Bogdan Suceavă: A félhanggal emelt időből érkezett, Noran kiadó, 2009, 2490 Ft
Bogdan Suceavă 1969-ben született, a romániai rendszerváltást, amit forradalomnak is szokás nevezni, 20 évesen élte meg. Író, aki Michigan állam egyetemén 2002-ben matematikából doktorált, 2007 óta pedig a kaliforniai Fullertonban tanít – matematikát.
Első könyve 1990-ben jelent meg, azóta rangos kiadóknál számos regényt
publikált.
A magyar olvasóhoz
Nem szokványos könyv ez, hiszen különös célt tűzött maga elé: komikus történet, melyen szerzője öt éven át gondolkodott és dolgozott, abban a reményben, hogy elmondja majd a lényeget azon társadalom életének egy történelmien fontos pillanatáról, amelybe ő maga beleszületett, és amelyben nevelkedett. Szóban forgó szerző abban bízik, hogy a magyar olvasó számára semmi nehézséget nem jelent majd a kitűzött cél azonosítása és megértése, nevezetesen: mindazon ideológiai természetű elfajulások és megbetegedések leírása és színrevitele, melyeket a román társadalomban a berlini fal leomlása a felszínre lökött. Könnyen lehet, hogy e sajátosságoknak más kelet-európai társadalmak fejlődésvonalán is akad megfelelője. Úgy vélem, hogy egy társadalom képzeletvilágának bemutatása néha mélyebb összefüggéseket tárhat fel, mint a valóság szigorúan vett prezentálása. Arra gondolok, hogy egy szépirodalmi műben, mely a lényeget óhajtja megragadni, az igazság előbbre való a puszta tényeknél.
*
Húsz éves koromban, egy este, amikor bukaresti szobámban éppen projektív geometriát tanultam, az egyetem első félévének vizsgái közeledvén, Romániában kitört a forradalom. Néhány napos vegytiszta zűrzavar után, ami úgy nézett ki, mint egy polgárháború, a hozzá illő utcai harcokkal, melyeknek szereplői jobbára láthatatlanok maradtak, nos, ezek nyomán bennem olyan reményteljes jövőkép kerekedett, miszerint egy Ceauşescu - és géppuskasorozat – mentes Romániában már nem lehetnek komoly bajok. Néhány napig dédelgettem magamban szép utópiám képét: testvérré vált ebben Románia minden polgára, e sok-sok nemes lelkű ember, akik végre kiszabadultak a történelem véletlen szakadékából, amelybe akaratuk ellenére kerültek, s most semmi sem akadályozhatja meg őket abban, hogy a tökéletes társadalmat megvalósítsák. Úgy bizony, ez járt az eszemben akkor, bármennyire viccesnek tűnik ez most. Mindez 1990 januárjában lehetett így. Elképesztően naiv voltam, és, azon számos dolog között, amiről húszéves koromban mit sem tudtam – s ez a nemtudás tette lehetővé utópiám létrejöttét – szóval ezek közt ott találtatott az emberi természet parttalan változékonysága és annak ismerete, hogy mi minden történhet a szabadság körülményei között az emberekkel, akiknek neveltetéséből kimaradt az a tudás, hogy miként kell megélni a szabadságot. Akkoriban állandóan bekapcsolva tartottuk a televíziót, mégpedig a Szabad Román Televíziónak keresztelt adásra hangolva és követtük, amint sorra felbukkantak a stúdióban, és forró szenvedéllyel előadták nézeteiket mindenféle emberek, akik mintha azelőtt kizárólag csak a tükörnek beszéltek volna, mindenféle személyek, akiket mintha a történelemmel párhuzamos autósztráda nagysebességű járműveiből röpítettek volna elénk. Többnyire ostobaságokat mondtak, de valódi pátosszal, és látványosan hajlékony nyelvi formában szónokoltak. A szabadság hamarosan egészen meglepő hatásokat kiváltó hallucinogén anyagnak bizonyult. Döbbenten szemléltem a társadalomnak, amelyben felnőttem, ezt az új, számomra addig teljesen ismeretlen ábrázatát. A dolgok egyáltalán nem az általam pár pillanatig magálmodott tökéletes társadalom irányában alakultak. 1990 után Bukarest városa erőszakos megnyilvánulások színterévé vált, utcai harcoké, minden logikát nélkülöző eseményeké, melyeknek viszont tartós politikai következményei lettek, s mindez az alatt a közel két esztendő alatt, amíg az országnak nem volt alkotmánya, s így hol az utca szeszélye, hol az égiek közbelépte kormányozta (vagy legalábbis én ebben véltem látni a magyarázatot).
