Julia Kristeva: Önmaga tükrében idegenként, Napkút kiadó, 2010, 224 oldal, ford.:Kun János Róbert
Julia Kristeva az együttélés formáinak és az azokat jellemző korlátoknak a felismerésére, újragondolására invitálja az olvasót. A szerző az európai civilizációban mindig is jelenlévő idegen sorsát rekonstruálja a történelem, az irodalom és a filozófia talapzatán állva: hogyan érkezhetett el az európai ember az antikvitás barbárjától a Szent Pál hirdette kozmopolita eszmékig? Rabelais, Morus Tamás és Erasmus miként festették meg a távoli országok lakóinak életét és különös szokásaikat? Hogyan lehetséges, hogy a nagy Forradalom, amely ¬eleinte minden harcost szívesen látott, később terrorral sújtotta a „betolakodókat”? Hogyan torzulhatott el a romantika nemzetfelfogása és válhatott a totalitarizmus alapjává? A távolról érkező idegen, Freud „kísérteties” fantomja egy egészen új etikát mutat fel az új évezred emberének: nem a hasonulás és beolvasztás folyamatain belül kell ezentúl ráismernünk. Tiszteletet kell mutatnunk a másként létező élni akarásával szemben – tiszteletet, amit az emberi jogok és kötelességek végső következményének kell tekintenünk.
Kristeva egy egységes európai kultúra mellett szólal fel, elismeri sokszínűségét mint annak legfőbb esztétikai ismérvét, és így írja meg minden idegen (bevándorló, más anyanyelvű és általában véve minden individuum) egységes történetét.
Julia Kristeva (1941) pszichoanalitikus, filozófus, nyelvész, szemiológus és író. Tudo-mányos munkásságát a sokszínűség jellemzi: szemiológiai és irodalomtörténeti kuta-tásain túlmenően több kötetet is szentelt a pszichoanalízis kardinális kérdéseinek megválaszolására, a feminizmus alaptételeinek kidolgozására, további kifejtésére. Jelenleg az Université Paris 7-Denis-Diderot doktori iskolájának vezetője, illetve több európai és tengerentúli egyetemen is tart előadásokat.
Toccata és fúga az idegennek
Az idegen: torkomat fojtogató düh, látásom zavaró sötét káprázat, kifürkészhetetlen, homályos nyom. A másik és az ehhez társuló gyűlölet metaforájaként, az idegen sosem a mi megszokott restségünk romantikus áldozata, sem az a betolakodó, akire a várost érő csapások felelőssége hárul. Sem az útban lévő kinyilatkoztatás, sem a hirtelen támadt ellenség, kinek eltávolítása békét hozhat a közösség számára. Különös módon az idegen, a szokatlan bennünk lakozik: önazonosságunk rejtett arculata, a tér, amely lerombolja otthonunkat, az idő, melyben semmisé válik a jó viszony és a szimpátia. Saját magunkban kell felismernünk, hogy megóvhassuk a gyűlölettől. Tünet, amely problematikussá, hacsak nem lehetetlenné teszi a „mi”-t; az elidegenedés akkor veszi kezdetét, amikor különbözőségem tudatossá válik, és akkor végződik, amikor mi mindannyian idegenné válunk, lázadókká, akik elutasítják a köteléket és a közösséget. Eltűnhet-e az „idegen”, az archaikus közösségek ellensége, a modern társadalmakból? Felidézzük a nyugati történelem néhány olyan pillanatát, amikor az idegent elgondolták, befogadták vagy éppen kivetették magukból, de olyan pillanatokat is magunk elé vetítünk, melyeknek során egy morális vagy vallási alapokra épített, idegen nélküli társadalom lehetőségét is megálmodták. Korunkban, az egész planétát átfogó gazdasági integrációval szemben ismét felvetődik egy még, s talán örökre utópisztikus kérdés: képesek lennénk-e egymás közelében, mindannyian a magunk módján, másokkal együtt élni, másokként élni, kiközösítés (ostracisme), de főként az egyenlőség eszméje nélkül? Az idegen helyzetének megváltoztatása, ami aktuális problémaként vetődik fel napjainkban, arra irányítja figyelmünket, hogy megfontoljuk: vajon képesek vagyunk-e a másság új módozatainak elfogadására. Minden „Állampolgársági törvény” hasznavehetetlenné válik, ha nem teszi fel mindenki magának ugyanolyan módon ezt a kérdést, ahogy másoknak is.
