Albert Sánchez Piñol: Hideg bőr, Bakucz Dóra fordítása, Európa kiadó, 2009
A Hideg bőr szenvedélyes kalandregény: harc, izgalom, kegyetlenség, erotika… és végül talán a szerelem regénye is; s egyúttal keserű látlelet az emberről, aki csak akkor fedezi fel az idegenben, a furcsában, a különösben a szépséget és értelmet, amikor már mindent elpusztított maga körül…
Albert Sánchez Piñol (Barcelona, 1965) katalán író és antropológus első regénye, a 2002-ben megjelent Hideg bőr az elmúlt évek egyik legnagyobb világsikere: több mint húsz nyelven jelent meg, és David Slade rendezésében film is készül belőle.
Részlet:
Emlékszem, hogy meggyújtottam egy petróleumlámpát. Leültem az asztalhoz, hogy megtervezzem az időbeosztásomat. A hátam mögött, a ház ellenkező végében a tűzhely, jobbomon a bejárati ajtó és az ágyam, amely majdnem pontosan ugyanolyan volt, mint amin a hajókabinban aludtam. A szemben lévő fal mentén voltak a dobozok és a ládák, a berendezés meglehetősen egyszerű volt. Nem sokkal később különös, távoli zajt hallottam. Mintha valahol messze egy kisebb kecskecsorda trappolt volna hazafelé. Először azt hittem, az eső morajlását hallom, kövér, magányos esőcseppek furcsa zaját. Felálltam, és kinéztem a legközelebb eső ablakon. Nem esett az eső. A telihold bíborszínű foltokkal festette tele a tenger felszínét. A fény megvilágította a part talajába fúródott farönköket. Könnyen azt képzelhette az ember, hogy mozdulatlan emberek testrészei azok, az összhatás pedig egy kőrengeteg benyomását keltette. De az eső nem esett. Nem gondolkodtam tovább, inkább visszaültem. És akkor láttam meg azt a bizonyos dolgot. Azt a dolgot. Emlékszem, azt gondoltam, elment az eszem, és nem jól látok.
Az ajtó alsó részén volt egy kerek csapóajtó, afféle macskabejárat. Ott jelent meg, először csak egy kar. Egy élőlény meztelen, iszonyatosan hosszú karja, amely ideges, epileptikus mozdulatokkal igyekezett kitapogatni valamit az ajtó belső részén. Talán a kilincset kereste? Nem emberi kar volt. Igaz, hogy a petróleumlámpa és a kályha tüze nem világította be rendesen a szobát, de a könyökén így is kivehető volt három apró csont, amelyek sokkal hegyesebbek voltak, mint a mi csontjaink. Egy gramm zsír sem volt rajta, tiszta izom volt az egész kar, a bőre sima, mint a cápáé. De a legrosszabb a kézfeje volt. Az ujjai között hártya feszült, s felért majdnem a körméig.
A döbbenetet pánik követte. Az ijedtségtől hatalmasat üvöltöttem, miközben felugrottam a székről. Ahogy felhangzott a kiáltásom, hangok sokasága válaszolt, mindenfelől hangok hallatszottak, a házat teljesen körbevette a hangok különös tónusú keveréke, mintha vízilovak bőgtek és hiénák sikoltoztak volna. Annyira féltem, hogy a saját riadalmam is teljesen valószínűtlennek tűnt. Egy másik ablakhoz léptem, s teljesen értetlenül lestem ki rajta.
Inkább csak éreztem, mint láttam őket. Egy tenyérnyivel magasabbak és jóval soványabbak voltak, mint én. A ház körül futkároztak. Olyan ügyesen és kecsesen mozogtak, akár a gazellák. A telihold fénye itt-ott megvilágította a körvonalaikat. Ahogy megpillantottam őket, már ki is szökkentek a látószögből, amit az ablak biztosított. Az egyik megáll egy pillanatra, mozgatni kezdi a fejét ide-oda, mint egy kolibri, sikít, elszalad, visszajön, csatlakoznak hozzá páran, majd irányt változtatnak, ki tudja, miért. Mindezt villámgyorsan. Hirtelen csattanást hallottam a hátam mögül. Betörték az ablaküveget a szemben lévő falon. Ettől külső szemlélőből egy szempillantás alatt ismét áldozattá váltam. Szent Patrik, ezek bejönnek a házba! Csak az mentett meg, hogy nem tudták megfelelően irányítani az ösztöneiket. Az ablak nyílása kicsi volt, de egy ügyes mozdulattal éppen átfért volna rajta egy ember nagyságú test. Ők viszont az izgalomtól türelmetlenül mind egyszerre igyekeztek beugrani az ablakon, így saját maguk torlaszolták el a nyílást. A torony fényei megvilágították a jelenetet. Tudtam, hogy abban a helyzetben akár egy apró tévedés is végzetes lehet. Hat-hét kar kalimpált az ablakban, mint valami csápok, hátulról pedig békaszerű lények vonítottak, szemük, mint a tojás, pupillájuk apró, mint a gombostű hegye, orruk helyén egyszerű lyuk. Hatalmas szájuk volt, de nem volt ajkuk, és szemöldökük sem.