Igaz viszont, hogy ugyanekkor tették az első kísérletet egy demokratikus parlament felállítására is. Az általam valaha látott legnevetségesebb emberek némelyikéből népképviselő lett, államtitkár, miniszter, nagykövet, vezérigazgató, magas rangú mandarin. 1990 májusa után pedig, az első országgyűlési- és elnökválasztást követően, ezekből az alakokból a nép választott vezetői lettek, hiszen a polgárok őrájuk szavaztak azon jelenségek idején, melyeket ma a jelenkori Románia első szabad választásaiként emlegetünk. Két évvel később, huszonkét éves koromban, magamhoz tértem: megértettem és tudomásul vettem, hogy a románok teljes döntési szabadságuk birtokában a végletek és túlzások embereit küldték a parlamentbe, mindenféle erkölcsi tartás nélküli fickókat, és, hogy épp ezek az alakok fogják megalkotni a jövő Alkotmányát, a jövendő törvényeit. Az pedig, hogy az én elmém megvilágosodott és átláttam a helyzetet, jottányit sem változtatott a történelem folyásán: végül is a szóban forgó okmányokat valóban ezek az emberek alkották meg. És még valamit meg kell említeni: abban az időben senki nem beszélt normálisan, mindenki ordítozott. Üvöltöttek az utcán, a parlamentben, az egyetemen, a művelődési életben, a tévében, a rádióban, a hivatalos fogadásokon. Ha valakinek nem volt olyan hangereje, amellyel egy hajókürtöt túlharsoghatott, rögtön homlokára került a bélyeg, hogy nincs neki politikai mondanivalója.
Nem hinném, hogy mindezek kizárólag román sajátosságok. Úgy vélem, ezek összefüggenek az emberi természettel, és egészen sajátos történelmi körülmények szövődményeiként jelentkeznek. Román bennük mindössze a couleur local, mely teljesen azonos az elmúlt kétezer esztendő balkáni világának színárnyalataival, a régi jó hagyományokkal és a velük összefüggő hátrányos helyzettel.
A valóságos történelmi személyiségek közül könyvünk gyakran hivatkozik többek között Nagy Ştefan vajdára is. Ő Moldva uralkodója volt 1457 és 1504 között, 36 csatát vívott meg és ebből 34-et győztesen. Csatázott, többek között Corvin Mátyással is 1467-ben. De ami elbeszélésünkben megmutatkozik, az nem a történelmi alak, hanem annak sajátos tükröződése a kommunizmus bukása utáni idők Romániájának népi képzeletében. Fontos adalék, így feltétlenül megemlítendő itt, hogy Nagy Ştefan vajdát 1992 nyarán a Román Ortodox Egyház boldoggá avatta, hogy szentté avatására is sort kerítsen 2006-ban. Nagy Ştefan az 1990-et követő években, politikai értelemben felértékelődött, hiszen tudatosult történelemformáló szerepe mind Romániában, mind pedig a Moldovai Köztársaságban. Ha valaki e korszak román társadalmának képzeletvilágát óhajtaná jellemezni, semmiképpen sem hagyhatná figyelmen kívül e történelmi személyiség hatását abban a korban, amikor a róla alkotott kép az emlékezetes csaták hősének alakjától indulva a szent ikonjáig eljutott.
