Anne Enright: A gyászoló gyülekezet, Gondolat Kiadó - világirodalmi sorozat, 2008, 261 oldal, 2890 Ft
RÉSZLET
1 .
Szeretném leírni, mi történt a nagyanyám házában azon a nyáron, nyolc-kilenc éves koromban, de nem tudom biztosan, hogy valóban megesett-e. Egy bizonytalan eseményről kell tanúskodnom. Érzem, hogy itt harsog bennem ez a valami – ami talán meg sem történt. Nem is tudom, milyen néven emlegessem. Azt hiszem, talán a test vétkének lehetne nevezni, de a test már rég leomlott, és nem tudom biztosan, miféle fájdalom kering a csontokban.
A bátyám, Liam imádta a madarakat, és mint minden fiú, imádta az elhullott állatok csontjait is. Nekem nincs fiam, úgyhogy ha meglátok egy apró koponyát vagy csontvázat, megtorpanok, és őrá gondolok, mennyire szerette a finom szerkezetüket. Egy szarka halott karja, kiáll a tollak mocskából; legallyazva, könnyen, tisztán. Ezzel a szóval írjuk le a csontokat: tiszta.
A lányaimra persze rászólok, ne érjenek hozzá az egérkoponyához a hegyekben, se a kertfalunk mellett enyésző halott pintyhez. Nem is tudom, miért. Bár néha a parton olyan makulátlan szépiára találunk, hogy muszáj becsúsztatnom a zsebembe, és a kezemet a titkos, fehér ívével vigasztalnom.
A halottakat nem lehet megrágalmazni, gondolom én, csak vigasztalni lehet őket.
Úgyhogy Liamnak ezt a képet ajánlom: ahogy a két lányom szalad a köves part homokperemén a lassú, kavargó ég alatt, és a kabátjuk a vállát vonogatva lobog mögöttük.
Aztán törlöm. Behunyom a szemem, és sodródom a tenger harsány háttérzajával. Később is csak azért nyitom ki, hogy odahívjam a lányokat a kocsihoz.
Rebecca! Emily!
Nem számít. Nem ismerem az igazságot, vagy nem tudom, hogyan kell igazat mondani. Csak történeteim vannak, éjszakai gondolataim, a bizonytalanságból sarjadzó hirtelen meggyőződéseim. Pontosabban: csak az őrjöngés van, semmi más. Hiszen szerette!, mondom. Nyilván szerette!
Várom, miféle megvilágosodást hozhat a hajnal, ha az ember nem aludt. Lent maradok a földszinten, miközben a család szuszog fölöttem, és írom ezt, lefektetem sima mondatokba – a sok tiszta, fehér csontomat.
2 .
Van olyan nap, hogy nem tudom felidézni az anyámat. Nézem a fényképét, és kitér előlem. Vagy vasárnap, ebéd után meglátogatom, kellemesen eltöltjük a délutánt, és mikor eljövök, észreveszem, hogy úgy folyt át rajtam, mint a víz.
– Szerbusz – mondja, és már halványodik. – Szerbusz, drága kislányom – és puha, öreg arcát odanyújtja puszira.
Ettől mindig elborul az agyam. Hogy mikor elfordulok, mintha máris eltűnne, és mire odanézek, csak a körvonalakat látom. Ha mondjuk új kabátot venne, azt hiszem, elmennék mellette az utcán. Ha anyám bűntényt követne el, nem lenne rá tanú – hiszen ő is a feledékenység maga.
– Hol a tárcám? – kérdezte gyerekkorunkban; máskor a kulcsáról vagy a szemüvegéről. – Nem látta valaki a tárcámat?
– és arra a néhány pillanatra, ahogy az előszobából átment a nappaliba meg a konyhába, aztán vissza, szinte jelen is volt. De még ilyenkor sem néztünk rá, hanem mindenhova máshova: ő volt a nyugtalanság a hátunk mögött, a közös bűntudat, mikor körülnéztünk a szobában, és tudtuk, hogy a szemünk úgyis átsiklik a barna, kövér tárcán, hiába van akár az orrunk előtt.
Aztán Bea megtalálja. Mindig van a gyerekek közt egy, aki nemcsak néz, hanem lát is. A csöndes fajta.
– Köszönöm. Drága.