Az idegen, aki az ősi közösségekben mint üldözendő ellenség van jelen, azt a másik embert jelöli, aki — a különféle erkölcsi és vallási struktúrák mozgásán belül —, beolvadhat a „bölcsek”, az „igazságosak” vagy a „természetesek” szövetségébe, feltéve, hogy melléjük szegődhet. A sztoicizmusban, a judaizmusban, a kereszténységben egészen a felvilágosodás kori humanizmusig az elfogadásnak különböző formái bukkantak fel, de, korlátaik és gyengeségeik ellenére, ezek nagy része az idegengyűlölettel szembeni harc erős védőbástyáinak bizonyultak. Az idegenség problematikájának hevességét a vallási és erkölcsi tanok szerkezeti sajátosságaiból eredeztethetjük. Ez legfőképpen annak köszönhető, hogy az idegenség társadalmaink által javasolt beolvasztása elfogadhatatlannak bizonyul a modern individuum számára, aki különbözőségét nem pusztán nemzeti és etikai szempontból kívánja megőrizni, hanem annak lényegét mint szubjektív és oszthatatlant. A polgári osztály forradalmából született nacionalizmus a 19. és a 20. század eleinte romantikus, majd totalitárius szimptómájává korcsosult. Márpedig, ha ez a tünet szemben áll az univerzalista irányzatokkal (legyenek azok vallási vagy racionalista megalapozásúak) és az idegen elkülönítésére, sőt üldözésére törekszik, akkor a nacionalizmus nem jár több eredménnyel, mint a modern ember rendíthetetlen és partikularista individualizmusa. De ez talán a modern individualizmus felforgatása óta van így, amióta a polgári egyén már nem úgy tekint magára, mint a „dicső egyre”, hanem felfedezi saját következetlenségeit, kifürkészhetetlenségét, „idegen voltát”. Így ismét felvetődik a kérdés: de már nem az idegen befogadásáról van szó, méghozzá egy olyan rendszerbe, amely őt megszüntetné, hanem az idegenek együttéléséről, akiknek létezését mind elismerjük.
Nem szabad rögzítenünk, eltárgyiasítanunk az idegen idegenségét. Megfoghatjuk, megérinthetjük anélkül, hogy végleges struktúrával látnánk el. Csupán nagy vonalakban írhatjuk le azt a folytonos mozgást, amely a szemünk előtt mutatkozó különnemű arcok által jelenik meg ma, és azon régi, változó alakokon keresztül, akiket szétszórva találunk a történelmi időben. Enyhíthetjük is az idegenséget, ha újból és újból visszatérünk rá – de mindig egyre gyorsabban és gyorsabban. Megszökhetünk gyűlölete és súlya elől, de nem úgy, hogy kiegyenlítjük vagy elfeledjük, hanem annak az újrateremtésnek a segítségével, melyet feltételez és hirdet. Toccata és fúga: Bach darabjai felidézik számomra mindazt, amit a felismert és megdöbbentő idegenség modernségeként szeretnék tudni, mert lázadó, felszabadított, szétszóródott, egy új, még kialakulóban lévő játék részese, cél, korlát és vég nélkül. Egy, még alig érintett idegenség, mely máris távolodni látszik.
Felperzselt boldogság
Vajon léteznek boldog idegenek?
Az idegen alakja hamuvá égeti a boldogságot. Eleinte az egyedisége ragad meg: a szeme, az ajka, az orcája, ez a bőr, mely nem hasonlít másokéra, mindaz ami megkülönbözteti, és arra figyelmeztet, hogy van ott valaki. Ennek az arcnak a különbözősége őrjöngve fedi fel azt, amit minden arcnak le kellene lepleznie a figyelő tekintet előtt: a banalitás nemlétét az emberek világában. Mégis, éppen a banális az, amely közösséget hoz létre hétköznapi szokásaink számára. Ugyanakkor mindaz, ami megfog minket, az idegen vonásai, egyszerre hívnak és taszítanak: „Én is legalább ennyire egyedi vagyok, tehát szeretem” – gondolja a megfigyelő, „vagy jobban kedvelem a saját egyediségem, tehát megölöm” – vonhatja le a következtetést. A szívveréstől az ökölcsapásig az idegen alakja világmegismerésünk rejtett módjának kinyilvánítására kényszerít minket, szemügyre vesz, még a legzártabb, családias közösségekben is.
