Ben Miller színészként többek között olyan filmekből ismert, mint a Paddington vagy a Bridgerton család. Színészi és komikusi tehetsége mellett gyerekkönyvek írásával is foglalkozik: 2014 óta jelennek meg könyvei, mostanra tíznél is több kötetnél jár, amelyek között van a karácsonyról, a manókról, a tudományról vagy Robin Hood gyerekkoráról szóló is. A Hogyan lettem Éjfél, a kutya című könyvében egy George nevű kisfiúról ír, aki egy különös éjszakán a bűvös szökőkútnál testet cserél Éjféllel, a hatalmas, fekete kutyával.
A kalandok mellett veszélyekből is akad bőven: a fiú leleplezi a kapzsi bűvész tervét, ezért veszélybe kerül a családja és az otthona. A szereplőknek mindössze éjfélig van idejük kibogozni a szálakat. Olvass bele!
Hogyan lettem Éjfél, a kutya
Első fejezet
– George, van számodra egy meglepetésem! – az anyukája hangja halk volt és lágy. A kisfiú felnézett, szülei arcán játszott a fény. – Hunyd be a szemed, és nyújtsd ki a kezed!
George szót fogadott, és egyszerre icipici lábacskák karmolását és egy apró test lüktetését érezte a tenyerében.
– Most már kinyithatod!
A kezében egy egészen aprócska, ró-zsaszín orrú és fülű kiskutya mocorgott. Hatalmas, kék szemei voltak.
– Ez egy albínó csivava – magyarázta az apukája. – Még csak tizenkét hetes, és épp gazdit keres.
George alig hitt a szemének.
Amióta csak az eszét tudta, kiskutyára vágyott!
Olyan izgatott lett, hogy néhány pillanatra még levegőt venni is elfelejtett.
– Megtarthatjuk? – kérdezte.
– Ő most már a tiéd, George – mosolygott az anyukája. – Mi legyen a neve?
– Hógolyó! – vágta rá a kisfiú. Nagyon óvatosan felemelte a hüvelykujját, és megsimogatta a parányi fejecskét. – Szia, Hógolyó! – suttogta.
A kiskutyának, úgy tűnt, tetszik a dolog, mert megnyalta George hüvelykujját.
A következő pillanatban az aprócska Hógolyó felegyenesedett, behunyta szemét, a fejét hátravetette, és egy HATALMAS, határozottan félelmetes ÜVÖLTÉST hallatott.
George hirtelen felriadt. Felült az ágyban; a szíve hevesen kalapált.
Második fejezet
George megint Hógolyóval álmodott. A kiskutyát az anyukája ajándékozta neki, mielőtt meghalt. Az álom mindig vidáman kezdődött, és nagyon-nagyon szomorúan ért véget, mert George anyukája nem volt többé.
Miután elment, Hógolyótól is meg kellett válniuk, amitől George csak még szomorúbb lett.
Az üvöltés azonban új fordulat volt, eddig nem álmodott ilyesmit. A kisfiú mély levegőt vett, megfordította a párnáját, és visszafeküdt. Ekkor újra hallotta. A VÉRFAGYASZTÓ ÜVÖLTÉS fejszecsapásként hasított az éj csendjébe. Volt valami odakint, egészen közel hozzájuk. De mi lehet az? – tűnődött.
Lecsusszant az ágyról, az ablakhoz lopózott, és elhúzta a függönyt. Telihold lebegett a susogó fák fölött. Az éjjeliszekrényén az óra majdnem éjfélt mutatott. Úgy hangzott, mint egy farkasüvöltés – gondolta. De Angliában nincsenek farkasok. Vagy mégis? Apa biztos tudná, mit kell tenni.
George belebújt a köntösébe, és kilépett a szobaajtón. Odakint égett a villany, az apja még ébren volt!
– Apa!
A kandalló melletti karosszékben ülő hosszú lábú alak nem mozdult. George közelebb lopózott. Az apukája, Gabe mélyen aludt a kedvenc foteljében. Ölében egy régi könyvvel, a fejét hátradöntve horkolt. Még munkaruhában volt, sötét, rövid haja összeborzolódott. Mellette egy félig elfogyasztott sajtos szendvics hevert.