Az az igazság, hogy amilyen homályos személyiség anyám, előfordulhat, hogy még önmagát sem látja. Előfordulhat, hogy végighúzza az ujját egy régi fényképen, a lányok során, és nem találja meg magát. És a gyerekei közül én hasonlítok a legjobban az ő anyjára, a nagyanyámra, Adára. Nyilván ez is zavaró.
– Jaj, örülök – mondta, miközben ajtót nyitott aznap, amikor megtudtam Liamról a hírt. – Örülök. Drága. – Ezt akár a macskának is mondhatná. – Gyere be. Gyere be – és csak áll az ajtóban, nem lép arrébb, hogy átengedjen.
Persze tudja, ki vagyok, csak a nevem nem jut az eszébe.
A szeme jobbra-balra illan, ahogy egyik nevet törli a listáról a másik után.
– Szia, Mami – mondom, hogy segítsek. És megkerülöm, belépek az előszobába.
A ház felismer. Mindig kisebb, mint lennie kellene; a falak szorosabban állnak, bonyolultabbak, mint az ember emlékeiben.
Az egész mindig nagyon szűkös.
Anyám a hátam mögött benyit a nappaliba.
– Kérsz valamit? Teát?
De én nem akarok a nappaliba menni. Nem vagyok látogató.
Ez a ház az enyém is. Itt voltam benne, ahogy növekedett; ahogy az ebédlőt összerobbantották a konyhával, ahogy a konyha lenyelte a hátsó kertet. Az álmaim ma is itt zajlanak.
Nem mintha valaha itt tudnék élni. Csupa hozzátoldás, semmi ház. Még a konyhaajtó mellett a kamra is újabb ajtóban végződik; ha az ember a földszinti vécébe akar jutni, át kell verekednie magát a kabátok és akasztók sorfalán.
Nem is lehetne máshogy eladni, mint teleknek. Rombolják le, kezdjék újra.
A konyha szaga a régi – tarkón üt, egészen tompa és undorító a friss kankalinszínű festék alatt. A szekrények elsárgult papírral bélelve, a merülőforraló körül odakozmált ételragacs porosodik; apám hajdani székének a karfája a hosszú évek emberi szutykától fényes és hideg. Egy kicsit elémelyedem, aztán már nem is érzem a szagot. Csak van.
A mi szagunk.
A túloldali pulthoz lépek, felemelem a vízforralót, de ahogy meg akarom tölteni, a kabátom mandzsettája beakad a nyitott csapba, és az ujja megtelik vízzel. Kirázom a kezem, aztán a karom, és miután megtöltöm és bedugom a forralót, leveszem a kabátom, a nedves ujját kifordítom, és csapkodom a levegőn.
Anyám nézi ezt a furcsa jelenetet: mintha emlékeztetné valamire. Aztán elindul a tányérka felé, ahol a gyógyszerei gyülekeznek, az innenső pulton. Egyenként beveszi őket a nyelve ernyedt közönyével. Feltartja az állát, szárazon nyeli le őket, miközben én a nedves karomat dörgölöm a kezemmel, aztán a nyirkos kezemet a hajamba túrom.
Az utolsó zöld kapszula is anyám szájába kerül, ettől megáll, a torkát mozgatja. Egy pillanatra kinéz az ablakon.
Aztán felém fordul, bágyadtan.
– Hogy vagy? Drága?
– Veronica! – volna kedvem odakiáltani. – Veronicának neveztél!
Bárcsak láthatóvá válna, gondolom. Akkor elkaphatnám, és az elméjébe vésném, hogy mi az igazság, és milyen súlyos hibát követett el. De ködös marad, eltalálhatatlan, túlzottan szeretnivaló.
Azért jöttem, hogy elmondjam neki: megtalálták Liamot.
– Jól vagy?
– Jaj, Mami.
Mikor utoljára sírtam ebben a konyhában, tizenhét éves voltam, ami a síráshoz sok, bár talán nem a mi családunkban, ahol valahogy mindenki mindenféle korú, egyszerre.
Végighúzom a nedves alkaromat a sárga fenyőfa asztalon, a vastag, művi fényén. Az arcomat anyám felé fordítom, és már igazítom, hogy elmondjam a rituális szöveget (még valami káröröm is tapad hozzá, ezt már megfigyeltem), de hirtelen – Veronica! – kiáltja, és a forraló felé lép, sőt szinte szalad. A kezét a bakelit fogóra helyezi, miközben a buborékok sűrűsödnek a krómon, felemeli, amúgy bedugva, és egy kis forró vizet locsol a kannába, hogy átmelegítse.
