„Ellentmondások és rejtélyek. Talán ez a két szó jellemzi leginkább a hatvanas évek ikonikus és legendás zenészének, Máté Péternek a személyiségét, életét és halálát. Összetéveszthetetlen, mély, rekedtesen búgó hangján felcsendülő örökzöld dalaiban ott lüktet minden fájdalma és öröme, ott rezonálnak vívódásai és kétségei, ábrándjai és illúziói, vágyai és csalódásai, mégis mind a napig titkok övezik alakját. Ezeket a titkokat próbálja megfejteni új regényében Bauer Barbara, életre keltve a halhatatlanná lett művészt és az esendő embert.
A zárkózott, tornából felmentett, szemüveges kisfiút, aki egy Krisztina körúti lakásban, egy egész állatsereglet, sünök, baglyok, kutyák társaságában, szülei óvó-féltő gondoskodása közepette, valóságos burokban nő fel, és már kisiskolás korában is szívesebben ül a zongoránál, mint hogy a barátaival focizzon az udvaron. A hihetetlen zenei tehetséggel megáldott, öntörvényű fiút, aki veleszületett rendellenességgel, szívében egy időzített bombával indul neki az életnek és a pályájának egy olyan korban, amely alkalmazkodást és megalkuvást követel. Az álmok és elvárások szorításában vergődő, éjszakáit füstös bárokban töltő, idollá lett fiatal zenészt, aki őrült szenvedéllyel két végéről égeti a gyertyát. A szerelmes férfit, aki rózsacsokorral és bonbonnal várja kedvesét, élete asszonyát a Mátyás-templom előtt. Két tündéri kislány imádott, mindig mókázó édesapját, akinek a család jelenti az egyetlen biztos pontot és menedéket.
De vajon a szeretet képes-e megmenteni az önmarcangoló kétségbeeséstől, a lebírhatatlan magánytól azt, akinek egész élete versenyfutás az idővel? Vajon erősebb lehet-e a múlhatatlan szerelem a halálnál?
Bauer Barbara archív anyagokból, családtagok, ismerősök, egykori zenésztársak visszaemlékezéseiből és mindenekelőtt magukból a Máté Péter-dalokból építkező fikciós regénye egy fájdalmasan rövid életút és egy, az öröklétbe vezető művészi pálya egyszerre megrázó és felemelő története."
Bauer Barbara: Most élsz (részlet)
A város ebben a késői órában mintha másik frekvenciára kapcsolt volna. A közlekedés zaja elült, fiatalok töltötték meg a tereket.
– Még meggondolhatjátok magatokat – szólalt meg egy farmerdzsekis srác a barátnője kezét szorongatva a Gellért téren, a Wellisch-ház előtt.
– Öregem, én máris meggondoltam magam! – replikázott egy másik fiú, és rajongását nem titkolva simogatni kezdte a szovjet emlékmű körül sorakozó autókat. – Apám! Ez egy 1961-es Cadillac De Ville – ámult, és óvatosan megérintette a csodát. – Ez meg egy vadiúj Ford Taunus!
– Jól van, haver, az ott meg egy ezerkettes Zsiguli, csak haladjunk már – elégelte meg a várakozást a farmerdzsekis. – Dönteni kellene, hogy a Várba megyünk Omegát hallgatni, Metrót a Metró Klubba, Illést a Bercsényibe…
– Én a Vásárhelyibe akarok menni – szólalt meg az egyik lány. – Na, szivi, légy szíves! – fogta könyörgőre. – Ahogy az a srác énekel! – folytatta ábrándozva.
– Kezdek féltékeny lenni – jegyezte meg „Szivi”. – Amióta megjelent ez a szemüveges csávó, nem is voltunk máshol. Lassan elmondhatod, hogy a Műszakira jársz.
– Miért, talán nem néznéd ki belőlem? – játszotta a sértődöttet a lány, majd a többiekre nézett.