Kint a fák közt a lény újra elüvöltötte magát. Gabe mormogott valamit, de nem ébredt fel.
George elhatározta magát: egyedül kell megvizsgálnia a dolgot.
Belebújt a nagykabátjába, és csak úgy, mezítláb felhúzta a gumicsizmáját. Még egyszer hátrapillantott, és már kint is volt.
Kellett néhány pillanat, amíg a szeme hozzászokott a sötétséghez. Közben tett néhány bizonytalan lépést a kikövezett útról a fák közé, aztán megtorpant. Egy kissé távolabb valami mozgolódni kezdett. Jókora valami lehetett, mert ahogy átcsörtetett a bozóton, hallani lehetett, ahogy recsegnek az útjába kerülő ágak. Talán egy őz? Esetleg valami borzféle? George érezte, hogy összeszorul a gyomra. A vadállatoknak általában nem ilyen a mozgása, hacsak nem sérültek. Egy sérült állat pedig veszélyes lehet…
Aztán a zaj elült. A lény megérezte a jelenlétét. Egy hosszú pillanatig egymást figyelték a fák csendjében. Majd a szörnyű valami hirtelen kitört a bozótból, és egyenesen George felé nyargalt. George szélsebesen szedte a lábát, futott a ház fényei felé, de a lény gyorsabb volt.
A fiú már tett néhány lépést, mikor hatalmas súly nehezedett a lapockái közé, és arccal előre a sárba zuhant.
Mi jöhet még? Fogak? Karom?
George összegubózva feküdt, két karjával védte a fejét, de csak egy orr érintette az arcát.
Egy hatalmas, nedves orr szaglászta a nyakát, a hónalját és a hasát a pulóvere alatt. Aztán egy nyelv következett. Egy óriási, nyálas nyelv összevissza nyalogatta.
– Jaj! – kiáltotta George. Egy kicsit megkönnyebbült, de még mindig félt. – Hagyj békén!
Egy kutya volt az. Hatalmas, bozontos, fekete kutya, akinek még a homlokát is olyan sűrű, kócos szőr borította, hogy szinte teljesen eltakarta a szemét. Lefeküdt George előtt a fűre, megcsóválta a farkát, és kivillantotta nagy, fehér fogait és óriási, rózsaszínű nyelvét.
George feltápászkodott a földről. A kutya ezt úgy értette, hogy folytatódik a játék; izgatottan futkározott és ugrándozott a fiú körül. Ez egyszerre volt vicces, ijesztő és lenyűgöző; George most látta csak, milyen termetes, de már nem félt tőle.
De honnan jöhetett? Lady Jane-t és lányát, Kokót csak másnapra várták, és horgászok sem voltak a tónál ezen a hétvégén. Egyedül ő és a papája tartózkodtak a birtokon.
– Éjfél! Merre vagy? – törte meg a csendet egy férfihang.
A kutya hegyezni kezdte a fülét, vakkantott néhányat, majd elszaladt. Valaki volt odafent, a Kastélyban!
Harmadik fejezet
Ki lehet az ilyen későn? Talán betörők? George-nak ki kellett derítenie. Hiszen pont ezzel a feladattal bízták meg őt és a papáját: hogy vigyázzanak a birtokra, amíg lady Jane és Koko hazatérnek világ körüli útjukról. Őszintén szólva George kicsit irigy volt Kokóra – egy nagy óceánjáró hajón leckét írni nyilván sokkal izgalmasabb volt, mint otthon a konyhaasztalnál.
Átverekedte magát a bozóton, vissza az ösvényre, majd felkaptatott a fák között az emelkedőn. A szökőkút mellett egy furcsa alak állt. A hold fényénél látni lehetett, hogy fehér, galléros inget, fényes, bordó mellényt és egy széles karimájú bőrkalapot visel. George figyelte, ahogy a kutya felszalad hozzá, hogy üdvözölje.
– Éjfél! Hát itt vagy! Hol kóboroltál?
– A férfi hangja magas volt, kiejtése elárulta, hogy Londonból való.
