Adameşteanu, Gabriela: Az elveszett délelőtt, Fordította: Koszta Gabriella, Oldal: 596
Gabriela Adameşteanu 1942-ben született, Bukarestben szerzett bölcsészdiplomát. Pályája kezdetétől elismert regényíró, novellista, műfordító, kiváló szerkesztő, irodalomszervező, s nem mellesleg tevékeny, nyitott közéleti személyiség. Magyarul eddig A találkozás című regényét olvashattuk, amely nyomban felkeltette az irodalomértő közönség figyelmét. Az elveszett délelőtt 1983-ban jelent meg Romániában. Két idősíkon, a Ceauşescu-éra sivár jelenében és a (némelyeknek) megfényesedő múltban játszódik a cselekmény. Egy öregasszony, míg átutazik Bukaresten egykori gazdáihoz sovány kegydíjáért, hányatott életére is visszatekint. Az ő szemszöge a viszonyítási pont, melyhez képest kibomlik a többi szereplők, élők és holtak esze járása. Majd’ évszázadnyi román történelem elevenedik meg egyszerre alul- és felülnézetben, pőre tényeivel és kényes dilemmáival: árnyalt, groteszk és szívszorító rajza az emberi viszonyoknak, indulatoknak, egyszersmind kompozíciós, de főként nyelvi bravúr, amelyet azonban szinte feledtet a közvetlenség.Az elveszett délelőtt-ről tudományos értekezések íródnak, de közönségsikerére jellemző, hogy a híres Bulandra tűzte műsorára színpadi változatát. Számos idegen nyelvre lefordították, lelkesen méltatták. Magyarul is nagy élmény.
ELSŐ RÉSZ
I
Coriolan utca
Bezzeg, régebben nem tudott volna napokig otthon ülni, mert úgy érezte, a ház is rászakad. Tett-vett egy kicsit, és máris indult. Sorra vett mindenkit, egyszer ide tért be, másszor oda, de sohase jött haza üres kézzel, kicsit elbeszélgetett, megtudott ezt-azt, nem is ült egész nap evvel a mulya urával, most is a legszívesebben megfutamodna tőle. Sohase lehetett beszélgetni vele, de miről is beszélgetne egy férfiemberrel?!
A férfiembert csak deréktól lefelé érdekli az asszony, mondta egyszer, s a sógornője hogy ráripakodott:
– Hallgass már, te Vica, az Isten áldjon meg, még meghallja a gyermek… Vénasszony létedre mindig hülyeségeket beszélsz…
– És akkor… Mi van, ha meghallja?… Hadd hallja! Meddig üljön még a szoknyádon? Ne félj, jártam én úri házakban, tudom, hogy beszélnek a dámák is. Ahol megfordultam, mindenütt szerettek, milyen jól kijöttem én Ioaniu nagysáddal is, mennyit kacagtam vele és Ivonával…
A sógórnője is olyan nagy mafla, minden szót harapófogóval kell kihúzni belőle. Szegény bátyja, míg élt, hogy körülugrálta, mer’ milyen a férfi, fut az asszony után… Csak az ő urát nem lehetett soha kimozdítani, fiatalkorában se, s ha eszébe jut, hogy alig szólt hozzá, jaj, mennyit sírt, mennyit kesergett ő akkoriban, s úgy lefogyott, hogy a szél majdnem elfújta…
Egyszer beállított hozzá az anyósa, Isten nyugosztalja.
– Vica, mitől fogytál így le?
– Hát, hogy így meg úgy…
– Jaj, leányom, te teljesen tönkreteszed magadat…
De hát az ő ura már csak ilyen volt, nem volt miről beszélni vele, pedig neki másmilyen a természete, ő az anyjára ütött, az is milyen vidám teremtés volt, ajaj, ha neki is olyan ura lett volna, aki szeret kacagni… Mer’ van olyan férfi, de azért mind megérik a pénzüket, mind egykutya…
És most már mind nehezebb kimozdulni a házból, de azért legalább havonta egyszer vagy kétszer kézbe veszi a bőrszatyrot (amit még Daniel nagysádtól kapott), belepakolja, amit a keze ügyében talál, felveszi a bundáját, beteszi a fogsorát, magára teker két kendőt, sállal leszorítja a szúrós sapkáját, amit kilenc esztendeje a télikabátja maradékából varrt magának, és elindul.
