Viktor és az Eszme

A
(Mary Shelley: Frankenstein, ford.: Göncz Árpád, Ulpius-ház, Budapest, 2007, 284 oldal, 2999 Ft)

Amikor először töltöttem be kazettáról a Frankensteint a commodore nevű kaszni 64 kilóbájtos memóriájára boldogult gimiskorom hajnalán, még csak annyit tudtam az egész kontextről, hogy van egy drabális zöld állat, aki halomra gyilkolta a körülötte lévőket, én meg most ezzel a szörnyeteggel fogom megtenni ugyanezt súlyos pontokért, high score-listás helyezésekért cserébe. Jól elszórakoztam a játékkal, lentről már huszadszor üvöltöttek föl a szobámba, hogy ’Ebééééééd!’, de én csak ugráltam, és gyilkoltam, dacolva joystickom mikrokapcsolóival, és egyre labilisabb idegállapotommal, majd miután huszadszor estem bele ugyanabba a sírgödörbe, rezeteltem az egész kócerájt, és dühösen faltam be a közben megpimpósodott zöldbablevest.

Egy néhány évvel később vásárolt képregényből ismertem meg a valódi sztorit, és lekerült szememről a kormozott kontaktlencse a szörnyre "kanonizált" névvel kapcsolatban is. Mikor aztán hamarosan először olvastam el a regényt magát, megvilágosodtam, mint Pál Damaszkusz felé kutyagolva, de ekkor már a nevek szolgáltatta miazmán felülemelkedve maga a történet töltött el a naív katarzis ifjúwertheri gyönyörével. Megtudtam azt is, hogy a magyar kiadások (leszámítva egy bő évtizeddel ezelőttit) konzekvensen lespórolták a regény alcímét (...avagy a Modern Prométheusz), egy csapásra lenyakazva ezzel egy releváns értelmezési lehetőséget. Jelen kiadás is elköveti ezt a hibát, de sebaj, a kiadó legalább egy jópofa borítóval kárpótolt minket.

Mary Shelley romantikus rémtörténetének egyik legfőbb sajátossága a nyakatekert narráció: az egész történetet egy vállalkozó szellemű hajóskapitány jegyzi le, aki első kézből értesül Victor Frankenstein révén a történetről, melyben helyet kap a szörny hangja is. Az egymást kiegészítő és megvilágító szólamok következtében maga a kerettörténet elhomályosul, és maga a fikcionalitás ténye is az olvasó generálta játék egyik fontos "szereplőjévé" lép elő. Pedig most, a XXI. században, mindennapi és fiktív szörnyűségek közepette a regény néhol mosolyogtatúan bárgyú, a történet pedig még banálisnak is nevezhető. Nem árt visszahelyezkedni a Frankenstein elsődleges környezetébe, de a regény etikai kérdésfelvetései még ezt a - talán ultrasznobnak nevezhető - beállítódást sem "követelik" meg: a tinilány regénye nem véletlenül jutott el ma betöltött státuszáig. A filmes és egyéb adaptációk rámutattak a regényben rejlő óriási lehetőségekre, melyek a Frankenstein által megkezdett műfaj állandó stíluselemeiként, közhelyeiként, hangulatfagyasztó és adrenalinnövelő effektjeiként funkcionálnak azóta is. Mindenfajta didaktikus-parabolisztikus mellékzönge ellenére a "valódi", címbe implikált Victor Frankenstein olyan értékek és lehetőségek meglétéről tanúskodik, mellyel mindannyian egy potenciális Prométheuszra ismerhetünk magunkban.

A könyv olvasásakor hálát rebeghetünk azért, hogy 1816 nyara annyira elviselhetetlen volt Svájcban, hogy Byron, Shelley, a mi Mary-nk, és a háziorvos Polidori rábólintottak ama híres neves, alkoholos-ópiumos mámorban fogant ötletre, hogy mindannyian rémtörténet-írással próbálják agyonütni az időt. Az, hogy a Frankenstein, vagy a doki Vámpírja futott-e be azóta nagyobb kört a közművelődés csúszós csigalépcsőin, pazar vita tárgya lehetne, ahogy az is, hogy, mennyire hozzáférhetetlen a Frankenstein című regény a hazai könyvpiacon, azaz hogy miért is éri meg újra meg újra megjelentetni egy híres könyvet, de a kanonikus alkotások éppen azzal bizonyítják idők fölött álló létmódjukat, hogy akkor sincs baj, ha nagy stócokban állnak egy lerakat sarkában - mert hogy olyan sokáig úgysem maradnak ott.

5 empatikus készség, ami megmentheti a párkapcsolatodat

8 meglepő tény arról, hogyan hat az olvasás az agyadra

Meg fogsz lepődni, hogy milyen régi a reggeli kávéd