"Magát Coetzee-t általában nem tekintik sem európai, sem amerikai írónak: pályája nagy részét Dél-Afrikában töltötte, és a regényei fele ebben az országban játszódik. Jelenleg Ausztráliában él, és legfrissebb regénye, a Slow Man cselekményének színtere az ő "fogadott városa", Adelaide" - írta róla frissen megjelent kötetének előszavában Derek Attridge. Coetzee-től legutóbb A barbárokra várva jelent meg magyarul, a friss könyv ugyanakkor egy esszékötet, a író 2000-2005 között keletkezett kritikáit fogja össze.
A kötet első felében tárgyalt írók művei többnyire a századvégi Osztrák-Magyar Monarchia szellemiségéhez köthetők. Így ebben a részben Italo Svevo, Joseph Roth, Bruno Schulz és Márai Sándor könyveiről is szó esik. Coetzee ugyanakkor behatóan elemzi a 20. századi német irodalom kiemelkedő alakjainak munkásságát: Robert Musil, Robert Walser, Walter Benjamin (Árkád-projekt), Joseph Roth, Günter Grass és W. G. Sebald mellett született esszé a költő Paul Celanról is.
Az amerikai irodalomból Walt Whitman, William Faulkner, Saul Bellow, Arthur Miller és Philip Roth műveiről írt kritika szerepel a kötetben. Az esszégyűjteményt három, szintén Nobel-díjas pályatársról (Nadine Gordimerről, Gabriel García Márquezről és V. S. Naipaulról) írt tanulmány zárja.
J. M. Coetzee: Fogaskerekek - Kritikai írások (részlet)
Gabriel García Márquez:
Bánatos kurváim emlékezete
Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című, 1985-ben megjelent regényének végén Florentino Ariza, aki végre együtt lehet a nővel, akit tisztes távolból világéletében szeretett, gőzhajón cirkál a Magdalena folyón a kolerát jelző sárga zászlóval. A szerelmesek hetvenhat, illetve hetvenkét évesek.
Florentinónak ahhoz, hogy zavartalanul összpontosíthasson az ő imádott Ferminájára, véget kell vetnie a viszonynak, amelyet tizennégy esztendős gyámleányával folytat. Vasárnap délutánonként, a legénylakásán sorra kerülő légyottok alkalmával avatja be a lányt – aki igen gyorsan tanul – a szex rejtelmeibe. Végül a fagylaltozóban, egy óriáskehely mellett adja ki az útját, mire a lány diszkréten, kerülve a feltűnést öngyilkos lesz, és magával viszi a titkát a sírba. Florentino ejt érte néhány könnyet, amikor senki sem látja, és olykor megsajdul a szíve, de semmi több.
América Vicuńa, az idősebb férfi által elcsábított, majd elhagyott gyermek karaktere mintha egy Dosztojevszkij- regényből lépett volna elő. A Szerelem a kolera idején morális „vázszerkezete” egyszerűen nem bírja el őt, hiszen a regény, bár az érzelmi hatósugara jelentős, valójában komédia az elégikus, „őszies” fajtából. García Márquez azzal, hogy szigorúan mellékszereplőként, Florentino számos szeretőjének egyikeként kezeli Américát, és nem foglalkozik azzal, hogy milyen következményekkel járt a férfi számára a lány ellen elkövetett bűne, morális szempontból ingoványos talajra téved. Tulajdonképpen vannak is arra utaló jelek, hogy az író nem igazán tudja, miként kezelje a lány történetét. García Márquez prózai stílusa általában élénk, energikus, leleményes, és sajátosan az övé, de ha Florentino és América vasárnap délutáni találkáiról ír, mindig kihallható a szövegből Nabokov Lolitájának visszhangja. Például amikor Florentino vetkőzteti a lányt, az a következőképpen zajlik: „Darabonként szedte le a ruhát, és gügyögött hozzá, mint egy kisbabának: először ezt a kis cipőcskét a macinak, […] aztán ezt a virágos bugyikát a nyuszinak, és most a papa egy nagy puszit ad arra az édes kis puncikára.”1
Florentino, aki világéletében agglegény volt, műkedvelő poéta, és szerelmesleveleket is ír azok nevében, akik kihívásokkal küzdenek a fogalmazás terén. Továbbá szenvedélyes koncertlátogató, kissé zsugori, és félénk a nőkkel szemben. És mégis, dacára annak, hogy félszeg, és híján van a fizikai vonzerőnek, immár fél évszázada űzi a titkos szoknyavadászatot: összesen 622 hódítással dicsekedhet, amelyeket emlékeztetőül összeírt a füzeteiben.
