Mickey egy 19 éves influenszer, aki New Yorkban próbál szerencsét találni az internetes- és modell közösségben. Semmi más vágya sincs, csak hogy mérhetetlenül sikeres divatmodell legyen, viszont még nem tudja, hogy ehhez milyen nehéz út vezet. A lány egy nap megtalálja példaképét az Instagramon, Gemmát, aki minden tekintetben tökéletes, követők tömkelegével rendelkezik. Csak egy baj van, hogy Gemma váratlanul eltűnik.
Hayley Phelan debütáló kötete egy fordulatos pszichothriller a szépségipar és a közösségi média sötét oldaláról.
Hayley Phelan: Like me (részlet)
Ford.: Bartók Imre
A vécécsésze fölé görnyedtem a fürdőszobában, és hallottam Gemma Anton nevetését. Éppen bulizni indult. Nem most, hanem tegnap este. Az ágyamon hagytam Gemmát, bezárva a mobilom ötször tizenöt centis képernyőjébe, miközben ő azzal szórakozott, hogy Bob Marley-t énekelt a taxi hátsó ülésén. A kuncogása fémesen, mechanikusan ismétlődve reszketett nyomorúságos lakásom falai között.
A viszolyogtató megadás pozíciójában térdeltem, homlokomat a vécé hűvös, műanyag ülőkéjének támasztva, miközben nyirkos kezemmel az ívelt porcelánt szorongattam. Azon a nyáron rendszeresen így töltöttem a reggeleimet – azon a nyáron, amit most megpróbálok felidézni, és amikor Gemma eltűnt –; összegörnyedve a fürdőszobában, várva, hogy az epe végre feltörjön. Arról győzködtem magam, hogy álmatlanságtól szenvedek, és legalább két üveg borra vagy annak megfelelő mennyiségű alkoholra van szükségem ahhoz, hogy el tudjak aludni. Habár az, amit „elalvásnak” neveztem, orvosi értelemben valószínűleg közelebb állt az ital okozta filmszakadáshoz.
Gyakran ébredtem ruhástul, cigarettától bűzölögve, a kokain utóízével a torkomban, és csupán egészen halvány elképzeléseim voltak arról, hogy miként is kerültem haza.
Nem meglepő módon egyre rosszabbul aludtam, úgyhogy egyre többet kellett innom, de valahogy elmulasztottam észrevenni, hogy a két dolognak esetleg köze lehet egymáshoz.
Tizenkilenc éves koromra már alapos tapasztalatokat szereztem a másnaposságról. Úgy gondoltam, megéri, ha cserébe néhány gyönyörűséges óráig mégiscsak alhatok, lágyan úszva abban a tintafekete ürességben, keresztülzuhanva a nagy semmin. Úgyhogy ezen a reggelen sem haboztam: bátran megemeltem a fejem, és miközben a másik kezemmel megtámaszkodtam, körültekintően kitapogattam torkom hátuljának bársonyos tapintású vidékét. Mintha vaksötétben próbáltam volna egy kulccsal a zárba találni. Lehunytam a szemem, várva a pillanatot, majd – klikk – egyszer csak megtörtént, és megkönnyebbülten kiadtam magamból a vodkát.
Miután elégedetten nyugtáztam megtisztulásomat, megvizsgáltam a tükörképemet a tejszerű, sekély pocsolyában.
Leszakítottam némi vécépapírt, hogy megtöröljem a kezem, majd behajítottam a vécébe, és lehúztam.