– Tényleg jó az a fazon! – kelt a védelmére az autórajongó, aki időközben visszalépett a társasághoz. – Jó hangja van, és veszettül tud zongorázni!
– És veszett szarul mozog! – röhögött fel a másik.
– Ez nem igaz! – képedt el a lány. – Tiszta Elvis!
– Ne már! – röhögött fel a barátja. – Elvisre nem vinnélek el, az egyszer tuti. Ahogy a csípőjével köröz a színpadon, arra az én barátnőm ne sikoltozzon – keménykedett, mire a lány elengedte a kezét, és sértődötten odébb lépett.
– Hallottátok, hogy be is tiltották?
– szólalt meg egy mostanáig hallgató fiú, oldva a feszültséget. – Állítólag csak deréktól felfelé mutathatja a kamera, de Elvis hülyére veszi a cenzúrát, és a Hound Dogra felemeli a kisujját, azt mozgatja ritmusra, és a csajok meg vannak veszve tőle.
– Akkor várható, hogy betiltják Elvis kisujját is?
– Hát Máté Péter ennyire azért nem jó!
– De! Ennyire jó! – kérte ki magának a lány, és elindult a klub felé, faképnél hagyva a társaságot.
– Úgy látom, eldőlt a kérdés, hogy hová megyünk – röhögtek fel a többiek.
– Fasza! – tárta szét a karját a féltékeny srác. – Hölgyeim és uraim, a színpadon Amerika nyálas hangja!
A fiatalok a kollégium felé tartva észre sem vették, hogy elmennek két férfi mellett, akik eddig kissé távolabbról a beszélgetésüket hallgatták.
– Mondtam én! Hallhattad magad is – rázta a mutatóujját a fiatalok után a sötét öltönyös. – Amerika hangja.
– Nyálas – javított a másik, megvakarva a pajeszát. – Amerika nyálas hangja.
– Az mindegy. Ízlés kérdése.
Ezzel ők is elindultak az épület felé. Ők nem választhattak, hogy Omega vagy Illés. Nekik ma ide kellett jönniük.
Bent már forró volt a hangulat. A kinti hűs levegőt fülledt meleg váltotta fel, az esti város nyugalmát az egész testet átjáró, dobhártyán lüktető, hangos ritmus.
A tömeg együtt mozgott a zenével, de még inkább Péterrel, aki eddig Elvis- és Beatles-dalokat énekelt, de most éppen magyarra váltva szenvedélyesen beleordította a mikrofonba a kérdését, Zene nélkül mit érek én? [1] A lányok sikítása még az erősítők hangján át is hallatszott. Péter az Egyetemi Klub színpadának szélén állt, gitárjával a kezében, fehér öltönyben, vastag, fekete keretes szemüvegében, az izzadságtól kissé zilált hajjal.
– Teljesen odavannak érte a lányok! – kiáltotta egy srác a mellette álló fülébe, miközben a barátnője eszelősen rázta a fejét a ritmusra, és valahányszor Péter mozdult egyet a színpadon, újra és újra felsikoltott.
– Hát rázd te is a csípődet, haver, akkor majd neked is sikoltozik a csajod – röhögött a másik, túlkiabálva a tömeget.
Péter imádta a klubokat, a fiatalok éppen úgy rajongtak az amerikai zenéért, mint ő, és amióta megalakult a zenekar, a hírük futótűzként terjedt.
– Teljes a hisztéria – hajolt közel a hátsó sorban a sötét öltönyös férfi a mellette álló pajeszos, bajszos figurához.
– Az! – felelte a másik. – Kordában kell tartani!
