A
Diane Setterfield: A tizenharmadik történet, ford.: Szaffkó Péter, Partvonal Kiadó, 2006, 456 oldal, 3499 Ft
Setterfield angol romantikusokra hajazó regénye Angliában és Amerikában már elnyerte az olvasók és kritikusok tetszését. Nem meglepő ez egy olyan regénynél, ami úton-útfélen az Üvöltő szelek, a Jane Eyre, és néhol némi Dickens segítségével illegeti magát előttünk, hiszen az angolszász olvasótábornak olyanok a Brontë-nővérek, mint nekünk Jókai. Benne van a kollektív tudatalattiban. A tizenharmadik történet ráadásul nemcsak úgy illegeti magát. Megkockáztatom: karcolja a remekmű kategóriáját.
Margaret, a főszereplő számára az élet habostorta: figyelmét az életrajzírás, és a családi vállalkozásként üzemelő antikvárium között kell megosztania. Ír, olvas, ír, olvas. Egy nap a híres írónő, Vida Winter levelét kézbesíti neki a postás, amiben a korosodó hölgy megkéri hősünket, látogassa meg, és beszélgessenek úgy egy jót, ahogy még senkivel nem tette. Winter sikeres életét rengeteg titok színezi, élen a jóval korábban beígért, de eleddig meg nem írt tizenharmadik sztorival. Margaret nem sokat vacillál.
Kicsit tartottam attól, hogy élve a már elkoptatott kortárs módszerrel, Setterfield saját regényét teszi majd meg a hiányzó tizenharmadiknak, de nem. Ha ez megtörténik, a regény lenullázza saját magát, így nem. A tizenharmadik történet a gótikus regény, és a romantika stílusfordulatait és közhelyeit veszi alapul, de ezek mentén egy rendkívül izgalmas, megdöbbentő, és valóban letehetetlen regény íródik meg. Setterfield nem szipolyozza ki teljesen a híres elődöket, és modernként is csak annyi újat csepegtet szövegébe, amennyit éppen muszáj. Nem utánoz. Nem regél fejezeteken át a telihold előtt átcsusszanó felhőről, és szereplőinek lelkét is hitelesen trancsírozza szét.
Az írónő másodállásban a tizenkilencedik század regényeinek nagy szakértője, de nem tudálékoskodik úgy, ahogy talán elvárnánk. Egyensúlyérzéke tökéletes. Persze ne várjunk Borges, Eco vagy az ezek epigonjaitól megszokott allűrökre, A tizenharmadik történet ilyen szempontból talán modorosnak is mondható. Korunkban játszódik, érződik rajta az olvasó összezavarásának posztmodern bája, de egészében nem „evilági”. Egy szépségkirálynő csillárhajjal, egy visszautasíthatatlan dzsigoló körgallérban, egy adag döbbenetesen ízletes étel egy cseppet leszedált tányéron szervírozva. Valami ilyesmi.