George nagyot nyelt. El kell mondanom apának! Már éppen fordult volna vissza a nyári lak felé, amikor a bejáratnál kigyúltak a fények, és az ajtóban két ismerős alak jelent meg: egy hölgy hullámos, szőke hajjal és egy kislány barna copffal. Lady Jane és Koko. Biztosan korábban érkeztek.
– Sziasztok! – kiáltotta George. Izgalmában megfeledkezett róla, hogy milyen késő van, és arról is, hogy senki sem látja őt a szuroksötétben.
A kutya ugatni kezdett.
– Ki van ott? – kiáltotta a férfi.
– Csak én vagyok – felelte a fiú, és közelebb lépett –, George.
Lady Jane azonnal felismerte.
– Nahát, hogy megnőttél! – kiáltotta. – Nézd csak Koko, George az!
– Szia, George! – köszönt Koko mosolyogva. – Jó újra látni!
– Na, gyere ide, nagyfiú, és kérek egy hatalmas ölelést! – mondta kedvesen az asszony, George pedig odaszaladt, és mosolyogva átölelte.
– George papája a gondnokunk – magyarázta lady Jane a kalapos férfinak. – George és Koko együtt nőttek fel; mintha csak testvérek lennének. George – fordult most a fiúhoz –, hadd mutassam be újdonsült férjemet, Clive-ot.
– Örülök, hogy megismerhetlek, kedves George! – mondta Clive, és kissé színpadiasan fejet hajtott.
– A férje? – kérdezte George értetle-nül. Tudta, hogy az asszony nemrég vált el Koko papájától, és azt gondolta, talán azért utaztak el Kokóval, mert egy kis kikapcsolódásra volt szükségük.
– Igen, a férje – mosolygott Clive, majd az órájára pillantott. – Idestova tizennégy napja, hét órája és harminc-hat perce. Persze minden együtt töltött pillanat ajándék.
Clive megcsókolta lady Jane kezét, mire az asszony elpirult. George Kokóra nézett. A kislány illedelmesen mosolygott, de a fiú észrevette a bizonytalanságot a szemében.
– Remélem, Éjfél nem ébresztett fel a borzalmas vonyításával – fordult Clive George-hoz.
A neve hallatára a kutya felkapta a fejét, és közelebb ballagott.
– Á, dehogy – felelte George udvariasan. – Milyen fajta?
– Ő egy póni-pudli. Egy óriás uszkár és egy shetlandi póni keveréke.
George illedelmesen nevetett.
– Vicc volt, természetesen – folytatta Clive. – Igazából nem is tudom. Már kö-lyökkora óta velem van. Van benne ta-lán ír farkaskutya, azt hiszem. Lehet, hogy egy csipetnyi labrador is.
– Olyan, mint egy mackó.
– Simogasd meg a füle mögött! – mondta Clive. – Azt nagyon szereti.
Éjfél engedte George-nak, hogy megsi-mogassa, aztán megrázta magát, a szökő-kúthoz szaladt, és hatalmas nyelvcsapások-kal lefetyelni kezdett.
– Vajon érti, amit mondunk?
– Kétlem – horkantott Clive –, néha még a legegyszerűbb vezényszavakat is nehezére esik felfogni. Csak egy buta kutya, ha engem kérdezel.
– George, úgy sajnálom, hogy ilyen későn zavartunk! – szabadkozott lady Jane, miközben felnyitotta az autó csomagtartóját. – Holnap terveztünk visszajönni, de Clive már nem tudott várni.
– A nyári napforduló miatt – magyarázta fennhangon a férfi, miközben lady Jane segítségére sietett. – Így mondtam: „Jane, a nyári napfordulón kell hazaérkeznünk. Az szerencsét hoz.” Tudtad ezt, George?
George megrázta a fejét.
– Pedig így van – magyarázta Clive, miközben egy hatalmas bőröndöt vonszolt felfelé az ösvényen. – A nyári napforduló és a telihold közti idő varázslatos. Na már most, van rajtad karóra?
George ismét megrázta a fejét.
– Sebaj, nálam pont van egy! – rikkantotta, azzal sebesen lecsatolta a saját karóráját, és átnyújtotta a fiúnak, hogy szemügyre vehesse.