– Hogyan? – hajolt az öltönyös még közelebb. – Ez veszélyes! – mutatott a színpad felé. Fényesre borotvált, kivörösödött arca csak úgy lángolt, a halántékán verejték csillogott. Nehezen lehetett hallani egymást, de kiabálni sem akart, helyette a zsebében kezdett matatni. Amikor egy pillanatra oldalra sandított, felháborodva látta, ahogy a társa a combján veri az ütemet. Rosszallóan ránézett, de amaz észre sem vette őt, ajkát beharapva rázta a fejét, megfeledkezve magáról. – Hé! – vágta oldalba az öltönyös a társát, aki az ütemre mozogva odafordult, de jókedve azonnal lelohadt. De mielőtt az öltönyös megszólalhatott volna, a zene a színpadon véget ért, és a közönség őrjöngését ekkor már esélytelennek tűnt túlkiabálni.
Az öltönyös lilára szederjesedett arccal lódult neki, és vágott át a tömegen, a könyökét használva nyomult a színpad felé, és éppen a lépcsőhöz ért, amikor az énekes a legalsó lépcsőfokon rekedt az őt körülvevő lányok gyűrűjében.
– Jó voltál – simított végig egy fiatal lány Péter nyakán, miközben egy másik a kezét kapta el.
Az öltönyös férfi képtelen volt ezt nyugodtan nézni, a lányokat félrelökve csörtetett a lépcső felé.
– Máté elvtárs? – állt meg a zenész előtt, aki éppen lefejtett magáról egy újabb kezet, miközben zavartan a lányt hátrafelé ráncigáló srácra nézett. Bocs, mondta volna a lány barátjának, de inkább magában tartotta, és odébb lépett.
– Máté Péter? – szólalt meg ismét az öltönyös, amikor Pétert valaki hátba vágta.
– Jó voltál, Peti!
– Kösz!
– A lányok majd’ bepisilnek, hallod – ámuldozott egy másik srác, hangjában nem titkolt elismeréssel –, tiszta Amerika! – hangzott el sokadszorra, amitől az öltönyös arca paprikavörösre váltott, és emelt hangon ismét megszólalt, miközben egy, a mutató- és középső ujja között tartott papírfecnivel hadonászott.
– Máté elvtárs!
– Igen! – figyelt fel végre az öltönyösre az énekes, miközben még az idegen után szólt: – Köszi! – majd szórakozottan visszafordult. – Itt vagyok.
A férfi összeszorított szájjal Péter arca elé kapta a kezét, két ujja között a cetlivel. Nem szólt semmit, csak nézték egymást. Péter flegmán mosolyra húzta a száját, elvette a papírt, de nem nézte meg. Csak várt.
– Nyomatékosan tanácsoljuk, hogy legyen ott! – bökte ki az öltönyös, miközben a mellette álló társára nézett, aki megerősítésképpen határozottan bólintott. Péter, anélkül hogy rápillantott volna, zsebre vágta a cetlit.
– Majd meglátom – mondta lezseren, de ekkor már egy újabb rajongó vonta el a figyelmét. Ám az öltönyös nem hagyta annyiban a dolgot. A lány és a zenész közé állva, egészen közel hajolva szólalt meg.
– Szeret a színpadon állni, ugye, Máté elvtárs?
A kérdésre választ nem várva, a két férfi egy szempillantás alatt elveszett a tömegben, mintha sosem lettek volna ott. A helyüket már be is töltötték a rajongók, Péter körül csak úgy zsongtak a lányok, de ő ekkor már nem figyelt rájuk.
– Hallottad ezt? – kérdezte Jánost, aki a gitárját magához szorítva baktatott mellette, igyekezve lépést tartani a mindig rohanó Péterrel. – Fenyegetett, bassza meg!
– Rémeket látsz – csodálkozott a másik, miközben kiléptek az épületből. – Annyit kérdezett, hogy szeretsz-e színpadon állni – idézte sokadszorra a mondatot. – Ez nem jelent mást, mint hogy rákérdezett arra, ami szemmel látható. Talán lesz egy remek ajánlata – rántott egyet a vállán. – A gázsink elég sovány, ha jobb erősítőket akarunk, el kell fogadni minden felkérést.