Mindez hasonlatossá teszi a Szerelem a kolera idején főhősét García Márquez új kisregényének névtelen narrátorához. Ez a férfi, akárcsak előképe, Florentino, listázza hódításait, mert így gyűjt anyagot a tervezett könyvéhez, amelynek már a címe is megvan: Memoria de mis putas tristes, azaz bánatos kurváim memoárja, avagy emlékezete. (Angolra Edith Grossman fordította le Memories of My Melancholy Whores címmel.) A listán nem kevesebb mint 14 név szerepel, mire a férfi felhagy a számolással. Aztán, immár előrehaladott korban, rátalál az igaz szerelemre, de nem a saját nemzedékéhez tartozó nő, hanem egy tizennégy éves lány személyében.
Ez utóbbi könyv két évtizeddel később jelent meg, mint a Szerelem a kolera idején, de
a két mű megdöbbentő párhuzamokat mutat, amelyek fölött nem lehet elsiklani.
Ezek a párhuzamok azt sugallják, hogy García Márquez még egyszer nekifutott Florentino és América történetének, amely mind művészi, mind morális szempontból kívánnivalót hagy maga után.
A Bánatos kurváim emlékezete hőse, narrátora és vélelmezett szerzője 1870 körül jön világra a Barranquilla nevű kolumbiai kikötővárosban. Szülei a művelt polgárság képviselői: hősünk, csaknem egy évszázad múltán, még mindig a roskatag szülői házban lakik. Korábban újságíróként valamint spanyol- és latintanárként kereste kenyerét, most pedig a nyugdíjából és az újságban vezetett rovatának honoráriumából éldegél.
Az élete viharos kilencvenegyedik esztendejét megörökítő iromány, amelyet örökül hagy ránk, műfaját tekintve önvallomás. A memoár eme sajátos alfaja, amelynek tipikus példája Szent Ágoston Vallomások című műve, egy eltékozolt élet történetét mondja el. Ez az eltékozolt élet lelki válságban, majd a megtérés élményében kulminál, amelyet lelki újjászületés, azaz egy új, értékesebb létformára való rátalálás követ. Az önvallomás a keresztény hagyományban erősen didaktikus célzatú. Lássátok hát az én példámat, mondja: lássátok, hogy a Szentlélek titokzatos közbenjárásával még egy ilyen értéktelen lény is elnyerheti a megváltást, mint én!
Hősünk kétségkívül eltékozolta élete első kilencven évét:
nemcsak a családi örökségével és a tehetségével bánt pazarlóan, hanem az érzelmi élete is igen sivár volt. Nem nősült meg (egyszer, régen jegyben járt valakivel, de az utolsó pillanatban faképnél hagyta a menyasszonyát), és soha nem bújt ágyba olyan nővel, akinek nem fizetett ezért: még akkor is rátukmálta a pénzt az éppen aktuális nőre, ha az nem kérte, csak hogy ő is a kurvája legyen. Egyetlen tartós kapcsolatát a házicselédjével alakította ki, akit havonta egyszer rituálisan meghág, miközben a nő mos. Az aktusra mindig en sentido contrario (Edith Grossman úgy fordítja ezt az eufe miz must, hogy „from the back”, azaz „hátulról”)* kerül sor, hogy a cselédje elmondhassa magáról, hogy öregasszony létére még mindig virgo intacta (13). Hősünk a kilencvenedik születésnapjára igazi csemegével kívánja meglepni magát: úgy tervezi, hogy egy hamvas szűz lánnyal fog szeretkezni. A Rosa nevű kerítőnő, akivel már régóta folytatnak közös üzelmeket, bekíséri a bordélya egyik szobájába, ahol meztelenül, elkábítva vár rá egy tizennégy éves lányka.
A bőre barna volt, és langyos melegség áradt belőle. Olyan tisztálkodási és szépészeti kezelésnek vetették alá, hogy még a szeméremdombjának alig kiütköző szőrzete se menekült meg tőle. Kibodorították a haját és színtelen lakkal kenték be a keze meg a lába körmeit, de malátaszínű bőre érdes volt és ápolatlan. Alig dudorodó melle még olyan volt, mint egy kisfiúé, de látszott, hogy egy hamarosan kirobbanni készülő titkos energia feszül benne. Egész testén a nagy, nesztelen léptű lábfeje volt a legjobb, olyan hosszú és érzékeny ujjakkal, mintha azok is egy kézhez tartoznának. Bár be volt kapcsolva a ventilátor, zöldesen csillogó izzadság borította. […] Nem lehetett elképzelni, hogy milyen z arca, mert durván ki volt pingálva. […] De se a rongyok, se a kenőcsök nem tudták elkendőzni a jellemét: büszke orrát, összenőtt szemöldökét, erőtől duzzadó ajkát. Azt gondoltam magamban: egy cseperedő harci bika. (25–26; Bánatos kurváim emlékezete, 25–26.)