*
Könyvünk fő célkitűzése tehát, hogy jellemezze Románia történelmének ezt az átmeneti korszakát (azaz az 1990 januárja és 1996 szeptembere közötti időszakot), mégpedig a kor képzeletvilágának vizsgálata révén. A regény hőseinek szélsőséges megnyilvánulásai nem valamely szürrealista, vagy allegória-teremtő szándék termékei, hanem bizonyos félelmek, illúziók és illúziókra épülő tettek feldolgozásai. Mindezek pedig ott lebegtek a szóban forgó korszak Bukarestjének levegőjében. Olyannak akartam láttatni Romániát, amilyen valójában, és úgy vélem, hogy a legmagasabb rendű hazafiság megnyilvánulása az lenne, ha leírnánk hazánk torzulásait pontosan úgy, ahogyan jelentkeznek, még akkor is, ha e leírások útjának végén a kétségbeesés vár ránk.
*
1996 augusztusában eljöttem Bukarestből, hogy matematikai doktori tanulmányaimat Michiganben folytassam. Pontosan emlékszem arra, amit akkor éreztem. A búcsú pillanatában csalódott voltam és kétségbeesett, a román valóság nagyon elkeserített, de a reményt akkor még nem adtam fel; ez később következett be. A doktori felkészülés időszakának egyik fontos vizsgája előtt, 1999 májusában derengett fel előttem először ennek a regénynek a gondolat-csírája, miközben egy, a riemanni mértannal foglalkozó tankönyvből készültem. A romániai politikai helyzet, melyet az internet híradásai révén követtem, a maga teljes logikátlanságában tökéletes ellentéte volt a tanulmányozott szöveg derűs mélységének és tartásos belső logikájának. Ez a kontraszt kezdett nyomasztóvá válni számomra. Elkészítettem a regény első vázlatát, amelyet aztán, nagyvonalakban az utolsó változatig meg is tartottam. Megírtam belőle néhány passzust, keresvén a szöveg hangfekvését és az elbeszélő legalkalmatosabb alapállását. Az ősz folyamán még változtattam ezeken, de minden jelenet képe nem bontakozott ki előttem. Talán ezért tartott olyan soká a megírása. Az első változattal csupán 2002 nyarán készültem el, amikor eljöttem Michiganből és rövid időre Arizonába költöztem. Többször is átfésültem a szöveget, amíg aztán 2004 nyarán az a könyv volt a kezemben, amellyel elégedett lehettem. Ekkor már Californiában laktam, ott tanítottam és neveltem a fiamat. A Polirom könyvkiadó 2004 októberében jelentette meg a kötetet. Sokszor arra gondolok, hogy ez lehet a legfontosabb könyv, amit valaha írtam, vagy írni fogok valaha, hiszen ebben azt a témát dolgoztam fel, amely a leginkább foglalkoztatott, és amely a legtöbb gyötrődést okozta számomra. Valahol, az így megírt könyv szövegén túl, mind együtt vannak benne az én tapasztalati igazságaim, a román politikai közeg miatti csalódottságtól egészen Mateiu Caragiale bámulatos szövegoldalai iránti mély vonzódásomig.
Ami a regény alaptónusát illeti, abból indultam ki, hogy az abszurdtól a humorosig csupán egy lépésnyi a távolság, így hát lehet tréfálkozni olyasmiről is, amit mások nagyon komolyan vesznek. Ez a nézőpont előtérbe hozza a dolognak egy másik oldalát is, amelyet úgy vélem, a magyar olvasó tökéletesen meg fog érteni. Meggyőződésem, hogy a komikum útján el lehet jutni olyan mély igazságokig, melyek a látható valóság mögött rejteznek, mint afféle logikus, változatlan és érinthetetlen állandói a létnek, melyek múlandó érzeteink világa fölött állnak, s igazabbak is náluk.
Bogdan Suceavă
Irvine, California, 2008. november 29.