– Ugye te sem hiszed el, amit mondasz? – nézett Péter rosszallóan. – Az elvtárs nem tűnt rajongónak.
– Még ha elvtársnő lett volna hosszú combbal! – húzta fel a másik a szemöldökét.
Ezen mindketten jóízűen nevettek, de aztán Péter újra rápillantott a cetlire.
– Magyar Rádió.
– Állítólag jó a büfé – zárta le a másik a témát.
Másnap tíz óra előtt néhány perccel Péter az egyik kezével megragadta a korlátot, és lendületesen elindult a lépcsőn. Másik kezével a hóna alá szorított vaskos kötetet fogta, ami megnehezítette a mozgást, de így is szapora léptekkel haladt, és éppen akkor ért fel az emeletre, amikor hirtelen éles, sípoló hang szólalt meg. Végigpásztázta a folyosót, vajon honnan jöhet a hang, amikor kivágódott egy ajtó, és egy szemüveges, nyakigláb, vörös hajú nő ugrott ki az egyik irodából. Magas sarkú cipőjében sután odatipegett a szemközti falon lévő szekrénykéhez. Feltépte az ajtaját, benyúlt, és hirtelen beállt a csend. Visszacsukta az ajtót, majd picit megrogyasztva hosszú lábát, az alumínium tükröződésében alaposan szemügyre vette magát. Magasra tupírozott haját kissé megborzolta, megcsipkedte sápadt arcát, hátrébb lépett, és megrángatta magán mélyen dekoltált blúzát, de mielőtt dolga végeztével visszament volna az irodába, ahonnan kirohant, észrevette Pétert.
– Ó!
– Kezét csókolom!
– Beakadt.
– Parancsol?
– A megafon. Folyton ezt csinálja. A gomb. Beakad.
– Á, a megafon. Hallottam.
– Én is – vihogott zavartan a nő, majd elindult az ajtó felé, és el is tűnt mögötte.
Sanzon és Táncdal Bizottság, olvasta el Péter a feliratot éppen akkor, amikor ismét kinyílt az ajtó.
– Máté elvtárs – szólt ki a nő, mintha többen is várnának a folyosón, de mozgolódás híján a tekintete megállapodott az előtte álló férfin. – Máté elvtárs?
– Igen! – mosolygott Péter.
– Már találkoztunk. Az imént – intett a fejével a nő a kisszekrény felé, majd ismét beletúrt a hajába, ezúttal tükör nélkül.
– Valóban.
– Fáradjon be! Kiss elvtárs már várja – állt félre az útból, de Péter udvariasan maga elé tessékelte a nőt.
Az apró helyiségből, amely nyilvánvalóan a vörös nő felségterülete volt, és ahol olcsó parfüm és kávé illata terjengett, Kiss elvtárs fikuszokkal, feszesre húzott műbőr fotelekkel és nagy, ám szinte üres íróasztallal berendezett irodája nyílt. A szemközti falon vitrines szekrényben a magyar zenei elit relikviái sorakoztak, de nem a legnagyobbakéi. Ahogyan Kiss elvtárs sem tartozott a legnagyobbak közé. Ő csak egy lépcsőfok volt a nagy döntéshozók alatt, önálló irodával.
A két férfi végigmérte egymást. Péter azt a kellemetlenkedő alakot, akit már látott az Egyetemi Klubban, a Május 1. Ruhagyár konfekcióöltönyében, ott indokoltan felhevült, vörösen lángoló arccal, az öltönyös pedig Pétert, aki ezúttal rózsaszín inget és csokornyakkendőt viselt.
– Merész… Máté elvtárs, igazán merész! – nézett végig a zenész öltözékén. – Foglaljon helyet – mutatott az íróasztalával szemközti alacsony fotelre, miközben megkerülte az asztalát, majd felült annak szélére.