A sokat tapasztalt vén korhely váratlanul reagál, amikor meglátja a lányt: megretten, zavarba jön, és legszívesebben elszaladna. Végül mégis befekszik mellé az ágyba, és, bár nem túl lelkesen, megpróbálja felfedezni a lába közét. A lány álmában elhúzódik tőle, mire hősünk, akinek buja vágya lelohadt, énekelni kezd neki: „Delgadina ágya körül őrangyalok hada örül.” Hamarosan azon veszi észre magát, hogy már imádkozik is a lánykáért, majd ő is elalszik. Reggel arra ébred, hogy a lány karját kitárva, keresztet formázva fekszik mellette, „szüzességének teljes birtokában”. „A jó Isten őrizze meg neked” – mondja hősünk, és távozik (28, 29–30; Bánatos kurváim emlékezete, 27, 29).
A kerítőnő felhívja telefonon, és miután gúnyolódik rajta egy sort a pipogyasága miatt, felkínál neki egy második esélyt, hogy bizonyíthassa a férfiasságát. Hősünk azonban elhárítja az ajánlatot. „Már nem tudok” – mondja, és rögvest megkönnyebbül: „végre megszabadultam a szolgaságból, melynek tizenhárom éves korom óta az igáját nyögtem”. A szavai szűkebb értelmezése az, hogy a szex rabszolgája volt (45; Bánatos kurváim emlékezete, 42).
De mivel Rosa nem tágít, hősünk végül beadja a derekát, és újra felkeresi a bordélyt. A lány ezúttal is alszik, a férfi pedig ezúttal is csak az izzadságot törölgeti a testéről, és énekel neki: „Delgadina, édes lelkem, te leszel a feleségem.” (A dal nem nélkülözi a baljós felhangokat: Delgadina ugyanis egy mesebeli királylány, akinek menekülnie kell a hozzá szerelmesen közeledő apja elől.) (56; Bánatos kurváim emlékezete, 52.)
A férfi tomboló viharban indul el hazafelé, majd otthon olyan érzése támad, hogy a macska, amely nemrég került a házhoz, sátáni lény. A tető lyukain beömlik az eső, megreped egy gőzvezeték, és betöri az ablakot a szél. A férfi menteni próbálja imádott könyveit, és egyszer csak tudatosul benne, hogy ott van mellette Delgadina szelleme, és segít neki. Most már biztosra veszi, hogy rátalált az igaz szerelemre: hogy ez „életem első, kilencvenéves koromban kezdődött szerelmének egyik újabb csodája” (60; Bánatos kurváim emlékezete, 55). Erkölcsi forradalom zajlik a lelkében: szembenéz a múltbeli élete piszkos, alantas, rögeszmés mivoltával, és megtagadja azt. „Más ember lett belőlem” – jelenti ki. Kezd rádöbbenni, hogy a világot a szerelem mozgatja, méghozzá nem is annyira a beteljesült szerelem, inkább a viszonzatlan szerelem számos formája. Az újságban vezetett rovata a szerelem erejének dicshimnuszát zengi, és az olvasóközönség rajong érte (65; Bánatos kurváim emlékezete, 59).
Delgadina nappal – bár ennek soha nem vagyunk tanúi – eljár a gyárba gomblyukat varrni, esténként pedig visszatér a bordélyba, ahol a szerelme már kidekorálta a szobáját festményekkel és könyvekkel (attól a tétova törekvéstől vezérelve, hogy pallérozza a kedvese elméjét), és szűzi tisztaságát megőrizve alszik a férfi mellett. A férfi felolvas neki, ő pedig hébe-hóba mond álmában néhány szót. De a férfinak összességében nem tetszik a hangja, mert olyan, mintha egy idegen szólna hozzá a lány testéből. Jobban szereti, ha öntudatlan. A lány születésnapján sor kerül a behatolás nélküli erotikus beteljesülésre:
Addig csókoltam a testét, amíg végleg ki nem fulladtam. […] Ahogy csókolgattam, egyre melegebb lett a teste, és erdeivad-illatot bocsátott ki magából. Bőre minden hüvelyknyi területének másfajta megremegésével fogadta a csókjaimat, és mindenütt másfajta meleget, újfajta ízt éreztem, különböző nyögést hallottam, és az egész teste berezonált egy belülről felhangzó akkorddal, és a mellbimbói kinyíltak, mint a virág, pedig hozzájuk sem értem. (72–73; Bánatos kurváim emlékezete, 65.)
Aztán közbeszól a balsors:
a bordélyban leszúrják az egyik kuncsaftot, emiatt kijön a rendőrség, és küszöbön áll a botrány, Delgadinát sürgősen ki kell menekíteni a házból, és a szerelme hiába teszi tűvé a várost, nem találja sehol. Amikor végül újra felbukkan a bordélyban, jóval idősebbnek néz ki, és már nem tűnik olyan ártatlannak. A féltékeny férfi dühöngve elviharzik.
