Minden verseskötet utazásra hív, de van, amelyik sokféle útra invitál. László Noémi Pulzus című kötetének valamennyi verse egy-egy városhoz, tájegységhez vagy utcához kötődik, és mindegyik – Erdélyben, Magyarországon és szerte a világon – személyessé tett tereket nyit és mutat meg olvasóinak. A költemények azonban nemcsak térben, de időben is sokfelé kalandoznak, ősi mitológiákat idéznek meg és tesznek jelen idejűvé, miközben könnyen és magától értetődőn lépnek kapcsolatba a folyamatos változással.
„Nem vagyok végleges”, jelenti ki a versek beszélője, és ezt támasztja alá az egész kötet: az élethez rugalmasan hozzáállni, kíváncsinak lenni, megfigyelni, értelmezni és nézőpontot váltani mind olyan kapaszkodók a mindennapokban, amelyek derűt és tudatos megélést képesek vinni a hétköznapokba és a művészetbe. László Noémi versei játékos és klasszikus formákba öntve oly könnyedén siklanak olvasás közben, mint „futó habok szíjas hidak alatt”.
Lámpagyújtás
Oktogon
A decemberi ólomszínű ég,
a forgalomba fulladt délután,
a Dunán úszó dermedt szürkeség,
fénymáz a házak ázott homlokán,
a percek fáradt, fázó verebek,
selyempapír a rojtos est: lobog –
mintha szikrát csiholna a hideg,
felizzanak a Wolfram-csillagok.
Holdbéli táj, sehol egy ismerős.
Mintha kivágott filmkockában állnék.
A jelenet nélkülem lesz velős:
nem vet ruhámon ráncot fény és árnyék.
Az utca rendje így tökéletes:
a sugarak fésűfoga hibátlan.
A sötét hézagokban rejtjeles
üzenetek arról, hogy ott sem álltam,
arról, hogy éppen nem is létezem,
a térben zümmögő egyensúly él,
imádom, így hát zokon sem veszem,
hogy ahol kezdődöm, ott véget ér
kontraszt és él és drámai hatás,
még csak a kép kerete sem vagyok,
rejtett hiány esetleg – semmi más –,
közönyös űrbe nyúló fésűfog.
Nyugodt vagyok, derűs és hallgatag,
a mellkasomban más verse dobol.
Színes ruhában kölcsönkért szavak
néznek a házak ablakaiból.
Égnek a lámpák, meglódul a szél,
ha kifut a világból, megtalál.
Élek, tehát akad még pár esély.
Lobogj te lélek, féltett gyertyaszál.
Mese
Tbiliszi
A grúziai őszi csipkebokrok,
a negyedik-ötödik századi ortodox templomok,
a méhész kék-piros, guruló kaptára, és fönt,
a toldott-foldott göröngyök fölött
az irreális októberi erdő,
utak, betonutak, aszfaltutak,
de főként földutak, és kopár dombtetőn,
mintha a fűből nőtt volna, teljesen érthetetlenül:
a szürke tömbház.
A piacon lapótya és lepény és ropogós kenyér,
fehér és barna, sárga, vajszínű ponyván
és cementasztalon halomba rakva,
és Kelet őrölt, szárított, tört, morzsolt konyhakertjei,
az első egzotikus utazás megannyi helyszíne,
ahova most én, Krőzus, visszajárok,
a lehetetlen bárányhúsos főtt gombóc,
juhsajtos palacsinta, vodka, vörösbor és
céklaleves közé,
a mulatozó katonák,
buszunkat föltartóztató fegyveres civilek közé,
a végeérhetetlen tósztok, szűnni nem akaró
kínálgatás helyére,
ahol a mesebeli vendégség után
két tucat kimerült közép- és kelet-európai
író, költő estétől reggelig
háborgott álmosan
Tbiliszi repterén, a zord
váróteremben.
Rózsa
London
London a világ füstös közepe,
harmadik nyelvem metropolisza,
lordok, királynők, tudós doktorok,
felfedezők világegyeteme,
központok központja, gócok góca,
népek kohója, gépek csarnoka,
újkori Róma, Mekka, Párizs,
ha félrenézel, már odébb szaladt,
terjeszkedik földön és levegőben,
vízen és föld alatt,
nyelvében él, nyelvébe nyelvek
folyamai torkollanak,
kifele és befele nő,
szikrázik, résein gőz tör elő,
hevíti szén, gáz, villamos energia,
feszíti, összefogja fegyelem,
szabály, egyformaság,
másság, sokféleség,
mindenből mindig ugyanaz
legyen és ugyanúgy, de
megfelelni nincs idő elég,
ez itt a hömpölygő jelen, a múlt
módszeresen legyalult szirtfokán,
a láthatáron rémlik a jövő,
mikroreggel, megalodélután,
óriásnap, szuperhold, neonéjszaka,
halogén ösvények, halálgyakorlatok
után a feltámadás atomhajnala,
márvány és terrakotta, acél, keramit,
lázasan futkos fel-alá, mindenki
ért, remél, sejt, titkol valamit,
mindenki szédül, áll, zuhan,
faltól falig, csillámporos,
mocsaras éjjelek aknáiból
fényre tolakodik,
nyüzsög, vergődik, csapkod
kétéltű, féreg, báb, bogár,
mélyben ragadni vég,
felszínre jutni kár,
London, tükrök, tavak, párás
légvonatok zöld labirintusa,
kudarcok, diadalmak lüktető,
magát gerjesztő, részeg ritmusa,
teremtő tollvonás,
hóhérpalást, szállongó pernye,
szirének éneke, a terra incognita
varázsa, veszedelme,
London, szívem örökké
szoruló, táguló pitvara,
szavak, szavak, szavak –
égő csipkebokor,
rózsaszimfónia.