Ráadásul, ez az annyira más valaki egy átlépett küszöb nyomát viseli, mely visszavonhatatlanul bevésődik a megbékélésbe vagy a nyugtalanságba. Legyen nyugtalan vagy vidám, az idegen fogalma jelzi, hogy „kívülálló”. Egy ilyen mindenütt megmutatkozó belső határ jelenléte égető érzéssel ébreszti fel legősibb érzékeinket. Porrá lett csömör vagy elragadtatás – mely a másik vonásaiból rajzolódik ki feledés és kérkedés nélkül, mint egy elérhetetlen, és így bosszantó utazásra csábító folytonos meghívás –, melynek az idegen nem ismeri a megfejtését, de őrzi látható, fizikai, néma emlékét. Nem arról van szó, hogy az idegen szükségszerűen távolinak, meggondolatlannak vagy rémisztőnek tűnik. De a dublőr állhatatossága – legyen az jó vagy rossz, tetszetős vagy halálos – zavarossá teszi az alakjáról alkotott – sosem egységes – képet, és sebhelyként vési bele kétértelmű jelét, saját jólétét.
Hiszen, különös módon, a zavaron túl ez a megkettőződés egy különös, némiképp arcátlan boldogságot sugall a megfigyelőnek, mikor az idegenre tekint. A boldogság minden ellenében hajtja tovább az idegent, hiszen valami véglegesen túlhaladottá vált: ez az elszakítottság boldogsága, a futásé, az ígért végtelen tere. Mindemellett – sértő befurakodása ellenére – egy félénk titoktartás önmagába roskadó boldogsága, hiszen az idegen a régvolt vidék fenyegetését hordozza továbbra is magában, egy mindig mértéktelen boldogság vagy csapás markában vergődve.
Lehetünk idegenek és boldogok? Az idegen a boldogság új képzetét idézi elénk. Menekülés és eredet között áll. Egy törékeny határvonal, egy ideiglenes homeosztázis. Ez a boldogság, bár feltételezett, jelenlévő, olykor bizonyos, mégis a mozgásban létezik, mint az a tűz, amely csak azért ég, mert valami táplálja fényét. Az idegen szokatlan boldogsága nem más, mint fenntartani ezt az örök menekülésben megvalósuló végtelent, ezt az örök érvényű átmenetet.
A veszteség és a harc
Egy fel nem fedett, gyakran még önmaga számára is ismeretlen seb bolyongásra ítéli az idegent. A száműzött azonban továbbra sem ismeri fel jelenlétét: a harc csendre inti a panasz szavát. Kevesen vannak azok, mint néhány görög – például Aiszkhülosz Oltalomkeresői –, néhány zsidó – kik hűségesek a siratófal szentségéhez – vagy a pszichoanalitikusok, akik esdeklő könyörgésre kényszeríthetik az idegent. „Nem ön a hibás a történtekért”. Elszántan, ádázul tagad: „én választottam ezt az utat”. Mindig távollévő, mindenki számára megfoghatatlan. Legtávolabbi emlékeiben is már finoman sebzett alakként jelenik meg: a szeretett és mégis szerény, gondterhelt vagy figyelmetlen anya meg nem értése idegenné teszi a száműzöttet. Nem fordul anyjához, nem kér tőle semmit. Gőgös ember, aki büszkén ragaszkodik ahhoz, ami hiányzik belőle, a távollévőhöz, valamely szimbólumhoz. Az idegen olyan gyermek, akinek apja létezését nem vonhatjuk kétségbe, de akinek jelenléte nem kényszerítő erejű. Az egyik oldalról az elutasítás, a másikról az elérhetetlenség: ha van is erőnk a létezéshez, kiutat kell találnunk. Odaszögezvén ehhez a másholhoz, mely ugyanannyira biztos, mint megközelíthetetlen, az idegen kész a menekülésre. Nem állhatja útját akadály, minden szenvedést, megaláztatást és elhagyatottságot ridegen fogad, amikor a láthatatlan ígéret földjének nyomába szegődik, azon országénak, amely nem létezik, de amelynek képét álmaiban hordozza, és ezért földöntúli világnak kell azt neveznünk.
Az idegen tehát elvesztette édesanyját. Camus jól látta: az ő Idegene anyja halála előtt mutatkozik meg. Csak kevesen figyeltek fel arra, hogy ez a hideg árva, kinek közönye bűnné válhatott, valójában milyen mértéktelen megszállottja volt a távollétnek. A magány híve, még a tömegek szívében is, mert egy árnyat űz: egy megbabonázó titkot, egy apa-ideált, egy elérhetetlen vágyat. Meursault halottként tekint magára, mégis émelyítő mámor keríti hatalmába, mintegy pótolva a szenvedést: akárcsak apja, akit egy kivégzés megtekintése után a rosszullét kerülgetett, ő is megérti, hogy ez az egyetlen dolog, ami igazán érdekelhet egy férfit.
