Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós (részlet)
Hogy pontosan mi a siker, azt ugyanolyan nehéz meghatározni, mint azt, hogy mi a boldogság. Ha ismertségben, megbecsülésben és anyagi haszonban mérjük a sikert, az főként a kapcsolati hálótól (beágyazottságtól, pártfogóktól, médiától), és nem utolsó sorban a szerencsétől függ. De ez esetben mit kezdjünk Rátz tanár úrral?
Amikor Wigner Jenő átvette a fizikai, majd később Harsányi János a közgazdasági Nobel-díjat, köszönőbeszédükben egy bizonyos Rátz tanár urat emlegettek. A zseniális Neumann János, aki a Nobel-díj bizottság szégyenére nem kapta meg az elismerést, szintén szeretettel beszélt a fasori Budapesti Evangélikus Főgimnázium legendás matematika-fizika szakos tanáráról. A három kiváló tudós sikere minden mércének megfelel, de Rátz László tanár úr akkor nem volt sikeres? Hiszen nem tett szert nemzetközi hírnévre és a bankszámláját se gyarapította különösebben a tevékenysége. De hát mi lehetne egy tanár számára nagyobb siker, mint az, hogy nagyszerű tanítványok tucatjait neveli ki, akik minden mérőeszköznél pontosabban tudják, hogy a sikerükben milyen szerepet játszott imádott tanáruk. Egyébként apám, aki szintén a Fasoriba járt, ugyanilyen rajongással beszélt Rátz tanár úrról.
Kamaszkoromban, mint sokan, én is a sikerről álmodtam. Évtizedekbe tellett, míg rájöttem, hogy Camus-nek igaza volt, amikor állítólag azt mondta: „Sikeressé válni könnyű, ami nehéz: megérdemelni a sikert.”
Híres írónak és újságírónak készültem. Már Buenos Airesben, tizennégy évesen határozott újságírói eszményképem volt: egy amerikai tévésorozat riporter karaktere személyében. A sorozat az egyik argentin kereskedelmi csatornán, közvetlenül a kosztümös Sienai kardforgató és a Bonanza után ment, így az is felmerült, hogy esetleg középkori kardforgató vagy vadnyugati párbajhős leszek, de realitásérzékemet dicséri, hogy ezekre nem láttam elegendő esélyt. Az újságírás és az íróság sanszosabbnak tűnt.
Mr. Evans, a sorozatbéli riporterideálom magas, szőke, kékszemű, erős állkapcsú férfi volt. Hongkongban élt, az igazság kiderítése közben krimiszerű kalandokba keveredett, hatalmas pofonokat osztogatott, szépséges nők lihegtek a gyönyörtől az ágyában, és minden epizód úgy végződött, hogy Evans ül az íróasztalánál a hongkongi öbölre néző szobájában, a háttérben csillognak a fények, és ő ragyogó stílusban megírja a sztorit, amit éppen láttunk. Azt terveztem, én is ilyen riporter leszek: magas, szőke és kékszemű, talán még erős állkapcsú is, (szorgalmasan rágtam a rágógumit), de főként magabiztos szívtipró szerettem volna lenni, kéjtől vonagló lányokkal az ágyamban.
Sráckoromban az írói mintám se volt egyszerű. Két, nagyon különböző szerzőhöz kötődtem: Ernest Hemingwayhez és az argentin Julio Cortázarhoz.
Azt terveztem, íróként visszafogott, nyers és férfias leszek, világos szerkezetben, szikár mondatokban fogok írni, mint Hemingway, de közben a fantasztikumra, a szürreális misztikumra, a lélek körmönfont rezdüléseire is érzékeny leszek, és több rétegű szövegeket írok majd, mint Cortázar.
Hemingwayben a külsőségek is vonzottak: tizenhét-tizennyolc évesen apám kopott, rozsdaszínű zakójában jártam, pipáztam, még bokszolni is elmentem a siker érdekében, elszántan püföltem az ócskapiacon vásárolt terepmintás haditudósító táskaírógépemet, és húszévesen, amint leszereltem a katonaságtól, azonnal szakállt növesztettem. Hogy egy táskaírógépnek miért kellett terepmintásnak lennie, azóta se értem. Talán, hogy a vadászbombázók a magasból ne fedezzék fel. Történt egyszer ugyanis, hogy felderítőgép szállt a front fölé. Csöndesnek és kihaltnak tűnt a táj, erdő, mező, katona terepszínűbe öltözött, mintha mindenki csak bokor és virág volna, nem látszott föntről semmi, csak egy kis táskaírógép. Az hivalkodott odalenn tusfekete fémvázával... Na, ezért!
Ahogy visszaemlékszem, elég vacak novellákat téptem ki az írógépemből. Úgy tűnt, hiába pipa és szakáll, a földön halomban állt mellettem a marokra gyűrt papírszemét a félresikerült mondatokkal. Szerencsére volt bennem annyi tapintat, hogy megkíméltem a világirodalmat a zsengéimtől. Húztam az időt.
Gondoltam, addig is, míg teljes szakmai vértezetben előpattanok az ismeretlenség homályából, átmenetileg kicsit újságíróskodom, utána meg majd észrevétlenül, a küszöb alatt besurranok az irodalomba.
„A jó író későn érik” – nyugtatott idősebb író ismerősöm is, amikor huszonhat évesen arról panaszkodtam neki, hogy mindjárt elrepül az élet, és én még nem tettem le semmit az asztalra. „Petőfi ilyen idősen már meghalt” – aggályoskodtam. „A költészet: kamasz műfaj, a regényírók később érnek” – magyarázta ő. „Na, és Thomas Mann? Huszonhat éves volt, amikor megjelent a Buddenbrook ház, amiért Nobel-díjat kapott!” – replikáztam. „Egy német író sohasem huszonhat éves!” – zárta le a vitát. Egészen addig azt hittem, csak a Vénséges vén Vejnemöjnen született hétszáz évesen a Kalevalában, de kiderült, a német íróknál sincs ez másképp.
Az átmeneti újságírói munka végül közel negyven évig tartott.
