A chilei Isabel Allende a világ legolvasottabb latin-amerikai szerzői közé tartozik, karrierje több mint negyven éve tart. Elsősorban a szeretet, erőszak, megváltás és igazság kérdései foglalkoztatják; hazánkban is népszerű könyvei közé tartozik példáué a Kísértetház című családregény, valamint a Paula, egy memoár lánya betegségéről és haláláról.
Új regénye két idősíkon játszódik: elsőször Bécsben járunk 1938-ban. A hatéves Samuel Adler édesanyját hátrahagyva, egyetlen váltás ruhával és legnagyobb kincsével, a hegedűjével száll fel az utolsó Kindertransport vonatra, amely a nácik által megszállt Ausztriából az Egyesült Királyságba menekíti sok száz kisgyerekkel együtt.
Később a helyszín Arizona, 2019-et írunk. A hétéves vak kislány, Anita Díaz édesanyjával menekül a fenyegető veszély elől Salvadorból, hogy az Egyesült Államokban találjanak menedéket. Érkezésük azonban egybeesik az új bevándorlási politika életbe lépésével, így a kislány hamar egyedül találja magát a menekülttáborban. A két történetet nyolc évtized választja el, ám szereplőik mégis egyfelé tartanak, hogy a találkozásuk gyógyírt hozzon sebzett lelkükre.
Isabel Allende: A szél tudja a nevem (részlet)
Fordította: Dornbach Mária
– A te kliensed Anita Díaz, hétéves – magyarázta Franknek. – Október végén választották el az anyjától, Marisol Díaztól. Nyolc hete van egy menhelyen. Az anyját elvitték egy texasi őrzött menekültügyi központba; ami valójában a rossz bánásmódról és a visszaélésekről elhíresült magánbörtön, egy elszigetelt helyen lévő, szögesdrót kerítéssel körülvett hatalmas bázis. Kis idő elteltével ismét áthelyezték, látszólag egészségügyi probléma miatt, mert az országában szerzett golyótól és a kínkeserves úttól legyengülve érkezett oda, ez azonban nem biztos. Feltételezik, hogy utána kitoloncolták.
– Hová?
– Nem tudjuk. A család salvadori, de semmi bizonyíték sincsen, hogy Marisolt visszaküldték volna a hazájába; általában a határ túloldalán, Mexikóban hagyják az embereket. Nem tudtunk Marisol nyomára bukkanni.
– Hogyan érkezett ide a lányával? – kérdezte Frank.
– Október közepén menedéket kérve jelentkeztek az egyik beléptető kapunál, itt Nogalesben. Elutasították őket. Nem jöhettek át. Érvényben van egy elnöki parancs, miszerint senkit sem szabad átengedni. Tíz nap múlva Marisol illegálisan átjött, az Egyesült Államokban,
a sivatagban került elő, ahol a kislánnyal együtt letartóztatták.
A határ menti őrszobán azt magyarázta a tisztnek, hogy fél és félti a kislányt, egy férfi elől menekülnek, aki üldözi őket. Tudja, hogy az egy gyilkos, aki őt is megpróbálta megölni. A mellén megmutatta a golyó által ütött friss sebet, amibe kis híján belehalt. Ez áll a jegyzőkönyvben. Ami nincs a jegyzőkönyvben, az a tiszt válasza: „Nem hiszek neked, mindenki ezt mondja, engem nem azért fizetnek, hogy beengedjelek az Egyesült Államokba.”
– Az országot törvény kötelezi, hogy védelmet nyújtson annak, aki menedéket kér – mondta Frank.
– Elméletben, de a gyakorlatban úgy bánnak velük, mint a bűnözőkkel. Senki sem szereti őket. Hatályba lépett a zéró tolerancia politikája, azzal riasztják el őket, hogy a gyerekeket elválasztják a szüleiktől.
– És Marisol kislánya?
– Mint említettem, kiskorúak szállásán van. Elintéztem, hogy kétszer telefonon beszélhetett az anyjával. Utána Marisolnak nyoma veszett.
– Hogyhogy?