Liam még csak nem is szerette.
Van egy bevágás a falon, az ajtó fölött, ahova egyszer a kést dobta anyánkra, és mindenki nevetett, meg kiabált rá.
Ott van, a többi névtelen bemélyedés meg egyéb jel közt.
Híres. A luk, amit Liam ejtett, miután anyánk az asztal alá bukott, és mielőtt mindenki ordítani kezdett volna.
Mit mondhatott neki anyám? Milyen provokációt engedhetett meg magának előtte, ez az édes asszony? És akkor Ernest vagy Mossie, valamelyik végrehajtó leteperte Liamot, és kihurcolta a hátsó ajtón át a fűbe, egy kis rugdosásra.
Ezen is nevettünk. És az én elveszett bátyám, Liam is nevetett, a késdobáló, a megrugdosott: bokán ragadta a bátyját, és magára rántotta a fűbe. Meg engem: én is ott nevettem, ha jól emlékszem. Anyám kotkodácsolt egy kicsit a látvány fölött, aztán a maga dolga után nézett. A nővérem, Pöttöm felkapta a kést, és a nyitott ablakból odasuhintott vele a verekedő fiúk felé, csak aztán hajította be a piszkos edényekkel teli mosogatóba. Ha más nem, a mi családunk legalább jól szórakozott.
Anyám felteszi a kannára a tetejét, és rám néz.
Csípőtől térdig egy merő remegés vagyok. Borzalmas hőhullám és ernyedés fut át a zsigereimen, legszívesebben mindkét öklömet a combom közé nyomnám. Zavaros érzés – félúton a hasmenés és a szex közt – ez a szinte ivarszervi bánat.
Nyilván valami fiú miatt volt, mikor utoljára sírtam itt.
A szokásos családi könnyek semmit nem számítottak nálunk a konyhában; hozzátartoztak az alapzajhoz. Telefonáltvagy nem telefonált. Valami katasztrófa. Olyasmi, amitől öt üveg almabor után az ember a falat kaparja. Elhagyott. Előregörnyedés, a gyomorszáj szorongatása; óbégatás, émelygés.
Még a sálját sem kérte vissza. Az a türkiz szemű fiú.
Mivel – ki hinné – nagy szerelmesek is vagyunk mi, Hegartyk.
Szemezés, gyors baszás, aztán soha, soha szabadulás.
Azokat leszámítva, akik viszont egyáltalán nem tudnak szeretni. Vagyis a többségünk, bizonyos értelemben.
– Liamról van szó – mondom.
– Liamról? – kérdi. – Liamról?
Anyámnak tizenkét gyereke született, és – mint egy nehéz nap elmesélte – hét vetélése volt. Nem az ő hibája, hogy lukas a feje. Mindegy, akkor sem tudok neki megbocsátani, semmit. Képtelen vagyok.
Nem bocsátottam meg neki a nővéremet, Margaretet sem, akit Pöttömnek hívtunk, míg negyvenkét évesen meg nem halt hasnyálmirigyrákban. Nem bocsátom meg neki gyönyörű, sodródó nővéremet, Beát sem. Nem bocsátom meg neki legidősebb bátyámat, Ernestet, aki pap volt Peruban, míg hitét vesztett pap nem lett Peruban. Nem bocsátom meg neki Stevie bátyámat sem, aki egy kis angyal az égben. Nem bocsátom meg neki az egész fárasztó litániát, Pöttömöt, Beát, Ernestet, Stevie-t, Itát, Mossie-t, Liamot, Veronicát, Kittyt, Alice-t és az ikreket, Ivort és Jemet.
Micsoda hősi neveket adott nekünk – csak semmi Jimmy, Joe meg Mick. A vetéléseknek talán csak számuk volt, „1962” vagy „1964”, bár talán azokat is elnevezte a szívében (Serena, Aifric, Mogue). Nem bocsátom meg neki azokat az elhalt gyerekeket sem. Hogy még csak egy jegyzetfüzetet sem tartott, ahova felírhatta volna, kinek mije volt, mikor és mire kapott oltást. Vajon én vagyok az egyetlen nő Írországban, akit ma is fenyeget a gyermekbénulás? Ki tudná? Nem bocsátom meg neki a lepasszolt cuccok végtelen sorát, azt a kevés játékot, sem a Pöttömtől kapott nyakleveseket, mivel anyám túlzottan gyöngéd volt, elfoglalt, távoli vagy terhes, hogy izgassa magát.