Ahogy indulna, az ura mindjárt rákezdi:
– Mi van, már megint mész?… – hörög az ágyból, a paplanra terített pokrócok alól, ott fekszik az ő régi, kinyúlt szvetterébe bugyolált fejjel; mer’ elhányta valahova azt a kopott sapkáját, amit viselni szokott. Ahogy megszólal, nagyokat nyög beszéd közben, nagydarab kövér ember, több mint száz kiló. Nyakán a puha bőr petyhüdten lefittyen, de az arca húsos, majd kicsattan a többnapos, tüskés, fehér szakáll alatt.
– …az istenit a szokásodnak, hogy örökké kóricálsz… Örök életedben mások küszöbét koptattad.
– Jól van már… – feleli ő.
De rá se hederít. Indulásra kész, már bebugyolálta magát, szedi a cókmókját, még bepakol ezt-azt: egy üveg ecetes paprikát, pár fej hagymát, mert ezen a télen neki van elég, pár fokhagymát, a maradék cujkát* kisebb csatos szörpösüvegbe tölti. Belegyömöszöli a szatyorba az üres műanyag zacskók közé. Nem szeret üres kézzel menni, és hát minden jól jön az embernek.
– …jól van már… – feleli ő.
De rá se hederít az urára. Neki aztán óbégathat, jártathatja a száját, csak magának óbégat, úgyis csak ő hallja, a férfiember semmirevaló, szart se ér egyik se, ezt megmondta Ioaniu nagysádnak is… Jaj, hogy kacagott a vénasszony…
Már megszokta, ha az ura zsörtölődik, ő kimegy az előtérbe, a rosseb ott egye meg, a rosseb ott egyen meg, te mulya, motyogja magában…
Magában beszél, miközben az előtérből átmegy a bolthelyiségbe, csak mondja, mondja ő is a magáét, de az urának fogalma sincs, mit mond, mer’ mióta az egyik fülére nagyothall, csak azt hallja meg, ami neki tetszik. A boltban sötét van. Az előtérből kap egy kis meleget, valamikor vaskályhával fűtötte, de most már, van vagy huszonöt esztendeje, tán még több is, nincs mivel. Mikor is csukta be a boltot? Most a két falat eltakarja a halomba rakott tűzifa, átellenben a szén. Mér gyújtana be, ha mozdulni se lehet benne?
A régi kredenc ajtói kifordultak a sarkukból; ott állnak a nagy uborkásüvegek, krumpliszsákok, lábasok, a szennyesvödör. Ezek között tesz-vesz, míg az ura megunja és befogja végre a száját. Csak akkor megy vissza a szobába, ha már meggémberedik a hidegben, jól megrakja a kályhát, az alsó ajtót nyitva hagyja, mer’ az urára még ennyit se lehet rábízni, s estére, mire megjön, teljesen kihűl a ház.
– Nem is kotlok itt, mint te, hogy téged bámuljalak egész áldott nap. Éppen elég volt negyven esztendeig…
Olyan későn felelt, hogy az ura most csak mereszti a szemét, és hallgat. Hallgat és bámul, hogy mi jött rá most így hirtelen.
– Megtanítlak én kesztyűbe dudálni, amilyen gyalázatos egy alak voltál világéletedben.
Azért is nem húzott hozzá, pedig amikor először meglátta, nem mondhatná, hogy nem tetszett.
Ő a Iancu-féle szatócsbolt pultja mögött állt, amikor az egyik kuncsaft bemutatta neki. Ő, Vica, akkor tizenkilenc éves volt, vidám teremtés, mindenki szerette. Az ura is szép szál, derék, egyenes orrú, vékony szájú ember volt, fényesre simította és féloldalt elválasztotta a haját. Éppen akkor csináltatták a fényképet, amikor egybekeltek, és az ura a Zamfirescu-féle gyárban dolgozott.