Felálltam, és kinyújtóztam a mennyezet felé. A súlyos dehidratáció és az éhség következtében gyönyörű szentjánosbogarak bukkantak fel és táncoltak a szemem előtt. Benyúltam a zuhanyfüggöny mögé – nyomasztóan közönséges, fehér darab volt, bár az alja már megpenészedett –, majd a lehető legforróbbra állítottam és megindítottam a vizet. A vízcsobogás hangja kizárta Gemma nevetését, és valamelyest megnyugtatott, amitől csiklandozni kezdett a halántékom. Meztelenre vetkőztem, a ruháimat a padlón összegyűlt vízfoltba ejtve, majd az egészalakos tükörben tanulmányoztam a testem, miközben arra vártam, hogy a gőz megtöltse a szobát. Végigfuttattam a kezem az oldalamon, megcsíptem a bőrömet a hasamnál, megütögettem a csípőcsontomat, elkészítettem a leltárt. Minden a helyén volt: lapos has, vékony karok, enyhén kiugró bordák, fehér bőr. Eszközként tekintettem a testemre, valamire, ami történetesen az én tulajdonom volt. Bérbe adhattam, ha éppen úgy láttam jónak, és nagyjából így is történt. Bár sok szó esik arról, hogy az emberek eladják a lelküket, annak mintha nem igazán volna piaca.
Valójában a testre van kereslet. A test az a pénznem, aminek mindenki ismeri az értékét.
A gőz elhomályosította a tükröt, és egészben lenyelt. Beálltam a zuhany alá, lehunytam a szemem, és végre eltűnt előlem a saját látványom. Üresnek és tisztának éreztem magam.
Még mindig emlékszem rá, amikor először megpillantottam Gemmát, ahogy kinéz az Instagram-oldalam kaleidoszkópszerű négyzetrácsából. Hat hónappal előtte költöztem New Yorkba, és éppen csak kezdett világossá válni, hogy a gyümölcsözőnek ígérkező modellkarrier, amiben eredetileg bíztam, sosem fog megvalósulni.
A kép egy közeli volt az arcáról, fekete háttér előtt. Az első gondolatom az volt: Ez a lány nagyon hasonlít rám. Én is szőke voltam és vékony, túlméretezett, halványkék szemmel, széles, kerekded homlokkal. Nyugtalanítónak találtam, mintha egy rokonommal kerültem volna szembe, akit nem tudok hova tenni, és aki olyan helyen bukkan fel, ahol egyébként nem volna keresnivalója. De amint elmúlt ez a rövid pillanat, az arca mintha felragyogott volna, és ekkor már azt is láttam, hogy habár a vonásaink hasonlóak, Gemma esetében mégis jóval izgalmasabb az összhatás. A fotón csinosan formált aranyfülbevalót viselt, fehér szőkére festett hajtincseit kontyba fogta, feltárva hibátlan arcberendezését. A fél kezét lazán az oldalra döntött feje tetejére fektette, két ujjal leheletnyit meghúzva a képből őszintén kipillantó bal szeme melletti bőrt. Értelmes tekintete volt, valami pőre közvetlenség tükröződött benne, felette a hajához hasonló fehér szőke szemöldökkel. Ez volt az egyik különbség kettőnk között. A szemöldöke miatt északi típusnak látszott, tisztának, gyermekinek.
A tartása szinte már szürreálisnak tűnt, mintha egy kubista festő vett volna kezelésbe egy unalomig ismert portrét.
A bőre ragyogásából az orrán és az arcán lévő szeplők sem tudtak elvenni. Az egymástól kissé elvált ajkai mögül erőteljes, fehér fogak villant elő, közöttük parányi réssel. Volt valami arisztokratikus a megjelenésében. Nem igazán tudnám megmondani, hogy miért, de rögtön azt éreztem, hogy van benne valami rendkívüli. Gemma úgy nézett ki, mintha volna valaki.
Egyszer meghallottam, hogy mit mond rólam a kaszting vezetője, miután behívtak meghallgatásra: Túl semmilyen. Túlságosan megúszós, nincs markáns személyisége. Természetesen arra gondolt, hogy a megjelenésemnek nincs személyisége. És a helyzet az, hogy igazat kellett adnom neki. Tudtam, hogy jól nézek ki. Nem vagyok hülye. De sokáig úgy éreztem, hogy az arcom mintha nem volna elég határozott, mintha túlságosan elmosódottak volnának a vonásaim, amelyek akár egy másik lányhoz is tartozhatnának. Talán ez is a munkámmal jár: az arcom üres vászon, amire bármilyen fantáziát ki lehet vetíteni. De talán mélyebben gyökereznek az okok, és mindez azzal áll összefüggésben, hogy P. T. Heffernan egyedüli gyermekeként nőttem fel; ő volt az Északi Part egykori királya, avagy Illinois Bernie Madoffja, ahogy a helyi sajtó nevezte. Megjegyzem, sosem voltunk olyan gazdagok, mint Madoff, közel sem. De azért tehetősek voltunk, apám pedig kétségkívül szélhámos volt.