Telnek-múlnak a hónapok. A férfinak, aki időközben lecsillapodott, bölcs tanácsot ad egy régi barátnője: „Ne halj meg úgy, hogy nem tudod, milyen csodálatos dolog szerelemmel baszni.” A férfi, miután betöltötte a kilencvenegyet, békét köt Rosával, és megegyeznek, hogy mindketten a lányra hagyják földi javaikat: a lányra, aki, Rosa szerint, időközben fülig beleesett a férfiba. A víg gavallér szívét öröm tölti el: „Végre itt volt a valóságos élet!” – írja, és nagy várakozással tekint elébe (100, 115; Bánatos kurváim emlékezete, 90, 102).
Lehetséges, hogy ez az újjászületett lélek valóban azért vetette papírra a vallomását, hogy könnyítsen a lelkén, de semmiképpen nem azt prédikálja, hogy tagadjuk meg a testi vágyainkat. Az Isten, akit a férfi világéletében semmibe vett, valóban az az Isten, akinek kegyelméből a gonoszak elnyerik a megváltást, ugyanakkor a szerelem istene is, akitől kitelik, hogy a szűz lánnyal átélt „vad szerelem” (amor loco, azaz szó szerint: őrült szerelem) keresésére indítson egy vén bűnöst – „olyan erővel támadt fel bennem a vágy, hogy az volt az érzésem, Isten üzen valamit vele” –, majd áhítattal elegy rémületet költöztessen a szívébe, amikor megpillantja a prédáját. Az isteni beavatkozás folytán az öregember pillanatok alatt átváltozik kurvázó férfiból „szűzimádóvá”, aki úgy viszonyul az alvó lány testéhez, mint az egyszerű hívő a szoborhoz vagy az ikonhoz: gondozza, virágot helyez rá, áldoz előtte, énekel neki, imádkozik hozzá (3, 11; Bánatos kurváim emlékezete, 13).
A megtérésélményben mindig van valami motiválatlanság, indíték nélküliség: lényegi vonása, hogy a bűnöst úgy elvakítja a kéjvágy, a kapzsiság vagy a büszkeség, hogy élete fordulópontjának pszichés logikája csak utólag válik láthatóvá számára, amikor már felnyílt a szeme. Emiatt a vallomásos narratíva bizonyos fokig eleve inkompatibilis a modern regénnyel, amely a tizennyolcadik században fejlődött ki, hiszen az utóbbi inkább a karakterre helyezi a hangsúlyt, mintsem a lélekre. Az a feladata, hogy lépésről lépésre, nagy ugrások és természetfölötti beavatkozás nélkül bemutassa, miként teszi meg a maga útját az, akit régebben hősnek vagy hősnőnek neveztünk, de akire ma már a helytállóbb „főszereplő” szót használjuk.
García Márquez, dacára annak, hogy ráragasztották a „mágikus realista” címkét, nagyon is a lélektani realizmus tradíciójának szellemében alkot:
tartja magát annak premisszájához, mely szerint az egyéni psziché működésének van egy követhető logikája. Maga Márquez jegyezte meg, hogy az ő úgynevezett mágikus realizmusa csupán annyiból áll, hogy rezzenéstelen arccal tudja mesélni a nehezen hihető sztorikat, és ezt a nagymamájától tanulta meg Cartegenában. Hozzátette még, hogy amit a kívülállóknak nehezére esik elhinni, az sokszor maga a mindennapos latin- amerikai valóság. Akár őszintétlennek gondoljuk ezt az állítást, akár nem, tény, hogy a fantasztikum és a realitás összekeverése (avagy, hogy precízebben fogalmazzunk, a „fantáziát” és a „valóságot” elkülönítő vagylagosság elvetése), amely a Száz év magány 1967-es megjelenésekor komoly felbolydulást okozott, immár Latin-Amerika határain túl is közhelyszámba megy a regényirodalomban. A Bánatos kurváim emlékezetében szereplő macska vajon csak egy macska, vagy az alvilágból érkezett látogató? És Delgadina vajon tényleg a szerelme segítségére siet a vihar éjszakáján, vagy a szerelemtől megbűvölt férfi csak odaképzeli? És ez a Csipkerózsika-álmát alvó szépség vajon csak egyszerű munkáslány, akinek jól jön egy kis mellékes, vagy egy olyan mesevilágból való lény, ahol a királylányok egész éjjel táncolnak, és segítő tündérek hajtanak végre természetfölötti műveleteket, és varázslónők altatják el a szép szüzeket? Ha egyértelmű válaszokat várnánk a fenti a kérdésekre, akkor félreértenénk a történetmondó művészetének mibenlétét. Roman Jakobson előszeretettel emlékeztetett a hagyományos mallorcai mesemondók szokásos bevezető mondatára: Így is volt, meg nem is.
