A titokzatos, komoly tiszteletnek örvendő szakembert egyedi játékfilozófiája, sajátos értékei és a futballban alkalmazott újításai a nemzetközi sportvilág legkülönlegesebb személyiségei közé emelték. Önéletrajzából megtudhatjuk, hogyan lett a Duttlenheimből származó, elzászi kisfiú a világ egyik legsikeresebb vezetőedzője, hogyan építette fel az Arsenal legendás Invincibles csapatát, azaz a Legyőzhetetleneket, amely a 2003–2004-as szezonban veretlenül nyerte meg az angol bajnokságot, a Premier League-et; illetve hogyan formálta át a régimódi alapokon nyugvó, hetven fős labdarúgóklubot a világ élvonalához tartozó, több mint hétszáz embert foglalkoztató intézménnyé.
Wenger részletesen beszámol minden olyan mérkőzésről, amely fordulópontot jelentett a karrierjében, és mesél azokról a klubokról, amelyeknél edzősködött – az AS Cannes-tól az Arsenalig feleleveníti a Nancynál, a Monacónál és a japán Nagoyánál eltöltött időket. Könyvében egyedi rálátást kapunk játékos- és edzői karrierjének legfontosabb pillanataira, emlékezetes győzelmeire, fájdalmas vereségeire, és számos olyan játékosról olvashatunk, akiket ő fedezett fel és kísért végig útjuk során: George Weah, Lilian Thuram, Emmanuel Petit, Thierry Henry, Nicolas Anelka vagy Robert Pirès csak néhány név a sorból.
Arsène Wenger élete tele van szenvedéllyel és tanulságos leckékkel, amelyeket nemcsak az Arsenal-szurkolók vagy Wenger-kedvelők érezhetnek magukénak, de minden érdeklődő olvasó is, aki e kötetből megismerheti azokat az értékeket, amelyek huszonkét éven át vezérelték az Arsenal menedzserét egy gyökeres átalakuláson átesett labdarúgóvilágban.
Arsène Wenger: Életem piros-fehérben (Részlet)
2018. május 13-án hagytam el az Arsenalt.
Huszonkét évig a klub tette ki az életem: a szenvedélyemet, a szüntelen elfoglaltságomat jelentette. Az Arsenalnak köszönhetően úgy gyakorolhattam az edzői hivatást, ahogy mindig is akartam: hatással lehettem játékosok életére, kialakíthattam egy játékstílust, és szép győzelmekben volt részem. Akkora szabadságot és mozgásteret kaptam, amekkora egy edzőnek ma már nem adatik meg.
Ennyi hihetetlen, intenzív és felejthetetlen év után nehéz volt megválni a klubtól, és kiadni az irányítást a kezemből. Az Arsenal még mindig a részem: úgy beszélek róla, hogy „az én klubom”, és bár ma már mások kezében van, csak szenvedélyesen és elfogultan tudok gondolni rá: a szurkolókra, a futballistákra, akiket arra neveltünk és ösztönöztünk, hogy a legjobbat hozzák ki magukból. Engem a játék és a játékosok érdekelnek, meg az ihletett pillanatok, melyeket a futball teremt azok számára, akik feltétel nélkül átadják magukat neki. A nyertes találkozók különleges emlékként élnek bennem, a vesztes meccsek viszont – amelyeket a mai napig nem merek visszanézni – még évekkel később is kényszeresen foglalkoztatnak. Mit kellett volna másképp csinálnom? Mi történt? Az egész életem a győzelmi mámor és a vereség miatt érzett fájdalom között billegett.
Szenvedélyes típus vagyok, és ennek a szenvedélynek a lángja soha nem alszik ki.
Amikor az Arsenalhoz érkeztem, az angolok nem tudták, ki vagyok. A kérdés, „Arsène Who?” – „Arsène kicsoda?” – folyton felbukkant. Meg tudtam érteni. Én voltam a harmadik külföldi edző az angol bajnokság történetében. Az első két alkalom nem végződött valami jól. Az angoloknak a labdarúgás olyan, mint a franciáknak a bor: ők találták fel. Nem kérünk meg egy angolt, hogy jöjjön Bordeaux-ba bort készíteni. Közel huszonkét évig azt kerestem, hogyan tudom a játék és a futballpálya igazságának diadalát learatni. Volt részem győzelmekben, vereségekben, csalódásokban és hatalmas dühkitörésekben, átéltem keserű távozásokat és búcsúkat, dolgoztam lenyűgöző focistákkal, de egyetlen csapat sem tudott olyan hatással lenni rám, mint az Arsenal.
A klub rengeteget változott, és vele én is. A labdarúgás pedig velünk. Az a futball, amelyet játszottunk, a körülmények, amelyek között a szenvedélyemet űztem, a szabadság, mely megadatott, az idő, melyet egy klub élén eltölthettem, mára szinte teljesen eltűnt és elmúlt. Manapság egy játékos, aki tizennégy évesen még egyetlen klubban sem fordult meg, és akinek tizenkilenc éves koráig egyetlen edzővel sem volt dolga, aligha lenne képes a megyei bajnokságból az élvonalba jutni. Abban sem hiszek, hogy egy másik edző tudná úgy irányítani az Arsenalt, oly módon kiválasztani játékosokat a klub számára, ahogy én tehettem: teljes szabadsággal és odaadással. Hatalmas lehetőséget kaptam, de áldozatot is kellett vállalnom.
