A filmesek kicsit megkavarták a sorrendet, így a másodszülött Bridgerton fiú története negyedikként érkezik a Netflix sorozatában, a könyvformában ez a harmadik regény volt. A Bridgerton családban már hagyomány, hogy a fiúk kujonból válnak tisztességes házasemberré. Míg Anthonynak az erős és független Kate, Colinnak kedvenc Penelopénk csavarta el a fejét, Benedictnek egy titokzatos báli vendégen akad meg a szeme. A szép ismeretlent egy álarcos bálon pillantja meg, majd a közös tánc után, éjfélkor el is veszti szem elől. A rejtélyes hölgy viszont nem az, akinek mutatja magát, szokványos esetben pedig semmi esélye nem lenne egy ilyen férfival. Az este azonban sokkal többet tartogat, mint amiben reménykedett.
Julia Quinn: A Bridgerton család – Tisztességes ajánlat (részlet)
Ford. Bozai Ágota
Javában tart az 1815-ös szezon, és bár az ember azt hinné, hogy mindenki Wellingtonról és Waterlooról beszél, az igazság az, hogy társalgás tekintetében kevés változás van 1814-hez képest, ami a legváltozatlanabb, mondhatni örök társasági téma, a házasság körül forgott.
Az elsőbálozók házassági vágyai természetesen most is a Bridgerton családra irányulnak, legfőképpen a legidősebb még nőtlen fiúra, Benedictre. Lehet, sőt annyi biztos, hogy neki nincs nemesi címe, de szép arca, fess alakja, és vastag… pénztárcája bőven pótolja ezt a hiányosságot. E sorok írója nemegyszer hallott már ambiciózus anyákat lányukról nyilatkozni: „Herceghez megy feleségül… vagy egy Bridgertonhoz.”
Mr. Bridgerton a maga részéről, úgy tűnik, a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatja a társasági eseményeket látogató fiatal hölgyek iránt.
Jelen van szinte minden estélyen, de csak az ajtót nézi; valószínűleg vár valakire, egy különleges személyre.
Talán…
Menyasszonyjelöltre?
Lady Whistledown társasági lapja,
1815. július 12.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az évad legjobban óhajtott meghívója kétségkívül a Bridgerton álarcosbálra szól, mely nevezetes társas eseményt jövő hétfőn rendezik.
Az ember nem tehet két lépést anélkül, hogy ne lenne kénytelen végighallgatni társaságbeli anyákat, akik azon spekulálnak, hogy ki lesz ott és ki nem, és talán ennél is fontosabb, hogy aki ott lesz, mit fog viselni.
A fent említett témák azonban megközelítőleg sem olyan érdekesek, mint a két nőtlen Bridgerton fiú, Benedict és Colin. (Mielőtt bárki rámutatna, hogy van egy harmadik nőtlen Bridgerton fivér is, e sorok írója biztosítja olvasóit, hogy teljesen tudatában van Gregory Bridgerton létezésének. A fiatalúr azonban csak tizennégy éves, ezért nem alanya e társasági lapnak, melynek cikkei jellemzően a legszentebb sporttal, a férjvadászattal foglalkoznak.)
Bár a két Mister Bridgerton csak mister, nemesi cím nélkül is ők számítanak a szezon legnagyobb fogásainak.
Közismert tény, hogy mindketten elég szép vagyonnal bírnak, és nem kell tökéletes látás ahhoz, hogy ezenkívül mijük van… Ami mind a nyolc Bridgerton sarjnak: bridgertoni szépségük.
Vajon valamely fiatal hölgy kihasználja az álarcosbál titokzatosságát, hogy a szerelem kelepcéjébe csalja az egyik vagy a másik Bridgerton agglegényt?
E sorok írója meg sem kísérli, hogy találgasson.
LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA,
1815. május 31.
Három órával később Sophie ott állt a Penwood-ház lépcsőjén, és nézte, ahogy előbb Araminta, aztán Rosamund, majd Posy fogadja el a lakáj felé nyújtott kezét és száll be a hintóba. Sophie integetett Posynak, aki visszaintegetett, aztán figyelte, hogy a hintó elindul és befordul, eltűnik az utcasarkon. Alig hat háztömbnyire volt a Bridgerton-ház, ahol az álarcosbált tartották, de Araminta akkor is ragaszkodott volna hozzá, hogy hintóval menjenek, ha szomszédok lettek volna.
