a viselkedését, de az anyuka szerint a gyógyszerekkel, kezeléssel az évek folyamán már annyit szenvedtek, hogy megelégelte. Palika három éve legalább itthon van, ő meg teszi, amit tehet. Segélyt kap, néha az anyja segít, Palika pici korától ütötte magát, aztán amikor kiderült, hogy mivel is jár az autizmus, a Palika autizmusa, és hogy ezt soha nem növi ki, a férje haza sem jött a doktortól. Határozott ember volt, ezt szerette benne, mindig tudta, mit csinál.
Vártunk, amíg a gyerek felkel, az anyja gyorsan kekszet adott a kezébe, mert azzal elvolt egy darabig. Napi egy kiló háztartásit biztos megeszik, avval ki lehet húzni a rohamok közti időt.
A kisfiút kicsit kaffogó hangja ellenére is lehetett érteni, de tudtam, hogy mindenképpen feliratozni kell. Egy hokedlin ült az udvarra néző parányi konyhában. Műanyag a tányér, a pohár, nehogy Palika kárt tegyen magában mutatta az édesanyja. A konyhát kulcsra zárja, ne férjen hozzá se fazékhoz, se késhez, mert a roham megállíthatatlan. Nem mintha egy percre is egyedül lehetne hagyni, de hát az ördög nem alszik.
Palika két kézzel tömte szájába a kekszet, az ajtóra meredt.
– Mire vágysz? – kérdeztem. Nem volt valami fantáziadús kérdés, de adekvát.
– Hogy gazdagok legyünk.
– Miért?
– Mert akkor anyu mindennap vehetne nekem egy tejfölt. Mindennap! Nagyon szeretem. De csak a hónap közepéig van rá pénzünk. Ma már huszadika van.
– Nem tud olvasni, de a napokat tudja. Sohasem téveszti el – szólt közbe az anyja. – A tejföl miatt.
Palika üveges tekintete az én szememet is eltérítette. Az ajtókilincsen egy vastag szárítókötél lógott. Palika vágyakozva nézte.
Az Ember csóválta a fejét a vágószobában. Nem értette, hogy miért nem forgattunk többet. Húzni lehetett volna a sztorit, például úgy kellett volna interjút csinálnom, hogy melléfekszem. Vagy a stand upban megkötöztethettem volna a kezemet, persze Palika kötelével.
Behánytam tőle, de nem szóltam egy szót sem. Csak nagy szemeket meresztettem, nahát, ez nekem soha nem jutott volna eszembe. Ettől megnyugodott. Elvégre nem várhatja, hogy mindenkinek annyi ötlete legyen, mint neki. Akkor nem ő lenne a főszerkesztő.
A Duna-parton baktattunk, és nem ez volt az a pillanat, amikor el tudtam volna mesélni Palikát.
– Én vagyok a hibás, nem érted? – kiabálta Balázs a képembe. Már rég nem figyeltem rá, de az arcomat a két keze közé szorította, kénytelen voltam belenézni a nagy kék szemébe, ez visszazökkentett.
– Már miért is? – kérdeztem, de arra gondoltam, hogy micsoda álszent dolog ez az önostorozás, és hogy csak ne válaszoljon, könyörgök, ne!
– Mert mással lehetne gyereked.
– Mással neked is.
– Nyugodtan elválhatsz, megértelek – mondta Balázs.
– Te is.
– Én nem akarok.
– Én se.
– Most nem. Aztán majd két év múlva... Ez teljesen természetes. Akkor már jobb, ha most túlesünk rajta.
– Nem kellenek ilyen trükkök. Nem kell rám hivatkozni, az én érdekeimre. Szedd össze a bátorságot, és válj el te.
– Nem kell eljátszani az áldozati bárányt.
– Azért, mert soha nem leszek terhes, még nem kell sértegetni.
Addigra már a Műegyetemnél jártunk, csuromvizesre fújtam Balázs kockás zsebkendőjét. Hiába próbálkozott, nem engedtem, hogy hozzám érjen. Mintha valami szörnyű kapu lett volna a testemben, amely minden normális nőnél nyitva van, csak nálam van zárva, mert olyan hihetetlenül rendetlen vagyok, hogy még az ehhez való kulcsot sem tudom, hova tettem, és már most tudom, hogy soha nem is fogom megtalálni. Mert az csak a látszat, hogy minden rendben van, a fene nagy jókedvnek és optimizmusnak is meg kellett hogy jöjjön a böjtje, így áll össze a természet nagy egyensúlya.