Péter elhelyezkedett, a nála lévő, eddig a hóna alatt szorongatott kötetet az előtte álló dohányzóasztalra tette, majd a zakója belső zsebéből elővette a cigarettáját, és kérdőn Kissre nézett.
– Csak tessék! – mondta amaz, de a felé kínált doboz láttán megrázta a fejét, hirtelen mozdulattal fellendítette mutatóujját, majd az asztalán heverő bőr cigarettatartóért és öngyújtóért nyúlt. Mindenki szívja a magáét, volt az arcára írva, majd kivett egy szálat a Fecskéből, ahogy Péter is.
Nem szóltak, csak ki-ki szívta a magáét.
– Találkoztunk már – törte meg az öltönyös a csendet, amikor már kellően füstös lett körülöttük a levegő, mire Péter csak bólintott. Jobb nem megszólalni.
A férfi hirtelen ellökte magát az asztaltól, és leült a Péter melletti fotelbe.
– Ha zenélni akar – slukkolt, bent tartotta, majd kifújta a füstöt –, annak feltételei vannak. – Átnyúlt Péter fekete kötete fölött, közben láthatóan megpróbálta leolvasni a címet, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal hamuzott, majd visszadugta a szájába a már felére fogyott szálat. Szabaddá vált kezével lesöpörte a kötet borítóját, mintha oda is hullott volna a hamuból, közben fordított rajta egyet, hogy jobban láthassa.
Felnézett Péterre, aki még mindig nem szólt, csak kivárt.
– Az imperializmus, ugye… – krákogott Kiss, félbehagyva a mondatot. – A nyugat.
Ismét a kötetre nézett, de mintha bosszantaná, visszafordította, majd előrehajolt, mint akinek valami bizalmas mondandója van.
– Máté elvtárs, ugye nem akar mást, mint amit mi akarunk? – szegezte Péternek a kérdést, amit felfelé mutató ujjával és felszegett feje biccentésével is nyomatékosított. – Érti, ugyebár? – Hirtelen újra felállt, az íróasztalához lépett, és egy odakészített papírlappal tért vissza. – Mi megbízunk magában, Máté elvtárs! – mondta egy bólintással megerősítve saját állítását, és átadta a papírt. – Keresse meg őt – intett a lap felé a fejével.
– Ha elkészültek a dalokkal, hozza be, mielőtt fellép velük! – sorolta a feladatokat ellentmondást nem tűrően, majd hirtelen elnyomta a szinte teljesen leégett csikket, és negédesen folytatta.
– Ez nem bizalmatlanság, Máté elvtárs, ugye tudja? – Péter még mindig szenvtelen arccal hallgatta, de most kissé félrebillentette a fejét, mint aki kíváncsian várja a folytatást. – Ez mindannyiunk érdeke.
A két férfi sokáig némán farkasszemet nézett. A csendet Kiss törte meg. Ezúttal komótosabban állt fel, és az íróasztala mögé ült le, elégedetten hátradőlve magas támlájú székén.
– Értjük egymást, ugyebár?
Péter szívott egy utolsót a cigarettájából és miközben elnyomta, kifújta a füstöt.
– Hogyne – mondta bele a sűrű nikotinfelhőbe.
És ezzel részéről véget is ért a beszélgetés. Kezébe vette a kötetet, és felállt. Kiss megmarkolta széke karfáját, és ő is felemelkedett, hogy kikísérje a vendégét.
Az ajtóig nem szóltak, de ott az öltönyös már nem tudta magában tartani a kérdést.
– Mi ez a nagy könyv magánál?
– Ó, ez? – mutatott Péter az idők során már alaposan megkopott vaskos kötetre. – Kották. – Ezzel két kezébe fogta, és a címmel, J.S. Bach: Toccata and fugue partitura, Kiss felé tartotta. A másik ekkor tagoltan olvasni kezdte.
– Jé, es, bakk, tocc… tokk – krákogott egyet –, saját szerzemény?