– Kupleráj, rosszindulat, nemtörődömség, büntetlenség. Ezért senkinek sem kell megfizetnie, a parancsok a Fehér Házból jönnek – mondta Selena.
– Van már dátum a kislány bírósági meghallgatására?
– Még nincsen. Ez a te feladatod, Frank. El kell kerülnöd, hogy a bíró kitoloncolja, és el kell érned, hogy hagyjon nekünk időt, hogy megtaláljuk az anyját vagy bármilyen családtagját az Egyesült Államokban, aki gondját tudja viselni. Nyomást gyakoroltak Anitára, hogy kérvényezze az önkéntes áttelepítést, holott az anyja szerint a hazájában halálos veszély fenyegeti.
– Hétéves! – csattant fel Frank.
– Így megy ez. Volt egy képtelen ügyem. A bíró megkérdezte az ügyfelemet, igent mond-e az önkéntes kitoloncolásra, hogy visszamenjen a hazájába. Mit felelhet egy gyerek? Aki egyéves, és még nem beszél. Anita nagyon okos. Megtagadja, hogy az anyja nélkül visszamenjen El Salvadorba.
Selena a Marisollal folytatott rövid telefonbeszélgetések során megtudta, hogy három napig voltak az úgynevezett „Jégveremben” más anyákkal és gyerekekkel, némelyik kétéves sem volt, vacogtak a jeges hidegben, a csupasz betonon voltak összezsúfolódva, egy izolációs takarón kívül nem volt más pokrócuk. Az ember feltételezné, hogy a fogvatartottak csak pár órát töltenek ezekben a cellákban, mielőtt kihallgatják és áthelyezik őket, de sokszor három vagy négy napig is ott vannak. Egy ötéves kisgyerek egyedül volt, mert amikor elfogták az apjával, szétválasztották őket. Folyton az apját hívta, a nők hiába próbálták vigasztalni. Rettenetesek a körülmények: kevés az ennivaló, nincsenek biztosítva az alapvető higiéniai körülmények, egész éjjel égnek a lámpák, szóbeli erőszak van. Anita szomjas volt, mire egy őr azt mondta neki, ha vizet akar, akkor menjen vissza a hazájába. Amikor Marisol látta az apjáért síró kisfiút, azt gondolta, ugyanez megtörténhet az ő kislányával is, ezért igyekezett felkészíteni; azt mondta neki, pár napra biztosan szétválasztják majd őket, ne ijedjen meg, vigyáznak rá, és hamarosan újra találkoznak. Kérte, legyen türelemmel, legyen bátor; ez egy próbatétel, utána jó életük lesz majd az Egyesült Államokban.
– Marisolt kéz- és lábbilincsben vitték kihallgatásra a menedékhely egyik tisztjéhez, s amikor visszavitték a cellájába, Anita már nem volt ott. Többet nem látta. Ahogy a többi anyának, neki sem engedték, hogy elbúcsúzzon a lányától – magyarázta Selena. – A személyzet nincsen kellőképpen felkészítve erre a krízisre, egyébként is túlterhelt. Páran kérik az áthelyezésüket, mert nincsen gyomruk hozzá, hogy teljesítsék a parancsokat.
Frank Angileri a kezébe temette az arcát. Az ügyvédi pályán eltöltött években
látott már mindent, kivéve ezt a fajta intézményesített kegyetlenséget, amiről Selena mesélt.
– Jaj, Selena! Megszoktam, hogy intézményeket és Alpersteinhez hasonló ügyfeleket képviseljek, akik a törvényszék megcsúfolásáért fizetnek. Nem tudom, képes leszek-e megvédeni Anitát.
– Az a legfontosabb, hogy rendelkezésre állj, és a bíró ne találjon fogást rajtad holmi technikai részlet miatt, mert abba bele lehet kapaszkodni, hogy elutasítsák az ügyet.
– Semmit sem tudok a bevándorlási törvényekről.
– Kicsit tanulnod kell, Frank. Majd én segítek.