– Majd meglátod, milyen szellemesek Clive mutatványai – kuncogott lady Jane.
– Kedves uram! – kezdte a férfi, mintha csak a porondon állna. – Lenne szíves elhelyezni a karórát ebben a tasakban?
A nadrágzsebéből előhúzott egy sötétlila bársonyzacskót, és hívogatóan George felé tartotta.
A fiú lady Jane-re pillantott.
– Clive bűvész – mondta az asszony büszkén. – Épp a mi hajónkon dolgozott, ott találkoztunk.
– Ugyan, kedvesem, ne leplezze le minden titkomat!
A férfi kissé megrázta a tasakot, jelezve George-nak, hogy működjön együtt. A fiú a világért sem akarta megsérteni, ezért gyorsan belecsúsztatta az órát a tasakba.
– Köszönöm! – mondta Clive, majd egy bársonynyelű kalapáccsal kezdett hadonászni. – Most már csak ÓRÁK kérdése. Ez egy szójáték volt, ha-ha.
Aztán mielőtt még George megállíthatta volna, Clive a szökőkút kőperemére tette a tasakot, és háromszor lesújtott rá a kalapáccsal. George szája tátva maradt.
– Most jön a varázsige: Tempus fugit! – Clive kissé megrázta a tasakot, majd a fiú felé nyújtotta. – És most, kérlek – mondta büszkén –, húzd elő a szerkezetet!
George engedelmeskedett, de a tasakban csupán törött alkatrészeket tudott kitapintani. Végül előhúzott valamit: a barna bőrszíj egy darabját. Egy pillanatra mind elhallgattak.
– Különös – mondta Clive elgondolkodva, majd ő is belepillantott a tasakba. – Igazán nagyon különös…
– Valami baj van? – kérdezte lady Jane.
– Ó, a világon semmi – rázta meg a fejét a férfi –, semmi baj. Ami azt illeti, most egy kis szünet következik. Pontosabban, elhalasztjuk a mutatvány végét. Különben is, későre jár, talán majd holnap befejezzük.
– Megint félresikerült – sóhajtott Koko.
– Nagy tapsot kérek George-nak! – mondta gyorsan Clive.
Lady Jane kissé kényszeredett arccal tapsolt. George felhúzta a szemöldökét.
Lady Jane tényleg hozzáment ehhez a fura alakhoz?
Vajon mihez kezd ez a kedves, őszinte asszony egy Clive-féle simlis bűvésszel?
– No, de igyekezzünk! – csapta össze a kezét sürgetően Clive. – A csomagok nem fogják felcipelni magukat!
Negyedik fejezet
Gógmagóg, az óriásponty hirtelen felélénkült. Hosszú bajusza megremegett. Valami történt.
A délutánt lárvalakmározással töltötte a tó iszapos legmélyén, az elmúlt órákban pedig a fűzfa alatti kristálytiszta vízben pihent, és merengve bámulta, ahogy a hold feljebb és feljebb kúszik a csillagos égen.
Megmozgatta hátúszóját, testét enyhe áramlatok simították, ahogy evezni kezdett. A víznek furcsa íze volt. Ismerte ezt az ízt, tudta, hogy csak egyet jelenthet: veszélyt. De vajon honnan érkezett? Farokúszója lendületes csapásaival Gógmagóg gyors felderítésre indult a tavacskában. Átsiklott a sás között, majd a kidőlt fatörzs alatt, végül a patak torkolatánál a felszínre bukott, és az oxigéndús vizet átöblítette kopoltyúin. Ez volt az íz forrása, semmi kétség, és valóban határozottan ismerős volt. Egy pár pillanatig ott lebegett, szemben az áramlattal, amely át- meg átfolyt rajta, és hirtelen rájött. Egy kutya lefetyelte a vizet.
És ahol kutyák vannak, ott horgászok is. A horgászok pedig…
Gógmagóg megborzongott. Jobb nem is gondolni rá.
Meglebegtette uszonyát, és visszatért a selymes fekete iszap biztonságos rejtekébe, mélyen a kidőlt fatörzs ágai alá.