Az ottlétem utolsó éveiben a labdarúgás óriási átalakuláson ment keresztül. Egyes változások szembetűnőbbek, mint mások. A tulajdonosok nemzetköziesedése, a közösségi média elterjedése – annak minden jó és rossz hatásával együtt –, valamint az elvárások növekedése miatt a játékosokra és az edzőkre egyre nagyobb nyomás nehezedik, amellyel legtöbbször egyedül kell megküzdeniük. Ugyanakkor a racionálisabb elemzési módszereknek köszönhetően a futball is rengeteget változott, gondoljunk a meccsekre való alapos felkészülésre vagy az utólagos elemzésekre. Egyvalami azonban soha nem változik: a 90 percnek csak egyetlen ura van, a játékos.
Európát már nem kizárólag három klub dominálja, ahogy korábban a Bayern München, a Real Madrid és a Barcelona. Bizonyos csapatok felzárkóztak hozzájuk. Az elemzők pedig már az egyes félidők közben is nagy szerepet kapnak: segítségükkel jobban megérthetjük a játékot, objektív kritériumok alapján elemezhetünk meccseket, holott korábban minden az edzői szubjektivitáson múlott. De persze ettől függetlenül az edző hozza meg a döntéseket.
Egy meccs elemzésekor természetesen szükség van a statisztikára és a tudományos alaposságra, de mindennek a játék mély megértésével kell párosulnia.
Több kutatás is kimutatta, hogy a játékosokat demoralizálja, ha túl sok adattal és számmal szembesülnek. Valószínűleg azért, mert ez azt az érzetet kelti, hogy háttérbe szorul a személyiségük, s nem urai saját döntéseiknek.
A legnagyobb felelősség mindig az edzőre hárul, noha nincs mindenre ráhatása. A reakciók sokszor túloznak, hol az egyik, hol a másik irányba: „ez az ember zseniális”, „ez az ember kókler”… Pedig gyakran előfordul, hogy amikor döntéseket hozunk, nem feltétlenül tudatosan cselekszünk, és csupán a meggyőződésünk vezet minket.
Ma már kiléptem az engem körülvevő buborékból, és így minden tisztábban látszik: a jogtalan támadások, a túlzó vélemények, az edző végtelen magánya… Mindennap elolvasom a L’Équipe-et (A legnagyobb francia sportnapilap. (A ford.)), s naponta két-három meccset is megnézek. Elgondolkodom a hallottak valóságtartalmán, azon, mi miért történik, hol lehet a játék igazsága, majd ugyanezt lejátszom magamban az életem, a vállalásaim, a szenvedélyem kapcsán is.
Figyelem a változásokat, sokat elmélkedem rajtuk, és azt érzem, a futball igazából még mindig az, amiről szólnia kell: egy mérkőzés, ahol bármi megtörténhet, játékosok, 90 perc, gyönyörű mozdulatok, egy adag szerencse, tehetség, bátorság, némi varázslat, és az ember, akinek az élete mindettől gazdagabb lesz – egy érzéssel, egy emlékkel, egy tanulsággal.
A futball ugyanakkor mindig ki lesz téve a teljesítménykényszernek és az ebből fakadó nyomásnak.
Ezért is kell tudni hátrébb lépni, kicsit távolabbról szemlélni az eseményeket. Egy klub fejlődéséhez mindössze három dolognak kell érvényesülnie: legyen stratégiája, minden legyen megtervezve és megfelelően végrehajtva.
Gyerekkorom óta focizom. Olyan amatőr klubokkal hozott össze a sors, melyek gyönyörű focit játszottak, s amelyek játékosai minden egyes meccsen vibráltak, és csak a futballról beszéltek, és másodosztályon, az éjszakát hálókocsikban töltve vonatozták át Franciaországot, hogy aztán a meccsek estéjén még visszadöcögjenek Strasbourgba, másnap reggel pedig szó nélkül bemenjenek a gyárba ledolgozni a műszakot. Az edzők lettek a mentoraim, akikkel szoros baráti kötelék alakult ki közöttünk. Mindannyian lelkesek és szenvedélyesek voltak, ugyanakkor reálisan látták a világot, és át tudták adni a játék iránt érzett szeretetüket.
A mai napig örömet okoz, ha játszhatok. Ilyenkor visszatalálok a gyermekkoromba, ahogy mindenki, aki valamilyen szinten űzi vagy űzte ezt a játékot.
Az a nap, amelyik focimeccs nélkül telik, üres.