Péter visszacsúsztatta a kötetet a karja alá, és lassan kifújta a levegőt, mielőtt válaszolt.
– Nem – kezdte alig észrevehető mosollyal a szája sarkában –, ezt egy bizonyos Szebasztián írta, de még nincs hozzá szöveg.
A forró leves sokat ígérő illata hamar körbeért a lakáson, aminek különösen Fülöp, a tacskó örült, és egy-két jó falat reményében az asztal mellett csóválta a farkát, időnként vakkantott is. És mintha az állatok értenék egymást, ha Fülöp izgatott volt, akkor a sün is hangosabban kapart, és a bagoly sem húzta be a nyakát, hanem érdeklődve forgatta a fejét. Ezúttal Pétert figyelte, aki egy ideje már az asztalnál ült, és nem lehetett eldönteni, hogy egy képzeletbeli zongorán játszik, vagy idegességében veri az ujjával az ütemet.
– Fiam, abbahagynád a dobolást? – szólalt meg Péter édesapja, Lajos az újságja fölött.
– Mindketten abbahagyhatjátok, amit éppen csináltok. Kész a vacsora! – hozta a gőzölgő levesestálat a felesége, Péter édesanyja, Mamuska, mindenki Gabi nénije.
– Nem úgy volt, hogy Pali átjön? – kérdezte Péter az édesanyjára sandítva.
Mamuska szerette, ha mindnyájan ott vannak körülötte. Amíg élt a nagyi, és Pali is otthon lakott, és amikor még két kutya volt, akkor érezte magát igazán elemében. Most hárman maradtak, ami a két szoba-hallos lakásban ugyan kényelmesebbnek, de annál csendesebbnek bizonyult.
– A bátyád dolgozik, majd hétvégén jönnek.
Péter kissé csalódott volt. Palival egészen más megbeszélni a dolgokat. Mindent. Bár a tizennégy év, ami közöttük volt, sok tekintetben hátrányt jelentett, mégis, Péternek amolyan példaképként szolgált a több nyelven beszélő, műszaki tehetséggel megáldott külkereskedő testvére. Még akkor is, ha a báty sokat kritizálta későn jött testvérét. Pál szerint ugyanis az öccse tervezésénél minden műszaki és technikai tehetség beillesztése elmaradt, ahogy a rendrakás képessége is. Persze, amikor ilyeneket mondott, akkor Peti mindig visszavágott, hogy Palinak ennyi év alatt sem sikerült megtanulnia lejátszani a zongorán a Boci, boci tarka nem túl bonyolult hangsorát, pedig ő a maga részéről apait-anyait beleadott az okításába. Amiben hasonlítottak, az a nyelvek iránti fogékonyságuk volt, de amíg Pali az iskola magolós módszerével és szorgalommal tanulta a ciszterci rend merev légkörében a szavakat és a grammatikát, addig Péter más tanárt választott. Az ő angoltanára maga Elvis Presley volt, valamint egy magnó, amin azóta szökött be Amerika hangja a Krisztina úti lakásba, hogy Pali meglepte vele az öccsét.
Péter édesanyja éppen letette a tálat, az édesapja összehajtotta az újságot, amikor a tacskó a már egészen közelről áradó finom illatok dacára felugrott, és maga alól kisodorva a szőnyeget, az ajtó felé rohant.
– Hát ti? Éppen mondtam Petinek, hogy dolgozol! – ragyogott fel az asszony arca Pali és a felesége láttán, és már ment is további terítékekért. – De örülök nektek! Gyertek, éppen vacsorához készülünk
– Segítek, Gabi néni! – sietett a konyha felé Pali felesége.
Már javában kanalazták a levest, már mindenki beszámolt a nap híreiről, csak Péter hallgatott. Pali látta, hogy az öccsét valami bántja, de azt is tudta, ha magától nem beszél, kár faggatni. Helyette előkapott a zsebéből egy lapot, és széthajtogatta.