Az én szerelmetes anyám. Ez a kortalan lány.
Nem, végső soron nem bocsátom meg neki a szexet sem.
Mekkora hülyeség annyit búbolni. Nyíltan, vakon. Következmények, Mami. Következmények.
– Liamról – mondom elég erőteljesen. És a lárma lecsendesedik a konyhában, amikor teljesítem a kötelességem, és beszámolok egy emberi lénynek egy másik emberi lényről: kevés és óvatos részletben arról, ahogyan a végét érte.
– Meghalt, Mami.
– Jaj – mondja. Vagyis pontosan azt, amit vártam. Vagyis pontosan azt a hangot, amiről tudtam, hogy ki fog jönni a száján.
– Hol? – kérdi.
– Angliában, Mami. Ahol élt. Brightonban találták meg.
– Hogy érted ezt? – kérdi. – Hogyhogy „Brightonban”?
– Brightonban, Angliában, Mami. Brighton város Dél-Angliában. Nem messze Londontól.
És akkor megüt.
Nem hiszem, hogy valaha is megütött volna. Később is gondolkoztam ezen, de tényleg azt hiszem, hogy a verést másokra hagyta: Pöttömre persze, aki valamit mindig törölgetett, és mentében rácsapott az emberre a ronggyal, az ember arcára, nyakára vagy hátulról a lábszárára – mindig úgy éreztem, hogy a szag rosszabb, mint a csípés. Mossie-ra, arra a pszichopatára. Ernestre, aki elgondolkodó, széles tenyerű ember volt. Ahogy haladtunk a sorban, a verés elvesztette a hitelét, és elpárolgott, bár egy időben én is kivettem belőle a részem, Alice-szel meg az ikrekkel, Ivorral-és-Jemmel.
De most anyám egyik keze az asztalon, a másik meg odalendül, és a fejem szélét éri. Nem túl erősen. Egyáltalán nem erősen. Aztán visszalendül, megragadja a pultot, és ott marad felfüggesztve a pult és az asztal között; a feje lecsüng a kitárt karjai alá. Egy darabig hallgat, aztán rémes hang jön belőle. Egészen halk hang. Mintha a hátából szállna föl. Felemeli a fejét, és felém fordítja, hogy én is lássam az arcát: a nézését, amilyen lett, és hogy soha többé nem lesz már a régi.
A Maminak ne szóljatok. Ez volt gyerekkorunk mantrája, illetve az egyik. A Maminak ne szóljatok. Leginkább Pöttömtől jött, de az idősebbek közül bárkitől. Ha valami eltört vagy szétrepedt, ha Bea nem jött haza, vagy Mossie felköltözött a padlásra, Liam betépett, Alice szexelt, vagy Kitty lucskosra vérezte az új iskolai egyenruháját, ha bármilyen telefonüzenet jött késésről, dugóról, ha gond volt a buszpénzzel vagy a taxipénzzel, vagy mikor az a kétségbeejtő eset volt, amikor Liam egyszer fogdában töltötte az éjszakát.
Egyik üzenet sem ment át: az előszobában tartott suttogó konferencia megakadályozta: A Maminak ne szóljatok, mert akkor „Mami” – mit csinál? Kimúlik? „Mami” aggódni fog.
Ami szerintem rendben lett volna. Végül is az ő műve volt, az egész család. Mind őbelőle jöttünk – egyenként, fájdalmasan.
És apám mindenkinél gyakrabban mondta, színtelenül, lovagiasan: Nincs értelme, hogy ezt most anyátoknak is elmondjátok, mintha az egyetlen valóság, amiről elvárható, hogy ez a nő elviselje, az ő ágyának valósága volna.
Mikor anyám felém nyúl, és megüt, életében először, hetven éves fejjel az én harminckilencemet, az agyam felrobban, szinte szétreped, hogy ez milyen igazságtalan. Úgy érzem, belehalok az igazságtalanságba; úgy érzem, ezt írják majd a halotti bizonyítványomba is. Eleve, hogy ez a feladat rám szállt – mivel én vagyok persze az óvatos. Van kocsim, előfizetett telefonom.