Inkább ösztönösen, mint átgondoltan cselekedtem. Kivettem a kályhából egy vastag farönköt, felüvöltöttem, és csapkodni kezdtem a kalimpáló karokat. Szikrák pattogtak, kék vér fröcskölt, fájdalmas kiáltások hallatszottak, és égett fadarabok röpködtek. Amikor az utolsó kar is eltűnt az ablakból, a farönköt utánuk hajítottam. Az ablakokon volt belül spaletta, be akartam csukni, de amikor odahajoltam, az utolsó lény karja még túl közel volt, és kihasználta az alkalmat, hogy a nyakamba karmoljon. Én magam is csodálkozom azon, milyen lélekjelenléttel viselkedtem. Ahelyett, hogy a csuklóját akartam volna kitekerni, az egyik ujját kaptam el. Hátrafeszítettem egészen addig, amíg el nem tört a csontja.
Hátraugrok. Egy üres zsákba kotrom a kályhából a parazsat, és az egészet kihajítom az ablakon. A tüzes esőt láthatatlan jajgatás követi, aztán csend, amit kihasználok, és becsukom az ablakon a spalettát, amilyen gyorsan csak tudom.
Még három ablak volt hátra. Halálos iramban futottam egyiktől a másikig, versenyt futottam az idővel, becsuktam a spalettát, rátoltam a reteszt, és már szaladtam is tovább. Valahogy megérthették, mi a helyzet, mert az izgatott hangokból ítélve ők is rohantak körbe a ház körül. Már csak az utolsó ablak volt hátra. Szerencsére én hamarabb érkeztem. Amikor az utolsó spalettát is becsuktam, odakint szinte tapintható volt a csalódás, elnyújtott hangon, panaszosan nyüszítettek, tíz, tizenegy, tizenkét torokból egyszerre szakadt fel a jajkiáltás, nem is tudom, hányan lehettek, a félelem miatt nem tudtam igazán felmérni.
Nem mozdultak a ház közeléből. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni, mit kellene tennem, aztán úgy döntöttem, keresek valami fegyvert. A fejsze, a fejsze, a fejsze, mondta az agyam, de nem láttam sehol a fejszét, és időm sem volt, hogy megkeressem, ezért megelégedtem egy lapáttal. A szörnyek most mind egyetlen ablakon támadtak, azt ütlegelték. A spaletta remegett, de a retesz ellenállt az ütéseknek. Nem úgy tűnt, mintha bármiféle taktikát követnének, mindenféle rendszer és következetesség nélkül kopácsoltak. Abban a helyzetben nem is nagyon tudtam védekezni, inkább csak vártam, nem is tudom igazán, mire. Eszembe jutott az a kar, amelyik benyúlt a macskabejárón, még mindig ott volt. A látványtól egészen közel kerültem az idegösszeomláshoz. A felgyülemlett feszültségtől olyan dühös lettem, mint még soha, sőt, nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok ekkora indulatra, és nekitámadtam annak a borzalmas végtagnak. Úgy ütöttem azzal a lapáttal, mintha furkósbot lett volna a kezemben, aztán kitekertem a karját, hogy eltörjem, de még így is kitartott. Végül eltalálhattam egy vénát, mert sugárban tört fel belőle a vér, és a kar hirtelen visszahúzódott, fürgén, akár egy gyík.
Hallottam a megnyomorított szörny fájdalmas nyögéseit. A társai is sírtak. Abbamaradt a kopácsolás az ablakon. Csend. A legfeszültebb csend, amit valaha hallottam. Tudtam, nyilvánvaló volt, hogy ott vannak kint. Aztán egyszerre vonítani kezdtek mindannyian, kórusban. Úgy nyávogtak, mint a kismacskák, akiket magukra hagyott az anyjuk. Miau, miau, miau, nyávogták édesen, szomorúan és elhagyatottan. Olyan volt, mintha azt akarnák mondani, gyere ki, gyere ki, az egész csak félreértés volt, nem akarunk semmi rosszat. Valójában nem hiszem, hogy ilyesmire gondoltak volna, inkább csak taktikát váltottak. Egyre bágyadtabban nyávogtak, a megtévesztő hangokat időnként egy-egy koppanás kísérte az ajtón és az elreteszelt ablakokon. Ne hallgass rájuk, az isten szerelmére, ne hallgass rájuk, mondtam magamnak. Az ajtókat kitámasztottam ládákkal, hogy jobban ellenálljanak a támadásnak. A tűzre raktam még fát, hátha a kéményen át jut eszükbe behatolni. Nyugtalanul néztem a tetőre, palatáblákkal volt befedve. Ha annak nekiesnének, nem tartana sokáig szétszedni, és könnyen bejuthatnának. De egyik megoldás sem jutott az eszükbe. A világítótorony fényei egész éjszaka, adott időközönként, minden fordulatnál bevilágítottak a spaletták résein. Vékony, hosszú fénysugár, mely egy óramű pontosságával jött és ment. Egész éjjel támadtak, hol az ajtó, hol az ablakok felől, és minden próbálkozásnál azt hittem, most sikerülni fog nekik. Aztán megint csend.
A világítótorony fénye kialudt. A lehető legóvatosabban kinyitottam egy ablakot. Nem voltak ott. A horizont mélyén halványlila és padlizsánszínű vonal húzódott. Lerogytam a földre, mint egy zsák krumpli, a lapátot még mindig a kezemben szorongattam. Valahol mélyen belül két-három új, eddig ismeretlen érzés viaskodott bennem. Pár pillanattal később megjelent a nap apró korongja a tenger felett. Egy gyertya is többet melegítene a sötétben, mint az a felhőfátyolba burkolt erőtlen égitest. Pedig a nap volt az. A déli féltekének ezen a szélességi fokán az éjszakák szokatlanul rövidek. Minden bizonnyal életem legrövidebb éjszakája volt, de nekem úgy tűnt, mintha a leghosszabb lett volna.
Bakucz Dóra fordítása