Hiszen fontos, hogy szép belépőjük legyen.
Sophie sóhajtva fordult meg, és elindult felfelé a lépcsőn.
A nagy izgalomban Araminta elfelejtett feladatlistát hagyni neki, hogy mit kell elvégeznie a távollétében. Egy szabad este valóságos luxus.
Talán újraolvas egy regényt. Vagy megkereshetné a Whistledown mai számát. Mintha látta volna, hogy Rosamund délután a hálószobájába vitte.
De amint átlépte a Penwood-ház küszöbét, Mrs. Gibbons jelent meg szinte a semmiből, és karon ragadta.
– Nincs vesztegetni való időnk! – mondta a házvezetőnő.
Sophie úgy nézett rá, mintha a derék asszony elvesztette volna a józan eszét.
– Tessék?
Mrs. Gibbons a könyökénél fogva rángatta.
– Gyere velem!
Sophie engedelmeskedett, ment felfelé, háromemeletnyit, a padlástérben kialakított kis szobájáig. Mrs. Gibbons nagyon furcsán viselkedett, de Sophie kedvelte, ezért követte.
A házvezetőnő mindig kivételes kedvességgel volt iránta, akkor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy ezt Araminta nem nézi jó szemmel.
– Le kell vetkőznöd – mondta Mrs. Gibbons, amint a kilincsre tette a kezét.
– Tessék?
– Nagyon kell sietnünk.
– Mrs. Gibbons, ön… – Sophie szája tátva maradt, szava elhalt, amint meglátta, mi van a hálószobájában. Középen gőzölgő kád víz, mind a három szobalány körülötte sürgölődött. Egyik egy kancsó vizet öntött a kádba, a másik egy titokzatosnak látszó láda lakatjával játszott, a harmadik törülközőt tartott és azt mondta: – Siess! Siess!
Sophie igen zavartan nézett rájuk.
– Mi folyik itt?
Mrs. Gibbons ragyogó mosollyal fordult oda hozzá.
– Ön, Miss Sophia Maria Beckett, a maszkabálba megy!
Egy óra múlva Sophie teljesen átalakult. A ládában a néhai gróf édesanyjának holmija volt.
Ötven éve kiment a divatból mind, na de ez nem számított. Hiszen maszkabál volt; senki nem várta el, hogy a vendégek a legújabb divat szerint öltözzenek.
A láda legalján gyönyörű, csillogó ezüstszállal hímzett, gyönggyel díszített szűk ingvállat, és hozzá illő harangszoknyát pillantott meg, ami az előző században volt divatos. Sophie igazi hercegnőnek érezte magát már attól, hogy megérinthette ezt a holmit. Kissé nyirkos volt a ládában töltött sok időtől. Az egyik szobalány kivette, rózsavízzel hintette be és kiszellőztette az anyagot.
Sophie-t megfürdették, beparfümözték, haját megfésülték, az egyik szobalány még egy kis rúzst is tett az ajkára.
– Ne mondd meg Miss Rosamundnak – suttogta a szobalány. – Az ő kollekciójából csentem.
– Ó, nézzétek! – kiáltott fel Mrs. Gibbons. – Megtaláltam a hozzávaló kesztyűt!
Sophie felnézett. A házvezetőnő egy pár hosszú, könyékig érő kesztyűt mutatott.
– Nahát! – szólt Sophie és elvette Mrs. Gibonstól az egyiket. – A Penwood-címer. A szélénél monogram van.
Mrs. Gibbons megfordította a nála lévőt.
– SLG. Sarah Louisa Gunningworth. A nagyanyád.
Sophie meglepődve nézett rá. Mrs. Gibbons sosem nevezte a néhai grófot az apjának.
Ahogy Penwood Parkban senki sem ismerte el kimondott szóval, hogy Sophie-t vérségi kötelék fűzi a Gunningworth családhoz.