A szekuláris beállítottságú olvasók nehezen fogadják el, hogy egy meztelen lány puszta látványa ilyen spirituális „bukfencet” idézhet elő egy züllött vénembernél, hiszen ennek nincs kézenfekvő lélektani alapja. Az öregember megtérésre való érettsége talán jobban értelmezhető pszichológiailag, ha úgy tekintjük, hogy a léte visszanyúlik a memoár kezdete előtti időkbe, azaz García Márquez korábbi elbeszélő műveibe, különösen a Szerelem a kolera idején című regénybe.
A Bánatos kurváim emlékezete a legmagasabb mércével mérve nem remekmű, és a jelentéktelensége nem csupán a rövidségéből fakad. Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (1981) például, bár nagyjából ugyanilyen hosszú, a García Márquez-kánon jelentős darabja: sűrű szövetű, lenyűgöző narratíva, ugyanakkor szédítő mesterkurzus abban a tárgykörben, hogy miként konstruálható ugyanazon események köré többféle történet, azaz többféle igazság. A Bánatos kurváim emlékezete ezzel együtt merész célt tűz ki: az idősebb férfiak kiskorú lányok utáni vágyakozása, azaz a pedofília nézőpontjából beszél, vagy legalábbis azt próbálja megmutatni, hogy a pedofília nem feltétlenül zsákutca sem a szerelmes, sem a szeretett fél szempontjából. García Márquez e célból azt a konceptuális stratégiát alkalmazza, hogy lebontja az erotikus szenvedély és a szenvedélyes hódolat közti falat. A szenvedélyes hódolat főként a Dél-Európában és Latin-Amerikában igen elterjedt szűzkultuszokban manifesztálódik, amelyek erősen archaikus jellegűek: a gyökereik Dél-Európában a kereszténység előtti, Latin-Amerikában pedig a Kolumbusz előtti időkre nyúlnak vissza. (Amint az a szeretője róla adott leírásából kiderül, Delgadina is magán viseli az archaikus szűzistennők tüzes természetének nyomait: „büszke orr, összenőtt szemöldök, erőtől duzzadó ajkak […] egy cseperedő harci bika”.)
Ha elfogadjuk a szenvedélyes szexuális vágy és a szenvedélyes hódolat közti folytonosságot, akkor az az eredetileg „rossz” vágy, amelyet Florentino Ariza él ki a gyámoltján, lényegi változás nélkül átalakulhat a Delgadina szeretője által érzett „jó” vággyá, és így magában hordozhatja a férfi új életének csíráját.
A Bánatos kurváim emlékezete tehát leginkább a Szerelem a kolera idején „függelékeként” nyerhet értelmet:
a szűz gyereklány bizalmával visszaélő férfi itt a lány hűséges imádója lesz.
Rosa igencsak meghökken, amikor meghallja, hogy tizennégy éves alkalmazottját Delgadinának hívják. (A név a karcsúságot, arányos testalkatot jelentő delgadez szóból ered.) Megmondja régi kuncsaftjának a lány igazi nevét, amely abszolút hétköznapi, de a férfi meg sem hallja – ahogy magát a lányt is úgy szereti, ha nem beszél. Amikor Delgadina hosszú távollét után, addig nem látott sminkkel és ékszerekkel újra felbukkan, a férfi éktelen dühbe gurul: szerinte a lány nem csupán őt árulta el, hanem a saját természetét is. Mindkét ilyen jellegű incidens alkalmával azt látjuk, hogy az öregember egy állandó, változatlan identitást, a szűz hercegnő identitását akarja ráerőltetni a lányra. Annak, hogy ilyen rugalmatlanul, makacsul ragaszkodik imádottja idealizált alakjához, van a spanyol nyelvű iro dalomban egy mindenek fölé tornyosuló előképe: egy másik öregember, aki Don Quijoténak nevezi magát. Mivel ismeri a szabályt, mely szerint minden kóbor lovagnak kell hogy legyen szíve hölgye, akinek dicső tetteit ajánlja, Dulcinea del Toboso hű szolgájának nyilvánítja magát. Dulcinea úrhölgynek van némi köze egy Toboso faluból való parasztlányhoz, akire Don Quijote a múltban szemet vetett, de alapjában véve a férfi képzeletének szüleménye: Don Quijote csak kitalálta őt, ahogy saját magát is.
Cervantes könyve a lovagregény paródiájának indul, de ennél több lesz belőle.
Körüljár ugyanis egy igen érdekes témát: azt, hogy miben rejlik az ideál, az eszmény titokzatos ereje, amely ellenáll a valósággal való kiábrándító összeütközésnek. Amikor Don Quijote a könyv végén visszatér a józan ész birodalmába, odahagyva az eszményi világot, amelyet oly vitézül próbált belakni, hogy ne a becsmérlői való világában kelljen élnie, az meghökkenti és elcsüggeszti a környezetét, valamint az olvasót is. Hát tényleg ez kell nekünk? Jó nekünk, ha lemondunk a képzelet világáról, és visszazökkenünk az isten háta mögötti kasztíliai vidék unalmasan csordogáló életébe?