Micsoda egy cukrászdája volt annak a Zamfirescunak a Kogălniceanu-szobornál, és az ura a gyárból mi mindent hordott haza neki! Csokoládékat, mindenféle cukorkákat, fondántokat… Zamfirescu az ünnepekre, mondjuk húsvétra, mindenkinek, aki nála dolgozott, micsoda csokoládétojásokat, mekkora tábla csokoládékat adott, legalább ekkorákat, ni, ej, mit nem adna ő most egy olyanért. Pedig akkor már rá se tudott nézni a csokoládéra, úgy megundorodott tőle!… Mer’ milyen az ember… Ez a Zamfirescu is, mekkora úr volt, a királynéval járt egy társaságba s a Brătianuknak volt puszipajtása… Az ura három esztendeig volt Zamfirescunál, nincs neki iskolája, de a kézírása szép, még most is micsoda aláírást kanyarít oda, alul egy jó nagy hurokkal…
Később, abból, amit Zamfirescunál összegyűjtöttek s az apjától kapott hozománnyal megnyitották a boltot. Amikor az apja leszámolta neki a hozományát, összezavarodott, mer’ az urának, amikor őt elvette, egy lyukas garasa se volt, és akkor az apja tizenötezerrel többet számolt le. S ez az ő hülye ura, ez a vén marha, egyszer fut hozzá nagy kétségbeesve. Mit csináljunk, azt mondja a hülye, adjuk vissza, nesze, add vissza neki…
– ...Add csak ide – mondta ő –, és egy hangot se halljak többet erről, utóvégre ez az én pénzem! Ennyi az én jussom.
És éppen úgy is volt, mer’ az apja mindenét a második felesége gyermekeire hagyta, s ő hoppon maradt. De a hozománya és az a pénz, amit addig gyűjtöttek, amíg az ura Zamfirescunál dolgozott, elég volt, hogy megnyissák a boltot a Coriolan utcában. Aztán látni kellett volna ezt a vén marhát, hogy adta az urat. Hogy jött, hogy feszített a megrakott, csakis első osztályú társzekér hátsó, kipárnázott ülésén. Egyszer egy arany karperecet hozott neki, másszor egy zafírmedált kis láncon, de aztán leszokott erről is.
– Mér’ hozzak – mondta –, ha sohase teszed fel?…
De mikor tette volna fel, ha mindig a pult mögött állt? Az urának erről fogalma se volt! Moziba járt, meccsekre, el nem szalasztott volna egyetlen Juventus-meccset se! Mintha legalábbis a Vénusz főnöke lett volna. Kijárni most már csak szép időben jár ki, elsétál a Cişmigiu parkig, egyenesen jár, kidüllesztett, kereskedőpocakkal, amilyen annak a vén, girhes oltyán apjának sohase lehetett. Ez volt az öreg nagy bánata: milyen kereskedő vagyok, ha még pocakom sincsen? – siránkozott, ahogy vénülni kezdett. De az ő ura világéletében magas és pocakos ember volt. És úgy járt, mintha karót nyelt volna, súlyos léptekkel, kidüllesztett hassal, epekedve sandított a sarki rétesboltra és a Cico-címkés üvegekre. Ő be-becsúsztatott a zsebébe egy-egy huszonöt lejest, de nem idegeskedett, mer’ tudta, hogy hozzá se nyúl; csak hát éppen szerette ő is, ha pénz van nála, mer, ugye, milyen a férfi.
– Elmész, s itthagysz egyedül… – nyöszörög az ura.
És párnákkal kitámasztva csak a tévét bámulja. A tegnapi filmet ismétlik, de ő megint végignézi. És közben egyfolytában elváltoztatott hangon:
– Vica, hozzál egy pohár vizet…
– Hogy a rosseb állna beléd, megmozdulhatnál, tán anyádéknál, ott falun is mindent a szádba adtak…
Mégis leengedi a szatyrot, kimegy az előtérbe, hozza a tele poharat és az ura kezébe adja. Már mindjárt egy órája, hogy bebugyolálva menni készül, de azért megáll az ura mellett, amíg megissza, hogy elvegye tőle a poharat és visszategye az asztalra.
– Mit mondtál? – kérdi az ura, és ásítva visszadől az ágyra. – Az előbb mit is mondtál?… Örökké kárálsz, csak kárálsz…
– Fogd be a szád!… – förmed az urára.
Fogja a szatyrot és kisiet, csak úgy csörömpölnek belé az előtér ablakai.
