A Metró-univerzummal híressé vált Dmitry Glukhovskyt nem nagyon kell már bemutatni a magyar olvasóknak. Pár éve mi is interjúztunk a szerzővel, amikor a sci-fi műfajáról és a Metró-könyvekről is beszélgettünk vele (azóta pedig már tudni lehet azt is, hogy a disztópiáját meg fogják filmesíteni). Egy friss interjújában új könyvéről, a Posztról is mesélt; akkor elmondta, hogy a regényében nem biológiai vírusról van szó, hanem valami másról: „az emberek szavakon keresztül fertőzik meg egymást, látszólag értelmetlen szövegekkel: veszetté válnak tőlük, és ezt a veszettséget adják át másoknak”. Ez a vírus tulajdonképpen a gyűlölet.
Glukhovskynak most Kén címmel jelent meg novellája az 1749 szépirodalmi portálon. Az M. Nagy Miklós fordításában megjelent mű egy isten háta mögötti bányavárosba vezet, egészen pontosan egy kihallgatásra. Egy nőt ugyanis a férje meggyilkolásával vádolnak, és Szkaredova hadnagyot rendelték ki, hogy faggassa ki az asszonyt. A beszélgetésből egy halálra ítélt, reménytelenségtől tocsogó város képe rajzolódik ki, ahol teljesen természetes, hogy a férjek verik a feleségüket, az asszonyok pedig sorozatban elvetélnek. A történet akkor vesz nem várt fordulatot, amikor az asszony a felbújtóiról kezd mesélni.
Mutatunk egy részt a műből:
Szkaredova hadnagy vagyok. Valentyina Szergejevna Szkaredova. Rögzítem a beszélgetésünket, csak hogy tudja. A telefonommal. Nekem adták az ügyét. Jó napot kívánok.
– Jó napot.
– Tehát… Ezt a felvétel miatt kell… Az ön férjének, Makszim Alekszandrovics Petrenkónak az ügyében beszélgetünk, született 1973-ban. Akivel ön polgári házasságban élt a Lenyingradszkaja utca 21. szám alatti ház 5. számú lakásában, a Központi kerület nyolcas lakótelepén, Norilszk városban.
– Igen, ott laktunk.
Kétezertizennyolc december 26-án Makszim Alekszandrovics Petrenko, aki a Rézgyár alkalmazottjaként dolgozott mint a kénsavüzem gépész-művezetője, nem jelent meg a munkahelyén. A Nornikkel kombinát személyzeti osztályának munkatársa felhívta önt telefonon, ön pedig közölte vele, hogy a férje, Makszim Alekszandrovics Petrenko otthon van, gyengélkedik, éspedig mérgezés miatt. Így volt?
– Így.
– Másnap Makszim Alekszandrovics Petrenko ismételten nem jelent meg a munkahelyén, amit újabb telefonhívás követett a személyzeti osztályról, és ezúttal is ön válaszolt. Közölte, hogy Makszim Alekszandrovics továbbra is beteg, valamilyen mérgezés vagy fertőzés következtében. Ez megismétlődött szerdán is. Helyesen mondom?
– Igen, így volt.
– Majd ön, immár magától felhívta a Rézgyár személyzeti osztályát, és közölte, hogy Makszim Alekszandrovics nem tud munkába állni az Újév előtt. Utána pedig jöttek a hosszú ünnepek.
– Igen.
– Január hetedikén a helyhatósági szemétbegyűjtő társaság brigádja, konkrétan D. K. Kovalcsuk azt jelentette a Norilszk városi rendőrségnek, hogy a területükön találtak egy műanyag, a Magnyit bolthálózat által használt reklámszatyrot, benne egy középkorú férfi fejével. A középkorú férfit aztán azonosították mint az ön férjét…
– Igen, az uram volt benne.
– Ura?
– Mi itt így mondjuk. Nem a „férjem”, hanem az „uram”. (Köhög.)
– Ez most lényeges?
– Nem, de mi soha nem mondjuk, hogy a „férjem”. Már elnézést, ha megzavartam ezzel. Folytassa.
– Mindjárt… Most kizökkentett…. Tehát. A fejet azonosították, az ön férje… ura volt az: Makszim Alekszandrovics Petrenko…
– Igen, így volt.
– Az azonosítást a Rézgyár személyzeti osztályának munkatársa végezte el… Tehát… Eltelt… eltelt… nagyjából két hét, ami alatt ön mindvégig azt mondta a megkeresésekre, hogy az… ööö… házastársa gyengélkedik.
– Úgy van.
– Amikor M. A. Petrenko lakóhelyére kiszállt az operatív csoport, ön közölte velük, hogy Makszim Alekszandrovics a munkahelyén van.
– Igen.
– Ugyanakkor az ön Candy márkájú hűtőszekrényének mélyhűtő részében megtalálták egy férfi kezét és lábfejét, és a szakértői vizsgálat során megállapítást nyert, hogy ezek M. A. Petrenko testrészei… Nem tagadja?
– Nem tagadom.
– Az áldozat azonosítása során a halottasházban ön kijelentette, idézem, hogy M. A. Petrenko halálában azok a holtak a bűnösek, akik önt a szóban forgó bűncselekmény elkövetésére buzdították.
– Így van.
– A. P. Szergejev rendőr százados, aki önt ezek után letartóztatta, azt közölte, idézem, hogy ön mindeközben nyugodtan és összeszedetten viselkedett.
– Nem tudom. Ő jobban tudja.
– Jelena Konsztantyinovna…
– Igen?
– Ön megölte a férjét, Makszim Alekszandrovics Petrenkót?
– De hiszen már tettem beismerő vallomást.
– Egyedül vagy külső segítséggel végezte el az áldozat feldarabolását?
– Fizikailag?
– Hogy mi?
– Fizikai vagy lelki segítségre gondol?
– Fizikaira.
– Egyedül.
– És… lelkileg?
– Lelkileg irányítottak.
– Kicsoda?
– A holtak.
– Miféle holtak?
– A holtak, akik köztünk vannak. A nevüket nem tudom. Holtak. Akik a hegy alatt vannak eltemetve.
– Már elnézést… milyen hegy alatt?
– A Smittyiha alatt. Mi így mondjuk… A Smidt-hegy alatt.
– Hogy… hogy kik vannak ott eltemetve?
– Maga most érkezett, ugye? Mind, akik a várost építették. Norilszk alapítói, hogy úgy mondjam. A foglyok. Utánaolvashatott volna egy kicsit…
– És ezek a holtak követelték magától, hogy kövesse el ezt az Orosz Föderáció büntető-törvénykönyvének százötödik paragrafusa alá tartozó bűncselekményt a férjével szemben?
– Ők a paragrafust nem mondták. Egyszerűen csak megértettem: azt akarják, hogy a férjem is meghaljon. Hívták őt magukhoz, az meg ellenkezett, nem akart menni. Én csak segítettem.
A teljes novelláért katt IDE!
