Timothy Brook: Vermeer kalapja
ford.: Jutai Péter, Európa, 2009, 2500 Ft, 338 oldal (B+)
Timothy Brook kanadai sinológus arra vállalkozott, hogy közérthető stílusban hozza közelebb az olvasóhoz a 17. századot, azt az időszakot, amit szokás Hollandia aranykoraként, a kereskedelem fellendülésének és a felfedező expedíciók növekvő számának köszönhetően pedig a ma globalizációként ismert összetett jelenség origójaként emlegetni. Az ázsiai kultúrák, de elsősorban Kína szakértőjeként azonban Brook sem kerülhette meg a kereskedelmi útvonalak kiépítésével komoly gazdasági potenciálra szert tett Hollandia bemutatását, noha a Vermeer kalapja legalább annyira izgalmas betekintést nyújt Kína korabeli történetébe és mindennapjaiba, mint amennyire könnyed módon tárja fel Vermeer egyes festményein keresztül az akkori holland kontextust is. A kötet nyolc fejezetében – leszámítva az utolsó, lezáró egyben összegző egységet – ugyanaz a struktúra látható: a kiindulópontnak tekinthető műalkotások – Brook által nemes egyszerűséggel „ajtónak” keresztelt – részletéből jutunk el a korszak egy-egy meghatározó egységéig, így a holland kereskedelmi társaságok történetének, az öltözködésnek, a porcelánnak, a dohányzásnak, vagy az ezüst, korban betöltött meghatározó szerepének bemutatásáig. Az egységek tulajdonképpen elválaszthatatlanok egymástól, így a könyvet átszelő érdekes anekdoták és feljegyzések szereplői is gyakran visszaköszönnek a fejezetek során.
Brook egy személyes kalanddal indítja könyvét, amely a híres holland festő Jan Vermeer művészetének (újra)felfedezésééig vezet. Feltételezem, hogy a könyv egyes részeit más festők képeivel is fel lehetett volna vezetni (ahogyan ez például a migrációról szóló hetedik fejezetet nyitó Hendrik van der Burch képénél megvalósult), hiszen a megannyi „ajtót”, izgalmas részletet tartalmazó szobabelsők már a 15. század flamand naiv festőinél megjelentek. Az ok, ami miatt viszont Vermeer „kiválasztása” telitalálatnak nevezhető, az a festő képein különbözőképpen variált, de megegyező szobabelső, amelynek elemei így sokatmondó kellékeknek tekinthetők a perzsaszőnyegtől a glóbuszon és a falra helyezett térkepeken át a gyümölcsöstálig. Brook ezeket a kellékeket szólítja meg, miközben teljesen lényegtelenné válik, hogy a festmények bemutatása általában nem párosul valódi művészettörténeti érzékenységgel. A szerző az „ajtókra” koncentrál, amelyeken át feltárul az akkori ismert világ különböző pontjait egyre inkább behálózó rendszer, a napjainkban már természetesnek tekintett állapotot megteremtő, veszélyeket és meglepetéseket hordozó, egyeseknek hatalmat, viszont a többségnek rabszolgaságot és szegénységet eredményező világméretű mechanizmus.
Daniel Arasse, aki izgalmas elméletet kreált a festmények legapróbb részleteire koncentráló „szoros olvasásból”, Vermeert a „magánéleten belüli intim szféra” festőjének titulálta. (Festménytörténetek, Typotex, 2007, 172.) A Vermeer kalapjának olvasása során az ezt a szférát körbevevő világ olvasóbarát bemutatásával szembesülhetünk, ami jórészt abból fakad, hogy a részletesség nem párosul a szaktudományos terminológia esetleges buktatóival. Brook stílusának nincs szüksége a különböző diszciplínák (reflektált) támogatására. Talán egyetlen kivétel említhető: a könyv egyik legizgalmasabb, dohányzásról szóló fejezetében Brook beidézi Fernando Ortiz transzkultulturáció-fogalmát (szokások és tárgyak mozgása egyik kultúrából a másikba, amely során ezek az új kultúra szerves részeivé válnak, és át is alakítják azt [vö., 166.]). Ezzel remekül érzékeltethető a dohányzás kultúráját övező folyamat, azaz a kultúrák esetében tapasztalható kényszer, hogy a rohamtempóban elterjedt új szokást az adott kulturális hagyomány régebbi forrásai segítségével magyarázzák és/vagy rombolják le.
Az új szokást sokáig megpróbálták féken tartani, de a törvényhozók rájöttek, hogy a dohány (és az ebből származó élvezetek) annyira fontos komponensei a kereskedelem, illetve az életüket a üzleteléssel „felemésztő” emberek számára, hogy a tiltást végül a szélsőséges engedékenység váltotta föl. A kereskedelmi utak labirintusában az új élvezeti cikk szorosan összefonódott a nemezkalappal, az ezüsttel, és a porcelánnal, nem beszélve arról, hogy a különböző kikötőkből induló hajók évtizedeken át ilyen összeállítású rakománnyal vágtak neki hosszú útjuknak. Brook sikerrel járja be a labirintus egyes folyosóit, könyve pedig méltó indítása az új sorozatnak, amely ha képes tartani a kezdeti színvonalat, hamarosan méltó párja, „keménykötésű társa” lehet a hosszú idő óta sikeres Diákkönyvtárnak.