– Mi ez? – kérdezte Péter, megigazítva a szemüvegét.
– Hát, nem csodálom, hogy ezt a felét nem ismered fel a munkalapnak – nevetett Pali. – Túlzottan nem köthetett le a gyakorlat.
– Miről van szó? – kérdezte az édesanyjuk, mire Pali magyarázni kezdett.
– Petya ma bent felejtette a gyakorlaton a jegyzeteit. Köztük ezt is. Láthatóan semmi nem kötötte le a figyelmét – ekkor már megfordította a papírt, várva a hatást: a munkalap hátoldala tele volt firkálva hangjegyekkel. De a jól megszokott Péter-féle vigyor és a szurkálódással kezdődő adok-kapok helyett Peti nem várt módon csattant fel.
– Mit akartok még tőlem?
– Petikém – csitította az asszony, de a fia nem vett róla tudomást.
– Semmi közöm a külkereskedelemhez, de főiskolás vagyok! – tárta szét a karját Péter színpadiasan. – Még a hülye gyakorlatokon is ott vagyok – vetette oda a testvérének, aki, jól ismerve öccse hirtelen hangulatváltozásait, nem bántódott meg, pedig nem volt könnyű elintéznie, hogy Péter annál a vállalatnál lehessen gyakornok, ahol ő mérnök-üzletkötőként dolgozott.
– Kell egy tisztességes szakma – jegyezte meg az édesapjuk, nem először már, mire Péter ránézett, és egy pillanatra beállt a csend.
– Kell! – felelte aztán. – Meg még sok minden kell. Csak mert mások azt állítják – mindezt már sokkal higgadtabban mondta.
– Mi a bajod? – kérdezte Pali, majd miután észrevette, hogy Peti tányérja mellett egy gyűrött cetli hever, amire időnként ránéz a testvére, érte nyúlt. – Vass Vali. Margit utca? Ez ott van tőlem nem messze. Ki ez?
– Szövegíró.
– És? – sürgette Pali. – Talán nem jó szövegeket ír?
– Nem tudom, még nem ismerem – vetette oda Péter a rövid választ, majd ismét elhallgatott. Senki nem szólt. Pétertől remélték a folytatást, ami nem is váratott magára. – A picsába, én csak zenélek! Mi bajuk van ezzel?
– Peti! – csitította ismét az asszony.
– Nem tetszik nekik, amit képviselsz, fiam – szólalt meg higgadtan az édesapjuk.
– Ugyan már! – legyintett Péter hevesen, mire az apja anélkül, hogy kizökkent volna, folytatta.
– Elvis hangját, a nyugat hangját hozod és…
– A Vörös Csepelre nem tudom rázni a csípőmet – vágott közbe Péter.
– Fiam, járj csak a főiskolára, tanulj, mondtam már. Nem kell szembemenni a rendszerrel.
Apa és fia farkasszemet nézett, majd Péter anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét, ezúttal már halkan szólalt meg.
– Én csak zenélek. Nem akarok mást, csak zenélni.
– Petya, nézd a dolog jó oldalát – szólalt meg Pali, megtörve a beállt csendet. – Nem állítottak le, csak kaptál egy címet. Nézd meg magadnak ezt a Vass Valit. Még az is lehet, hogy valami jó sül ki belőle.
– Még az is lehet – rázta meg a fejét Péter, majd kikapta a bátyja kezéből a cetlit. – A kurva anyjukat!
– Peti – szólt rá az apja. – Ne menj szembe velük!
[1] Máté Péter - S. Nagy István: Zene nélkül mit érek én?
Kedves Olvasó! A regény szövegében helyenként dalokból idézek, az idézetekhez pedig jelet társítok. Ezeken a pontokon, a teljesebb élmény kedvéért, kérem, dőljön hátra, és hallgassa meg a lábjegyzetben feltüntetett dalt.