Érdeklődve figyelem a mérkőzéseket, mert továbbra is tanulok belőlük, gondolkodom róluk, fejlesztem a játékról szerzett tudásom, ezáltal azt is, amit egy játékosnak át tudok adni belőle. Az utóbbi hónapokban azonban előfordult, hogy kihagytam a kedvenceim vagy más, számomra érdekes csapat meccseit, és inkább a lányommal vagy a barátaimmal töltöttem az időt. Korábban ez elképzelhetetlen volt. Nyugodtabb napokat élek, melyekben a szépséget és a kellemet is hamarabb felfedezem: legyen az egy szép táj, vagy, mondjuk, egy olyan város részlete, mint London vagy Párizs, ahol mostanában egyre többet tartózkodom.
Harmincöt éven át úgy éltem, mint egy élsportoló, aki a szenvedélyének rabja. Nem jártam színházba, moziba, elhanyagoltam azokat, akik közel álltak hozzám. Harmincöt éven át egyetlen meccset sem hagytam ki: se egy kupát, se egy bajnokit. Ez azt követelte meg, hogy vasfegyelemmel éljek, amit egyébként máig tartok: 5:30-kor kelek, tornázom, edzek, úgy eszem és iszom, ahogy egykor a játékosaim. Azt nem tudom, hogy ezt saját elhatározásból teszem-e, vagy egyszerűen olyan szokásommá vált, amely túlnőtt rajtam. De csak így tudok élni. Enélkül, azt hiszem, boldogtalan lennék. Ha a boldogság azt jelenti, hogy azt az életet éled, amelyet szeretnél, akkor azt mondhatom, hogy boldog voltam, és most is az vagyok.
Éveken keresztül a soron következő mérkőzés és az eredmény volt a legfontosabb. Éveken keresztül csak nyerni akartam. Minden időmet ez töltötte ki, semmi más nem foglalkoztatott. Csak a pályán, a stadionban éreztem magam igazán a helyemen. Amikor másokkal voltam, vagy a szeretteimmel, gyakran elkalandoztam, nem voltam ott igazán. Nem láttam semmit, vagy éppenséggel mindent piros-fehérben láttam – azokban a színekben, melyeket korábbi csapataim egytől egyig viseltek: a Nancy, a Monaco, a Nagoya, az Arsenal. Nem láttam se a szépséget, se az örömöt, se a könnyedséget. A vakáció vagy a szabadidő gondolata meg sem fordult a fejemben, vagy csak nagyon ritkán. Még az éjszakáim is futballról szóló álmokat hoztak. A következő meccsről álmodtam, megosztható tanácsokról, arról a két-három játékosról, akikkel kapcsolatban bizonytalan voltam: játszassam-e, nevezzem-e őket a mérkőzésre, hogyan enyhítsem a feszültségüket, hogyan motiváljam őket. Kísértetként lopóztak be a gondolataimba.
A barátaimnak azzal szoktam tréfálni, hogy a fű, a tömött stadion pályájának füve, amely képes eldönteni egy meccs sorsát, és amelynek állapotára annyira mániákusan odafigyeltem az Arsenalnál, hogy minden reggel elbeszélgettem a klub kertészével, nos: a fű az egyetlen drogom. Nevetni szoktak rajta, holott nagyon is igaz. Ez az én drogom.
Amióta távoztam az Arsenaltól, több klub ajánlatát is visszautasítottam, mert azt éreztem, nem kaptam volna meg ugyanazt a szabadságot és mozgásteret, mint Londonban.
A FIFA ajánlott egy lehetőséget, amelyet elfogadtam, ez ugyanis új kihívást jelent, jó módja annak, hogy kedvenc sportágamról gondolkodjam, és csapatban dolgozzam. És ki tudja, talán kitölti az időt, amíg vissza nem térek az edzősködés mennyéhez és poklához.
Meg akarom osztani a tudásomat, mindazt, amit a játékról és a sportról megtanultam. Átadni azoknak, akik szeretik ezt a sportágat, és azoknak is, akiktől távolabb áll a futball ereje és szépsége; azoknak, akik azt keresik, hogyan legyenek sikeresek, hogyan vezessenek győzelemre egy közösséget, hogyan tanuljanak a maguk és mások vereségéből. Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy csodálatos játékunk az egész világon strukturáltabb és elérhetőbb legyen. Tenni azért, hogy bárhol is szülessen egy ember, a tehetségét felismerjék és formálják.
Mostanában más démonok járnak a fejemben, nem a régi játékosaim és a soron következő meccsek. A nővérem után egy másik testvérem, Guy is elhunyt néhány hónappal ezelőtt. A bátyám. Öt évvel volt idősebb nálam. Előttem kezdett el focizni, és vele játszottam életemben először: a szobánkban, a szüleink kocsmája felett, a falu utcáiban és persze a helyi klubban, Duttlenheimben. A kezdet álmai kísértenek, amikor eldőlt, hogy ki lesz belőlem, amikor még én voltam a legkisebb, de a legelszántabb is. Azért harcoltam, hogy a bátyámmal és a barátaival játszhassak.
Álmaimban a gyermekkoromban járok, Elzászban, a személyiségemet formáló örök otthonomban.
Álmaimban mindig elzászi nyelven beszélünk.
Álmaimban visszatérek oda, ahol minden elkezdődött.