Van két lányom, akiknek nem kell megverekedniük reggelente, mielőtt iskolába indulnak, hogy ki hordja a másik nadrágját. Úgyhogy nekem kell átjönnöm a Mamihoz, becsöngetni az ajtaján, és kényelmes ütőhelyzetben felkínálkozni a konyhaasztal túlsó végén. Nem mintha ezeket a dolgokat véletlenül szereztem volna be: férjet, kocsit, telefont, lányokat. Úgyhogy elönti az agyamat a düh minden egyes testvérem iránt, még a rég-halott Stevie és a friss-halott Pöttöm iránt is, és őrjöngök a dühtől Liamra, hogy szintén meghalt, épp most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Szó szerint magam alatt vagyok. Olyan mérges vagyok, hogy jobban megnézem a konyhát, magasról, lefelé: itt vagyok a felgyűrt, vizes kabátujjammal, az asztalon fekvő csupasz karommal, az asztal túloldalán meg az anyám, kereszt alakban, a feje lecsüng a csupasz nyaka fehér háromszögéről.
És itt van Liam. Itt fent. Érzem a szobában, mint egy kiáltást. Ezt látja ő: a csupasz karomat, meg anyánkat, ahogy repülőset játszik a pult és az asztal között. Éppen repül.
– Mami.
Továbbra is jön belőle az a hang. Felemelem a karom.
– Mami.
Fogalma sincs, mi minden történt az érdekében az elmúlt hat napban, amióta az első hívás megjött Angliából. Ezt mind megspóroltuk neki: mikor Kitty Londonban, én meg Dublinban rohangáltam Liam fogászati leletei után; meg hogy milyen magas, milyen színű a haja, milyen a tetoválás a jobb vállán. Neki ebből semmit nem olvastak fel, mint nekem ma reggel az a nagyon kedves rendőrcsaj, aki felkeresett, mivel én szerettem Liamot a legjobban. Sajnálom a rendőrnőket – nekik maradnak a hozzátartozók, a prosti - tuáltak meg a csésze teák.
Anyám alsó ajkáról most már nyál csöpög, csepp és csík alakban. A szája újra meg újra kinyílik. Próbálja becsukni, de az ajkai nem hajlandók zárva maradni. – Gáh. Gáh – mondja.
Oda kell mennem és megérintenem. Át kell fognom a vállát, gyöngéden fel kell emelnem onnét. A karját vissza fogom gyömöszölni a teste mellé, miközben odavezetem és betolom a székbe, és a teájába cukrot teszek, holott nem issza cukorral. Mindezt hódolatból a fájdalma iránt, amely biológiai, hülye és időtlen.
Ugyanígy sírna Ivorért, kevésbé Mossie-ért, jobban Ernestért, és vigasztalhatatlanul, mint bármelyikünk, a drága Jemért. Sírna, bármelyik fia volna is. Eszembe jut, hogy itt valami nem stimmel, hiszen engem ért pótolhatatlan veszteség.
Neki még számos másik is van.
Köztem és Liam közt tizenegy hónap volt. Úgy jöttünk ki anyámból egymás hegyén-hátán; olyan gyors egymás utánban, mint a gruppenszex, mint a házastársi hűtlenség. Néha úgy érzem, átfedtük egymást odabent, ő csak korábban kijött, hogy odakint várjon.
– Jól vagy, Mami? Kérsz egy kis teát?
Rám tekint: nagyon apró abban a nagy székben. Bosszúsan néz rám, a feje odébb rándul. És úgy sújt le rám, mint egy átok. Ki vagyok én, hogy nekem kelljen megfognom, kézbe vennem és kihajítanom egy anya szeretetének anyagát?
Veronica Hegarty vagyok. Ott állok a mosogatónál az iskolai egyenruhámban; tizenöt, maximum tizenhat évesen; sírok a hűtlen fiúm után, és vigasztal egy nő, aki akkor sem tudná felidézni a nevemet, ha az élete múlna rajta. Veronica Hegarty vagyok, harminckilenc éves, cukrot kanalazok Dublin legbájosabb asszonyának a teájába, mert most hallott valami szörnyű hírt.
– Mindjárt felhívom Mrs. Clunyt.
– Felhívod? – kérdi. – Felhívod? – mivel Mrs. Cluny itt lakik a szomszédban.
– Igen, Mami – és erről hirtelen eszébe jut, hogy meghalt a fia. Ellenőrzi, lássa, lehet-e, hogy ez igaz, én meg kissé hamisan bólintok. Nem csoda, hogy nem hisz nekem. Én is alig tudom elhinni.