A Don Quijote olvasója soha nem tudhatja biztosan, hogy Cervantes hőse tévképzetek hatása alatt álló őrült-e, vagy nagyon is tudatosan játssza a szerepét (azaz éli meg az életét fikcióként), vagy esetleg kiszámíthatatlanul cikázik az agya ide-oda a tévképzetek és a tudatosság között. Annyi bizonyos, hogy vannak pillanatok, amikor Don Quijote mintha azt állítaná, hogy ha valaki a szolgálatnak szenteli életét, jobb emberré válhat, még akkor is, ha egy ábrándképet szolgál. „Amióta kóbor lovaggá lettem, azóta vagyok bátor, udvarias, bőkezű, művelt, nemes lelkű, illedelmes, vakmerő, gyengéd, türelmes, munkabíró.” Arra vonatkozóan, hogy tényleg olyan bátor, udvarias stb. volt-e, ahogy mondja, lehetnek fenntartásaink, nem hagyhatjuk viszont figyelmen kívül azt a kifinomult elmére valló állítást, hogy egy nagy álom erkölcsi zsinórmértéket adhat nekünk. Miként azt sem tagadhatjuk, hogy mióta Alonso Quijana a lovag szerepét játssza, jobb hely lett a világ, vagy legalábbis érdekesebb, élettelibb.
Don Quijote elsőre bizarr fickónak tűnhet, de azok, akik kapcsolatba kerülnek vele, többnyire félig-meddig „megtérnek”, azaz átveszik a gondolkodásmódját, és így félig-meddig maguk is fellegekben járó, Don Quijote-i figurák lesznek. Ha van a regénynek tanulsága, az az, hogy ha jobb, élettelibb világra vágyunk, talán nem is rossz ötlet, ha kifejlesztjük magunkban a valóságról való leválás, avagy tudathasadás képességét, amelyet nem is kell feltétlenül tudatos kontroll alatt tartanunk – még akkor sem, ha a kívülállók azt szűrhetik le a viselkedésünkből, hogy időről időre tévképzetek rabjává válunk.
Cervantes könyvének második részében Don Quijote, a herceg és a hercegné alaposan körüljárja azt a kérdést, hogy mit jelent egy eszmény megélésébe és ennélfogva talán egy nem valódi, azaz meseszerű, fiktív életbe ölni energiáinkat. A hercegné udvariasan, de határozottan teszi fel a kulcskérdést: igaz-e, hogy Dulcinea „nincs is a világon, hanem csupán fantóm, a kegyelmed [azaz Don Quijote] képzeletében fogamzott és született meg?”
Don Quijote így felel: „Csak az Isten tudja, van-e a világon Dulcinea vagy nincs, puszta fantóm-e vagy sem; s ez nem is olyan tény, amiről szükséges volna az utolsó porcikáig bizonyosságot szerezni. Az én imádottam sem énbennem nem fogamzott, sem én nem szültem…” (672; Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha, 608–609.)
Don Quijote példásan óvatos válasza bizonyítja, hogy nem csupán futó ismeretséget kötött a létezés természetéről zajló vitával, amely a preszokratikusoktól egészen Aquinói Szent Tamásig tartott. Nem kizárt, hogy a szerző ironikusan viszonyul a témához, de Don Quijote szavaiból akkor is ugyanaz olvasható ki. A következőt látszik sugallni: ha elfogadjuk, hogy az olyan világ, ahol az emberek ideálok nevében cselekszenek, etikailag magasabb rendű az olyan világnál, ahol az emberek érdekek nevében cselekszenek, akkor az olyan kényelmetlen ontológiai kérdések, mint a hercegasszonyé, elnapolhatók, vagy akár szőnyeg alá is söpörhetők.
Cervantes szelleme mélyen áthatja a spanyol irodalmat. Abban, ahogy a névtelen, zsenge korú gyári munkáslány átlényegül Delgadinává, az imádott szűzzé, nehéz nem észrevenni ugyanazt az idealizációs folyamatot, amelynek révén a tobosói parasztlány átalakul Dulcinea úrhölggyé. Ugyanígy abban, hogy García Márquez hőse jobban szereti, ha a szerelme tárgya öntudatlan és szótlan marad, nem nehéz észrevenni a való világtól, illetve annak makacs komplexitásától való irtózást, amelynek köszönhetően Don Quijote tisztes távolban marad az ő úrnőjétől. Ha Don Quijote állíthatja, hogy jobb ember lett azáltal, hogy egy olyan nőt szolgál, aki a létezéséről sem tud, akkor a Bánatos kurváim öregembere is állíthatja, hogy „végre itt volt a valóságos élet”, miután megtanult szeretni egy olyan lányt, akit a szó valódi értelmében nem ismer, és aki legalább ennyire nem ismeri őt. (A memoár legmélyebben „cervantesi” momentuma az, amikor a szerzője megpillantja a biciklit, amelyen imádottja – legalábbis állítólag – munkába jár. Az öregember szemében ez a valódi bicikli „kézzelfogható bizonyítéka” annak, hogy a tündérmesébe illő nevű lány, akivel minden éjjel megosztja ágyát, „a valóságban is létezik”) (115, 71; Bánatos kurváim emlékezete, 102, 64).
García Márquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című önéletrajzában elmondja első nagyobb terjedelmű elbeszélő műve, a Söpredék című kisregény (1955) keletkezésének történetét. Miután – legalábbis szerinte – elkészült a kézirattal, megmutatta azt barátjának, Gustavo Ibarrának, aki igencsak meghökkentette őt, amikor közölte, hogy a drámai alaphelyzet – a világi és egyházi hatóságokkal vívott küzdelem azért, hogy eltemethessenek egy embert – Szophoklész Antigonéjából való. García Márquez újra elolvasta az Antigonét, méghozzá „a büszkeség és a fájdalom furcsa keverékével: büszke voltam, hogy egy ilyen nagy író utcájába tévedtem, teljesen jóhiszeműen, és fájt a plágium nyilvános szégyene”. Kiadás előtt drasztikusan átdolgozta a kéziratot, és az adóssága fejében betoldott egy Szophoklésztől származó mottót.
Nem Szophoklész az egyetlen író, aki nyomot hagyott García Márquez munkásságán: a korábbi művein oly mértékben érződik William Faulkner hatása, hogy
joggal nevezhető Faulkner legodaadóbb tanítványának.
A Bánatos kurváim pedig Kavabata Jaszunari keze nyomát viseli magán feltűnően. García Márquez 1982-ben írt egy Csipkerózsika a repülőgépen című novellát, amelyben kifejezetten utal Kavabatára. A narrátor, aki az Atlanti- óceán fölött szálló repülőgép első osztályán utazik, egy rendkívüli szépségű fiatal nő mellé kerül. A lány végigalussza az utat, a férfinak pedig eszébe jut egy Kavabata-regény, amelyben korosodó férfiak fizetnek azért, hogy elkábított, alvó lányokkal tölthessék az éjszakát. A Csipkerózsika elbeszélő műként kidolgozatlan, inkább csak vázlat. Talán ezért érezte úgy García Márquez, hogy nyugodtan felhasználhatja az alaphelyzetet – a már nem fiatal hódoló és az alvó lány kettősét – a Bánatos kurváim emlékezetében.
Kavabata Nemureru bidzsó (A Csipkerózsika-ház) című, 1961-ben publikált kisregényében az öregkor küszöbén álló Josio Egucsi egy kerítőnőhöz fordul, aki különleges ízlésű férfiaknak „szállít” elkábított lányokat. A férfi ezután eljár a bordélyházba, és több lánnyal is eltölt néhány éjszakát. A házszabály tiltja a szexuális behatolást, de már-már fölöslegesen, hiszen a klientúra zömmel impotens öregemberekből áll. Egucsi viszont folyton azt bizonygatja magának, hogy ő még nem öreg, és nem is impotens. Kacérkodik a gondolattal, hogy megszegi a szabályt: megerőszakolja, teherbe ejti, sőt, megfojtja valamelyik lányt, egyrészt azért, hogy bizonyítsa a férfiasságát, másrészt pedig azért, hogy dacoljon a világgal, amely gyerekszámba veszi az idős férfia kat. Ugyanakkor az a gondolat is vonzza, hogy túladagolja magát kábítószerrel, és egy szűz lány karjaiban hal meg.
Kavabata kisregénye tanulmány arról, hogy miként működik az erósz egy intenzíven, önreflexíven érzéki ember agyában, aki már-már kórosan érzékeny a szagokra, illatokra, apró érintésekre. Lenyűgözi azon nők fizikai egyedisége, akikkel közelebbi kapcsolatba kerül, hajlamos régi szexuális emlékképeken merengeni, és félelem nélkül néz szembe azzal is, hogy a fiatal lányokhoz való vonzódása a saját lányai iránti vágyait tükrözheti, a női mell utáni rögeszmés vágyódása pedig gyerekkori emlékekből fakadhat.
A világtól elszigetelt szoba, ahol csak egy ágy van, meg egy eleven test, amelyet Egucsi, bizonyos korlátok között, kedvére fogdoshat, sőt, bántalmazhat a megszégyenülés veszélye nélkül, mindenekelőtt színház, ahol szembenézhet a valódi énjével: azzal, amelyik öreg, csúnya, és hamarosan meg fog halni. A névtelen lányokkal töltött éjszakái inkább melankolikusak, mintsem örömteliek, és inkább a megbánás, a gyötrődés hatja át őket, mintsem a fizikai gyönyör.