Az a menhely, ahová Selena elvitte Franket, az egyik legjobbnak számított az országban szanaszét lévő többihez képest. Általában száz és négyszáz között tartanak ott gyerekeket, de itt csak kilencvenketten voltak. A gyerekeket számmal jelölték, mert a személyzet sokszor nem tudta kiejteni a nevüket vagy nem emlékezett rá, Selenának azonban a tiszteletadást jelentette, hogy mindenkit a nevén szólítson. „Olyan sokat veszítettek már, rémes, ha a nevüket is elveszítik”, magyarázta Franknek.
– Egy riporter leírt egy ilyen központot, ahol káosz, mocsok és betegség uralkodik, a gyerekek koszosak, sokan náthásak, nem jutnak tiszta ruhához, ágyhoz, fürdéshez, szappanhoz vagy fogkeféhez.
Kintről érezni a rossz szagot. Gyanítom, most már ezért nem engedik be a sajtót.
Itt viszont nem ezt fogod látni, ez megfelelő hely – mondta.
Tíz egységből állt, és volt egy közös udvar a kisgyerekeknek, akik közül tizenegy hónapos volt a legkisebb, Anita pedig a legnagyobb. Nyolc-tíz fős csoportokra voltak osztva, minden csoportot néhány munkatárs felügyelt.
– A gyerekeknek a lehető legrövidebb ideig kellene ezeken a menhelyeken maradniuk – magyarázta Selena. – Amennyiben nincs közeli rokon vagy olyan pártfogó, aki vállalja, befogadó otthonokba helyezik ki őket. Sok esetben a rokonok nem jelentkeznek értük, mert nincsenek irataik, és attól félnek, hogy letartóztatják és kitoloncolják őket. Anita esete nem szokványos, adminisztrációs bonyodalmak miatt a szokásosnál régebb óta van itt.
Azt is elmesélte, hogy a gyakran egyedül érkező gyerekeknek berendezett egy-két nagyobb központ valóságos börtön, mint például egy texasi szupermarket hatalmas pincéje, vagy egy floridai katonai bázis. Néhányat magáncégek vezetnek, ezek abban érdekeltek, hogy minél nagyobb számban, minél hosszabb ideig tartsák ott a gyerekeket, nagyon sokat keresnek vele. A kormány hallatlanul sokat fizet egy gyerek napi ellátásáért. Emberjogi szervezeteknek vagy a sajtónak, de a kongresszus tagjainak sem engedélyezik a belépést.
– Az én munkám abból áll, hogy az elém kerülő ügyeket intézzem. Mi, szociális munkások le vagyunk terhelve, túl sok a gyerek.
Ki kell deríteni, hogyan történt a szétválasztás, gondoskodni kell a rendelkezésre álló szolgáltatásokról és a törvényes védelemről, meg kell próbálni felkutatni a családtagokat, és a lehetőségekhez képest megszervezni a pszichológiai segítséget.
Nehéz információhoz jutni, sokszor nagyon kicsi gyerekről van szó, nem emlékszik vagy még nem tud beszélni, illetve traumatizált.
– Több száz kiskorú kallódik, mint Anita, mert nem találják a szüleiket – mondta Selena. – Biztosan beletelik pár évbe, mire azonosítják és egyesítik őket a családjukkal. Némely esetben ez ki van zárva. Szörnyű!
– Tudván tudva, hogy elveszik tőlük a gyerekeiket, nem értem ezeket az embereket, miért vállalják a kockázatot és jönnek át a határon – morfondírozott Frank.
A lány ecsetelte, milyen helyzetből menekülnek. Legtöbben Guatemalából, El Salvadorból és Hondurasból, a hírhedt Északi Háromszögből, a világ egyik legveszélyesebb régiójából jönnek, ahol a szegénység lassan gyilkol, a családon belüli erőszak tizedeli a nőket, a bandák, a drogkereskedők, a szervezett bűnözés erőszakkal, a korrupt kormányok pedig büntetlenséggel ölnek. Nem ritka, hogy számos menekült inkább azt választja, hogy ne lássa többé a gyermekeit, mint hogy visszakapja őket, mert megvolt rá az oka, amiért megszökött. Azt gondolja, hogy bármilyen kemény is az amerikai bürokrácia, jobb, mint a hazájában uralkodó terror.