– Igen, a nagyanyád – jelentette ki Mrs. Gibbons határozottan. – Eleget kerülgettük már ezt a témát. Bűn, hogy Rosamunddal és Posyval úgy bánnak, mintha családtagok lennének, te pedig, aki a gróf vére vagy, kénytelen vagy cselédlányként dolgozni, padlót seperni, alantas munkákat végezni!
A három szobalány egyetértőn bólintott.
– Azt akarom, hogy legalább egyszer, csak egyetlen éjszakára te legyél a bál szépe – mondta Mrs. Gibbons, azzal mosolyogva, lassan a tükör felé fordította Sophie-t.
Sophie-nak a lélegzete is elállt.
– Ez én vagyok?
Mrs. Gibbons bólintott, szeme gyanúsan csillogott.
– Gyönyörű vagy, drágám – suttogta.
Sophie lassan a hajához emelte kezét.
– Ne kuszáld össze! – kiáltott fel az egyik szobalány.
– Nem fogom – ígérte Sophie, és mosolya megremegett kicsit, könnyeivel küszködött.
Egy leheletnyi csillámport hintettek a hajára, hogy úgy ragyogjon, mint egy tündér; mint egy hercegnő.
Sötétszőke, göndör tincseit laza kontyba rendezték a feje tetején, egy szándékosan kihagyott tincs a nyakáig ért. Mohazöld szeme most smaragdként csillogott, bár Sophie gyanította, hogy ez inkább kicsordulni készülő könnyei miatt van, mint valami mástól.
– Itt az álarcod – mondta Mrs. Gibbons gyorsan. Félmaszk volt, amit hátul kellett megkötni, hogy Sophie-nak ne kelljen az egyik kezével tartani. – Már csak cipő kell.
Sophie bánatosan lenézett tartós, de ronda munkacipőjére, amit vetkőzéskor a sarokba tett.
– Attól tartok, nincs alkalmas cipőm ilyen szép ruhához.
A szobalány, aki Sophie ajkát berúzsozta, egy pár fehér báli cipellőt mutatott fel.
– Rosamund ruhatárából van – közölte.
Sophie felpróbálta a jobblábast, de alighogy beledugta a lábát, már húzta is vissza.
– Túl nagy – mondta, Mrs. Gibbonsra pillantva. – Nem tudnék benne menni.
Mrs. Gibbons a szobalányhoz fordult.
– Hozz egy párat Posy szekrényéből.
– Neki még nagyobb lába van – mondta Sophie. – Tudom. Elég sárfoltot keféltem ki a cipőikből.
Mrs. Gibbons nagyot sóhajtott.
– Akkor nincs mit tenni. Kénytelenek vagyunk felkutatni Araminta gardróbját.
Sophie megborzongott. A gondolat, hogy Araminta cipőjében kell bárhová mennie, igen félelmetesnek tűnt.
De nem volt más választása, azon kívül, hogy mezítláb megy, és úgy vélte, a mezítlábasság nem elfogadott az elegáns londoni maszkabálokon.
Néhány perccel később a szobalány egy másik pár fehér báli cipővel tért vissza. Különleges, ezüsttel hímzett, strasszokkal díszített darab volt.
Sophie még mindig vonakodott felvenni Araminta cipőjét, de azért belelépett. Tökéletesen illett a lábára.
– És a ruhához is megy – mondta az egyik szobalány az ezüsthímzésre mutatva. – Mintha a ruhához készült volna.
– Nincs időnk a cipőt csodálni – mondta Mrs. Gibbons hirtelen. – Most jól figyelj arra, amit mondok. A kocsis visszajött, letette a grófnét és a lányokat, elvisz téged a Bridgerton-házba. De kint kell várakoznia, hogy ha menni akarnak, bármikor megtehessék. Vagyis éjfélkor el kell jönnöd onnan, egy perccel sem később. Értetted?
Sophie bólintott és a faliórára nézett. Nem sokkal múlt kilenc, ami azt jelenti, hogy több mint két órája lesz a maszkabálban.
– Köszönöm – suttogta. – Nagyon, nagyon köszönöm.
Mrs. Gibbons zsebkendővel törölgette a szemét.
– Csak érezd jól magad, drágám! Ennél nagyobb köszönet nem is kell.
Sophie megint az órára nézett. Két óra.
Két óra, aminek élethosszig kell tartania.
Fotó: Líra