A bordélyházat látogató, szánni való, ronda vénemberektől Egucsit sem választja már el túl sok év. A testi szerelem mérhetetlenül tágas, feneketlen mélységű birodalma… Ugyan mit ismert meg ebből Egucsi élete hatvanhét éve alatt? És a vénemberek körül örökkön örökké születnek új, fiatal, szép emberi testek. Vajon nem a befejezetlen álom után sóvárognak ezek a szánni való vénemberek? Nem azt siratják, amit úgy veszítettek el, hogy soha nem is volt az övék, és amit ennek a háznak a titka rejt?7
García Márquez nem utánozza Kavabatát, inkább reagál rá. Az ő hőse nagyon más, mint Egucsi: az érzékisége nem olyan komplex, nem olyan befelé forduló, nem olyan felfedező hajlamú, és nem is olyan költői. A García Márquez és Kavabata közti távolság azonban főként abban mérhető, hogy melyiküknél mi zajlik az ágyban. García Márquez öregembere addig sosem tapasztalt, felemelő örömöt érez Delgadina mellett, Egucsi számára viszont örökre frusztráló rejtély marad, hogy miért van fölötte ekkora hatalmuk az öntudatlan női testeknek, amelyeknek próbabábut idéző, lötyögős végtagjait kedvére rendezgetheti, hajlítgathatja a kuncsaft: miért késztetik arra, hogy újra meg újra felkeresse a titkos házat.
Az alvó szépségekkel, avagy Csipkerózsikákkal kapcsolatban az a kérdés, hogy mi lesz, ha fölébrednek. Kavabata könyvében, és ez szimbolikusan is értendő, nincs ébredés: a hatodik, egyben utolsó lány Egucsi mellett hal meg a bódítószertől, amely álomba ringatta. Delgadina viszont mintha a pórusain keresztül magába szívta volna a kitüntető figyelmet, amellyel imádója elhalmozta, és már-már fölébred, hogy viszontszeresse a férfit.
García Márquez Csipkerózsika-meséje tehát sokkal „napsugarasabb”, mint Kavabatáé.
Mintha azért szakadna vége oly hirtelen, azért fordítja el gyorsan a fejét a szerző, hogy ne merülhessen föl a kérdés: miféle jövője lehet bármely öregembernek az ő ifjú imádottjával, ha az leléphet az istennőt megillető piedesztálról? Cervantes elutaztatja hősét Toboso faluba, és letérdepelteti egy szinte találomra kiválasztott lány előtt, akiben Dulcinea megtestesülését látja. A fáradozásáért cserébe pikáns, hagymaszagú paraszti szitokáradat zúdul rá, és összezavarodva, megsemmisülve hagyja el a helyszínt.
Nem egyértelmű, hogy García Márquez kis megváltásfabulája kibírna-e egy ehhez hasonló végkifejletet. Az író esetleg „ránézhetne” a kalmár meséjére Chaucer Canterbury mesék című művéből. A generációközi házasságról szóló, gunyoros hangvételű történetnek főként az a pillanata lehet érdekes a számára, amikor a nászéjszaka fáradalmai után rávetül a házaspárra a tiszta hajnali fény, és jól látszik, ahogy az öreg, hálósipkás férj felül az ágyban, ifjú felesége pedig bosszúsan, viszolyogva nézi a nyakán remegő, megereszkedett bőrét.
(2005)
JEGYZETEK
- Gabriel García Márquez: Love in the Time of Cholera, ford. Edith Grossman, New York, Penguin, 1988, 295. Magyarul: Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején, ford. Székács Vera, Budapest, Magvető, 2019, 451.
- Gabriel García Márquez: Memories of My Melancholy Whores, ford. Edith Grossman, New York, Knopf, 2005. Magyarul: Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete, ford. Székács Vera, Budapest, Magvető, 2019.
- Roman Jakobson: Linguistics and Poetics, in Essays on the Language of Literature, szerk. Seymour Chatman–Samuel R. Levin, Boston, Houghton Mifflin, 1967, 316.
- Miguel Cervantes: Don Quixote, ford. Edith Grossman, London Secker & Warburg, 2004, 430. Magyarul: Miguel Cervantes: Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha, ford. Győry Vilmos, átdolg. Benyhe János, Budapest, Európa, 1970, 392.
- Gabriel García Márquez: Living to Tell the Tale, ford. Edith Grossman, New York, Knopf, 2003, 395. Magyarul: Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, ford. Székács Vera, Budapest, Magvető, 2008, 399.
- Gabriel García Márquez: Strange Pilgrims. Twelve Stories, ford. Edith Grossman, London, Cape, 1993, 54–61. Magyarul: Csipkerózsika a repülőgépen, ford. Székács Vera, in Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella, ford. Egry Katalin et al., Budapest, Magvető, 2018.
- Yasunari Kawabata: The House of the Sleeping Beauties and Other Stories, ford. Edward G. Seidensticker, London, Quadriga Press, 1969, 39.