– Akkor mi a megoldás, Selena? Mégsem lehet milliószámra befogadni bevándorlókat és menekülteket – mondta a férfi.
– A megoldás nem falak emelése és börtönök építése, még kevésbé a családok szétválasztása, Frank. A bevándorlási rendszer reformjára van szükség, segíteni kell megoldani azokat az okokat, amelyek miatt az emberek otthagyják a hazájukat.
Senki sem akar mindent veszni hagyni és elmenekülni, ezt kétségbeesésükben teszik.
– Ez nem az amerikai kormány dolga.
– Az amerikaiak idézték elő a katasztrófák java részét ezekben az országokban. Hogy leszámoljanak a baloldali mozgalmakkal, felfegyverezték, kiképezték a katonákat és pénzelték az elnyomást. Itt a demokrácia elterjesztéseként magyarázták, de pont az ellenkezőjét tettük: demokráciákat vertünk le, helyükre kegyetlen diktatúrákat ültettünk, hogy megvédjük az amerikai vállalatok üzleteit.
– Selena, te kommunista vagy?
– Ugyan dehogy, már szinte nincsenek kommunisták, Frank, ne egyszerűsítsd le a dolgot. Persze, Kínában és Észak-Koreában akadnak. Itt nem bal-, jobboldalról vagy más ideológiáról, hanem a gyakorlati megoldás megtalálásáról van szó.
Selena elvitte Franket az egyik ilyen kis „házba”, ami sokban hasonlított egy otthonhoz. Volt benne egy közös helyiség, három szoba, mindegyikben négy emeletes ágy, fürdőszoba, egy kitchenette a cumisüvegek bekészítéséhez és az étel melegítéséhez. Az egyik sarokban állt egy kis karácsonyfa, a falakat gyerekrajzok és mexikói papírkivágások díszítették. Szerinte nem rossz az ellátás, a menedékhely gondoskodik ruháról, mert a gyerekeknél nincs más, csak az, ami rajtuk van, vannak foglalkozások, nézhetnek televíziót és játszhatnak, jól szervezett, átgondolt menetrend uralkodik. Más centrumokat a kiskorúakkal történő visszaéléssel – az erőszaktevést is beleértve – vádoltak, néhány gyerek hanyagság miatt meghalt, de neki nem volt dolga hasonló esettel. A gyerekek nadrágot, pólót hordtak, és tiszták voltak,
Franknek azonban azonnal feltűnt a néma csend, ami eltért a Selena által ecsetelt keserű sírástól.
Zsírkrétával rajzoltak, egyik gyerek sem nézett fel. Selena rámutatott az egyetlen kislányra, aki nem vett részt a foglakozásban, és egy rongybabával ült az egyik ágyon.
– Anita! Én vagyok – szólította meg spanyolul.
A kislány rögtön felállt az ágyról és odament Selenához, aki letérdelt és magához ölelte. Nagyon sovány, korához képest alacsony, mesztic származására valló aranysárga bőrű, finom vonású, ollóval levágott rövid, fekete hajú gyerek volt. Selena elmagyarázta Franknek, hogy ritkán lehet bizalmas kapcsolatot kiépíteni a gyerekekkel, mert mielőtt áthelyezik őket, nincs idejük kötődni egymáshoz, a személyzet is folyton cserélődik, de Anita kezdettől fogva őrá van bízva.
– Ő itt Frank, köszönj neki – nógatta a kislányt.
A gyerek megdermedt. Selena figyelmeztette Franket, hogy Anita általában bizalmatlan a férfiakkal szemben, beleértve a menedékhely pár férfi szociális munkását is, nyilván valamelyik határőrrel vagy egy korábbi személlyel kapcsolatos tapasztalata miatt. Frank fél térdre ereszkedett, hogy egyenlő magasságba kerüljön vele.
– Ne félj, Frank jó ember. Segíteni fog neked, hogy találkozz a mamáddal – biztatta Selena.
Némi szünet után, amit Frank örökkévalóságnak érzett, Anita félénken kinyújtotta a kezét, ő pedig megszorította. Ebben a percben vette észre, hogy a kislány vak.
Fotó: Lori Barra / IsabelAllende.com