Nagyon is lehetséges, hogy az a körülmény, miszerint egy bűnöző nevelt fel, hozzájárult ahhoz, hogy az arcvonásaim valamiképpen mintegy rejtve maradtak.
Bárhogyan is, az biztos, hogy az emberek sok mindent belelátnak az arcomba, csak éppen mintha engem nem látnának meg benne.
Gemma viszont más volt. Amint megpillantottam, rögtön bekövettem. Hamarosan már mindenütt ott volt. Hirdetőoszlopokon, magazinok címlapján, az Instagramon. Végignéztem, ahogy a követői száma húszezerre, ötvenezerre, százezerre, és még sokkal tovább emelkedik. Teljességgel lenyűgözött. Naponta akár egy-két órát is eltöltöttem azzal, hogy az oldalán lévő fotókat nézegettem. Teljesen lebilincselt, hogy tanúja lehettem tökéletes élete kibontakozásának, ennek az idegennek, aki olyannyira hasonlított rám; talán mert úgy éreztem, hogy az én álmaim is karnyújtásnyira vannak, hogy én is híres és újra gazdag lehetek, hogy én is szeretetreméltó vagyok. Mindeközben a kilátásaim továbbra sem voltak túlságosan szívderítőek. Tisztában voltam vele, hogyha nem változtatok a helyzeten, hogyha továbbra sem tudok leakasztani komolyabb munkákat, és nem sikerül összegereblyéznem többet alig ezer követőnél, akkor Jason, az ügynököm idővel meg fog válni tőlem, természetesen mézesmázos bocsánatkérések közepette, majd udvariasan, de kellő határozottsággal a tudomásomra hozza, hogy egyébként több ezer dollárral tartozom az ügynökségnek, miután aláírtam egy csomó papírt, amiről azt sem tudtam, hogy mi áll bennük. Lényem egy része persze neheztelt Gemmára. Féltékeny voltam rá. De nem utáltam – lehet, hogy ezt most nehéz elhinni, pedig így van.
Teljességgel lenyűgözött, és úgy éreztem, hogyha elég alaposan tanulmányozom, akkor rajta keresztül megérthetek valamit, rájöhetek, hogyan tudok előrébb lépni, és miként lehetek valaki más, mint aki vagyok.
Azon a nyáron, amikor ez a történet elkezdődött, már két éve voltam New Yorkban. Nem volt főiskolai diplomám, és úgy éreztem, belehalok, ha haza kell költöznöm anyámhoz.
Bárki, akinek van némi sütnivalója, kerített volna egy állást magának; lehettem volna részmunkaidőben barista vagy pincérnő, és akkor mindaz, ami ezután következett, talán meg sem történik. Csakhogy akkoriban nem volt sok sütnivalóm. Abban a hitben nevelkedtem, hogy könnyű életem lesz. És mivel csinos és fehér voltam, és elég jól tudtam, hogy mit jelent gazdagnak lenni, úgy éreztem, csak azt veszem vissza, ami egykor egyébként is az enyém volt, és meg sem fordult a fejemben, hogy azt esetleg ki is kellene érdemelni valamivel. Azonkívül nem sokkal a New Yorkba költözésem után megismerkedtem Juliával és Blake-kel – akkoriban ők voltak a legjobb barátaim –, akik megmutatták, hogyan lehet elboldogulni errefelé minimális pénzből. Ehhez persze a gazdag férfiaknak és a bőséges mennyiségű alkoholnak is volt némi köze. Úgy éreztük, simán megéri.
Fotó: Hayley Phelan írói oldala / hayleyphelan.com
